A mai baloldal gyakorta szinte már diktátumokra alapozott uralma csak akkor számolható fel, ha a jobb- és a baloldal közt egészséges egyensúly alakulhat ki.

A gondolat, hogy az Európa Parlament jobboldali pártjai egyetlen egységes pártcsaládban egyesüljenek, kézenfekvő. A mai baloldal gyakorta szinte már diktátumokra alapozott uralma csak akkor számolható fel, ha a jobb- és a baloldal közt egészséges egyensúly alakulhat ki. De a szándék kivitelezése korántsem mutatkozik egyszerűnek. Annál is inkább, mert az Európai Parlament jobboldali pártjai, melyeket a mainstream média sommásan szélsőjobboldalinak bélyegez, korántsem értenek mindenben egyet. Még azok a pártok sem tartoznak egyetlen pártcsaládba, melyekre az illegális migráció harsány elutasítása jellemző. Marine Le Pen pártja, a francia Nemzeti Tömörülés, Orbán Viktor FIDESZ-e, illetve Salvini Lega Nord-ja egyrészt külön pártcsaládokba tartoznak, másrészt maga a FIDESZ egyelőre nem tartozik egyetlen frakcióba sem, miközben a szoros szövetsége, a KDNP továbbra is annak az erősen balra tolódott Néppártnak a tagja, melyet a FIDESZ kénytelen volt elhagyni.

A jobboldali Pártok két nagy tömböt alkotnak. Az egyik az Identitás és Demokrácia nevű frakció, melybe a francia Le Pen Nemzeti Tömörülése, az olasz kormányfőhelyettes Salvini Legája, a német AfD, azaz az Alternatíva Németországnak is tartozik, a másik a Konzervatívok és Reformerek frakciója, melybe egyebek közt a lengyel Jog és Igazságosság pártja, az olasz kormányfő Giorgio Meloni Fratelli d´Italia-ja, és az FPÖ, azaz az Osztrák Szabadságpárt is tartozik.

Az új jobboldali egységet Orbán Viktor kezdeményezte, aki június 2-ára Budapestre hívta össze a jobboldali pártokat, hogy az egységes frakció megalakításának kérdését megvitassák. De már ezen az első összejövetelen is kiderült, hogy az AfD-vel, melyről már akkor látszott, hogy a német pártrendszer egyik – támogatottság tekintetében a legjelentősebb – pártjává növekszik, nem mindenki képes együttműködni. Nem azért, mert valóban szélsőségesen rasszista és antidemokratikus párt lenne, ez esetben már régen betiltották volna, hanem azért, mert a karantén, melybe a német nagypolitika szorította őket, fel is szabadította azoknak a – közvélemény által elfogadott, nem is mindig indokolt – tabuknak vállalása alól, melyeket a németek többsége – legalábbis látszatra – önként és dalolva elfogad. Bár az előzetes megbeszélések során még az AfD is részt vett a tanácskozásokon, a június másodikai összejövetelen, melynek résztvevőiről zárófotó is készült, az AfD már nem lehetett jelen. Orbán Viktor sem vállalhatta a nemzetközi kockázatot, hogy a párt tényleg radikálisan szélsőjobboldali képviselőjével, Maximillian Krah-val (képünkön) fényképezkedjen. Orbán a Budapester Zeitungnak azt is nyilatkozta, hogy „Rákényszerültünk, hogy az államközi kapcsolatok oltárán az AfD-hez fűződő kapcsolatainkat feláldozzuk.”

Frederik Schindler a Weltben diadalmasan jelentette be, hogy az AfD még az Unió fekete bárányaként feltüntetett Orbán Viktornak is sok. A közös fényképet, az olasz kormány miniszterelnök-helyettesének pozíciójából Salvini sem vállalhatta. Annak ellenére sem, hogy a német radikális szélsőjobboldal létét „tudomásul vette”. Maga is arra voksolt, hogy az AfD-ről mint szövetségesről legalábbis egyelőre mondjanak le.

Maximillian Krah AfD-s képviselő tagságát Európai Uniós szekciója is kénytelen volt felfüggeszteni. Annak ellenére is, hogy pártja támogatottságából következően az Európai Parlament Identitás és Demokrácia frakciójának harmadik legfontosabb embere lehetne. A frakció vezetősége – Krah Oroszországhoz és Kínához fűződő kapcsolatait, valamint „…durva, a frakció tekintélyét aláásó, a figyelmeztetések ellenére is megismételt, s a tagtársak iránti hűség- és lojalitás kötelezettségének fittyet hányó magatartását nem hagyhatta figyelmen kívül.” Annál is inkább, mert Krah az ukrán gyerekek Oroszország általi „elkobzását”, mely miatt Putyint a nemzetközi bíróság háborús bűnösnek nyilvánította és elrendelte letartóztatását, szintén nem volt hajlandó elítélni. Úgy tekintette, hogy az Oroszország belügyeibe való beavatkozás lenne. A frakció vezetői azonban úgy döntöttek, hogy „az emberi jogok súlyos megsértésének elítélése nem »belügyekbe való beavatkozás«, hanem civilizatórikus minimum”. Krah-val még az AfD-n belül is csak a pártelnök Tino Chrupalla és a türingiai AfD elnök, Björn Höcke tudott egyetérteni. Az Európai Parlementben is csupán a megrögzött kommunisták és öt frakció nélküli képviselő álltak ki mellette.

Krah Marine Le Pennel sincs jó kapcsolatban. Az elnökválasztási kampány idején a – siker érdekében bizonyos vonatkozásokban mérsékeltebb álláspontra helyezkedő – Le Pennről is sértően nyilatkozott, sőt Le Penn radikálisan szélsőjobboldali ellenfelét, Eric Zemmourt és annak legközelebbi munkatársát, Marion Maréchalt nyilvánította igazi szövetségesének.

AfD-beli munkatársainak egy része is Krah szemére hányta, hogy újraválasztása esetén, amire a hazai választók ez idő szerinti támogatottságának ismeretében minden esélye megvan, hajthatatlan magatartásával azt kockáztatná, hogy a következő parlamentben az AfD-t mint sikeres jobboldali pártot a radikális kispártok csoportjában és nem a többi nagy jobboldali párt társaságában láthatnánk viszont. Az elvakultságnak ez az attitűdje az AfD további nemzetközi elszigeteltségéhez vezetne ahelyett, hogy az Identitás és Demokrácia szekció egyéb tagjaihoz való alkalmazkodással annak a – nagyvonalakban egységes – európai jobboldalnak a kialakítását segítené, melynek tagsága mint Németország második legerősebb – s ha a trend tovább folytatódik – rövidesen talán legerősebb pártját megilletné.