Úgy tűnik, manapság a „diktatúra” olyan lett, mint a ketchup: mindenre ráöntik, ha kicsit száraz a valóság. Olyanok mondják, akik nem élték meg azt a korszakot, amikor a szódásüveg is államosítva volt. Ha valaki manapság nem kap elég lájkot, rögtön elnyomást kiált. Ha nem bírja a demokratikusan választott vezetője buráját, akkor az már totalitárius rémuralom. Ha szakállasan nem öltözhet tüllruhába, az is minimum Gulag 2.0. És mindezt hol? Egy olyan világban, ahol az emberek online petíciókat indítanak a klotyópapír színéért, és három perc alatt tömeghisztéria kerekedik, mert meghalt a Facebook. Szóval, ha ma valaki a reggeli kávéja mellől posztol a közösségi médiára, hogy „diktatúrában élünk”, miközben a posztja tízezerszer megosztódik, és legfeljebb egy algoritmus legyint rá, akkor finoman szólva is kilóg a lóláb.

Persze, el kell ismerni, a szó jól cseng. Van benne valami súlyos, valami drámai, valami – nos – múltidéző. Akkor hát csavarjunk egyet a cinizmus potméterén, hadd süvítsen a ventillátor az iróniától. Jöjjön a „diktatúra-hasonlat” extrákkal, pörkölve, gúnyban pácolva, történelemmel fűszerezve – csak hogy azok is megérezzék az ízét, akik eddig csak hírből ismerték.

Tudod, mi volt diktatúra, pajtás? Amikor a sorban állás nem türelmetlenség volt, hanem életforma. Amikor egy írógépnek külön engedély kellett, nehogy valaki megsokszorozza a szamizdatot meg a józan észt. És amikor a „párbeszéd” szó a párttitkár és a kihallgatótiszt közti bensőséges kapcsolatot jelentette.
Vélemény? Azt nem kommentben vagy emojival fejezted ki. Szóban sem nagyon. Ha valami élesen megfogalmazott gondolat elhagyta a szádat, legközelebb már a gumicsizma-illatú kihallgatóban voltál, és nem influenszernek neveztek, hanem gyanús elemnek. Igazából ha véleményed volt, három lehetőségből választottál: lenyeled, elmondod és kapsz érte egy dossziét a Szekuritáténál, vagy leírod – és eltűnsz, mint Trabant a sztrádán.

Gyülekezés? Az nem jog volt, hanem kötelező program. Május elsején zászló, nyolckarú transzparens, és előre beosztott lelkesedés. A pártvezér látogatásakor mindenki ott volt – nem a szívére hallgatva, hanem a párttitkárra. Nem kellett nézni a statisztikát, hányan vettek részt – mindenki ott volt, akinek parancsba adták.

A narancs évente egyszer jött – karácsonykor. Bár ez a szó tiltott volt - „téli ünnepeknek” hívták. És a narancsot valóban ünnepélyesen pucoltuk, a héjából az ügyes anyukák limonádét készítettek. És a banán? Nos, az is évente egyszer előkerülő sárga mítosz volt, amit zölden kaptunk, és a szekrény tetején próbáltunk beérlelni, miközben néztük a barna foltokat, mint egy vallásos jelenést.

Szappan? AMO, amit nem kézmosásra használtunk, hanem illatosításra. Beraktuk a szekrénybe, hogy ne csak a moly sírjon be, ha kinyitod.

Nyugati cuccok? A Neckermann-katalógusból ismertük. Az is csak azért került a kezedbe, mert valamelyik rokonod, ismerősöd „kint dolgozott”. Nem „nyugaton élt” – olyan nem volt. Az már disszidens volt, hazaáruló, akinek a nevét csak suttogva ejtettük ki, és a családja 15 évig nem kapott útlevelet.

Neked is csak kétévente járt. Ha jó magaviselettel kiérdemelted, akkor is csak valamilyen baráti szocialista országba mehettél, nehogy eszedbe jusson disszidálni. A szilveszter éjszakáján hallott „itt élned, halnod kell” akkoriban nem költészet volt, hanem rendszerelvű realitás.

Rendszerváltás? Ugyan már! Az gondolati bűnnek számított. A vezetőt nem váltották le, azt egy életre választották – még ha nem is te választottad. És ha valaki viccelni próbált vele? Akkor a humorérzéke mellett a szabadsága is odalett.

Szóval amikor ma valaki diktatúrát emleget, és a véleményét tökéletesen működő internetkapcsolat mellett írja be a telefonjába, miközben nézi, mikor indul a következő járat Londonba., akkor lehet, hogy nem diktatúra van. Csak rossz napja. Vagy frusztrált élete. És talán nem is a rendszer a szűk – csak a történelemtudás.

Figyelj, barátom! Ha annyira rossz neked ebben a „diktatúrában”, mi a fenét keresel még itt? Kényelmesen megteheted azt, amiért anno mások életüket kockáztatták: (felülsz egy fapadosra és) elhúzol innen.

Tudod, a diktatúra nem az, amikor nem játszhatsz mindig a saját szabályaid szerint. A diktatúra az, amikor nincs szabály – csak parancs. És amikor a szabadság csak vágyálom. Próbáld ki, aztán még beszélünk.