„Te egy jól fizetett talmudista zsidó bérenc vagy” – írta az egyik hozzászóló. Ez hamarabb jött, mint gondoltam volna. Pedig igazán számíthattam arra, az első véleménycikkemet közölve egy nagy olvasottságú országos portálon, hogy máris megkapom a magamét. És meg is érkeztünk a kedvenc témánkhoz, a kérdéshez, amelyet sok hozzászóló feszeget: ugyan áruljuk már el, mennyi pénzt kaptunk ezért vagy azért a cikkért, amely nem nyerte el az ezt firtatók tetszését.

Persze folyton abban reménykedem, hogy ők egy hangos kisebbséget képviselnek, és ezt a reményt élteti az írásra érkezett néma reakciók mennyiségének összevetése a hangoskodók számával. Mégis elszomorít, hogy sokan el sem tudják képzelni: tényleg vannak, akik akár ingyen is gondolkodhatnak másként, mint ők. Nagyot lépnénk előre, ha legalább azt elfogadnák, hogy az újságírók megvesztegetés nélkül, „maguktól ilyen hülyék”, azaz nem hisznek el azonnal bármilyen információt, sem azokat a nagy leleplezéseket, amelyeket különféle videókban, akár doktori vagy professzori címmel hivalkodó személyek hirdetnek. A laikusoknak megsúgom, hogy a firkászokban van egy szélhámosérzékelő készülék, amely ilyen esetekben vészjelzést ad le. Azt is elárulhatom, hogy van egy mondás, mely szerint az újságíró mindenhez ért egy kicsit, de semmihez sem igazán. Ez azt jelenti, hogy egy adott témában megkérdez egy nála hozzáértőbbet, egy (hiteles) szakembert, vagy például inkább bízik a hivatalos közlésekben, mint különféle „alternatív” információkban. Mert előbbiek ellenőrizhetőbbek. Értem, hogy sokaknak bosszantó, amikor a sajtós nem Az Igazságot elmondó sarlatánokat keresi meg, holott óriási igény lenne rá, de becsszó, nem azért jár el így, mert el akarná hallgatni A Tényeket, hanem lásd fent, újra.

A szóban forgó hozzászólók persze sokfélék. Célom nem a skatulyázás, csupán a szemléltetés, pár jellegzetesség ismertetése. Például van a cikk elején idézett kategorikus kijelentő, aki – durr! – jól leleplezi az elvetemült szerzőt. Aztán van a sértődékeny típus, aki magára vesz mindent, ami a cikkben talán nem is rá vonatkozott. Egy másik karakter a jól dokumentált kommentelő, aki enyhén szólva is gyanús honlapokra hivatkozó terjedelmes szövegével szakmailag nagyon meggyőző próbál lenni, de rögtön lebuktatja magát a fenyegetőzéseivel, miszerint hamarosan kiderül az igazság, és mindenki megkapja méltó büntetését. (Létezik ez a szektás düh az ilyen emberek körében, akik ugyanúgy gondolkodnak és viselkednek, mint bizonyos vallási csoportosulások tagjai: folyton azt akarják, hogy az emberek felébredjenek végre, különben jön a pokol. Erős a gyanúm, hogy emögött a kávétermesztők és -forgalmazók lobbija van.) Van még a dacos hozzászóló, aki vállalja, magyarként: inkább a Șoșoacă- és Funar-féle bohócok, mint a szuri! (Megjegyzem, hogy a szenátor asszony volt az, aki kijelentette, hogy a vakcina „három generáción át” meddővé tesz; Funart régebbről ismerjük, és korábban elképzelhetetlen volt, hogy létezzenek olyan magyarok, akiket nem zavar az, ha egy társaságba kerülnek vele.) Továbbá van a fanyalogva elemző, aki sejtelmesen azt boncolgatja, vajon miért fogalmazott a szerző úgy, ahogy, és mi lehetett a célja. (Végül mindenkit lepipált a következő, sehová sem sorolható hosszászóló: „Boldog névnapot Terike”.)

Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy az ilyen kommentelők, az így gondolkodók nem a többséget képviselik. Mégsem legyinthetünk rájuk, már csak azért sem, mert ugyanahhoz a közösséghez (nemzethez, társadalomhoz, ismerősi-baráti körhöz, munkahelyhez vagy családhoz) tartozunk, és szót kell értenünk egymással. Mindannyiunknak tennie kellene egy kis erőfeszítést azért, hogy ne legyenek igazak az Aurora együttes Nincs térerő dala refrénjének sorai. Van, ami akár össze is hozhatja a bármelyik oldalon, illetve középen állókat, például együtt derülhetünk egy ilyen híren, kínunkban is (közben remélve, hogy a néni jól van). Másrészt azért sem nyugodhatunk meg, és nem becsülhetjük le az úgynevezett hangos kisebbség erejét, mert – a jelenlegi, országos és helyi egészségügyi számadatok tükrében – a sokszor bölcsként emlegetett „csendes többség” eléggé egybemosódott velük. Mintha cinkosan hallgatna.