Az Európai Unió által Belgiumban zárolt orosz vagyon körüli vita messze nem jogtechnikai kérdés, és nem is kizárólag geopolitikai üzenet Moszkva felé. Valójában egy sokkal mélyebb, rendszerszintű kockázat rajzolódik ki: annak a pillanatnak az eljövetele, amikor az euró – amely eddig semleges elszámolási eszközként működött – politikai fegyverré válik. És az a valuta, amely fegyverré válik, előbb-utóbb elveszíti univerzális jellegét.

A brüsszeli gondolkodás jelenlegi iránya abból indul ki, hogy az orosz vagyon zárolása, majd feltételekhez kötött „felszabadítása” legitim nyomásgyakorlási eszköz. A feltételek azonban már önmagukban is beszédesek: a vagyon csak akkor lenne hozzáférhető, ha Oroszország „objektíven megszüntette az európai gazdaságra jelentett súlyos kockázatot”, illetve jóvátételt fizet Ukrajnának úgy, hogy az „gazdasági és pénzügyi következmények nélkül” történjen az EU számára. Ez a megfogalmazás jogi szempontból is rendkívül problematikus, de stratégiailag még veszélyesebb.

Mert ezzel az Európai Unió precedenst teremt: azt az üzenetet küldi a világnak, hogy az euróövezeten belül tárolt vagyon nem pusztán jogi státusztól, hanem politikai megfelelőségtől is függ. Innentől kezdve az euró nem csupán pénz, hanem feltételes eszköz.

Oroszország nem „bedönti” az eurót – hanem alkalmazkodik hozzá

Fontos hangsúlyozni: a kérdés nem az, hogy Oroszország képes-e egyedül bedönteni az eurót. Ez leegyszerűsítés lenne. A valódi kérdés az, hogy képes-e csökkenteni saját veszteségeit egy olyan helyzetben, ahol euróban denominált kinnlevőségei politikai kockázattá váltak. Erre a válasz: igen.

Egy megrendült euró – paradox módon – relatíve kisebb veszteséget jelenthet Oroszország számára, mint egy stabil, de számára hozzáférhetetlen euró. Ha az euró gyengül, ha finanszírozása drágul, ha nemzetközi szerepe szűkül, akkor a benne tárolt vagyon geopolitikai súlya is mérséklődik. Ez nem támadás, hanem kockázatminimalizálás. És itt lép be a képbe a döntő tényező: nem Oroszország az, amely igazán számít.

A „globális Dél” mint racionális mérlegelő

A valódi veszélyt nem Moszkva jelenti, hanem azok az országok, amelyeket Brüsszel gyakran egyetlen gyűjtőfogalommal illet: a „globális Dél”. Ezek az államok – Ázsiától Afrikán át Latin-Amerikáig – nem ideológiai alapon döntenek az elszámolási valutáikról. Számukra az euró nem értékközösség, hanem technikai eszköz volt: stabil, kiszámítható, politikailag semleges.

Ha ez a semlegesség megszűnik, akkor nincs szükség semmiféle nyílt konfrontációra. Az eurokrácia és az EU „magországainak” politikusai által túlságosan gyakran lesajnált, lekezelt, sőt, megalázott politikai vezetők, gazdasági tényezők részéről nem lesznek hangos nyilatkozatok, nem lesz nyíltan kimondott „bosszú”.

Egyszerűen csak megjelennek azok a mondatok, amelyekkel nem lehet vitatkozni:

• „Diverzifikáljuk a devizakockázatot.”
• „Csökkentjük a geopolitikai kitettséget.”
• „Stabilabb elszámolási megoldásokat keresünk.”

Ez a legitim paraván, amely mögött teljesen jogszerűen lehet eltávolodni az eurótól. És Brüsszel ebben a helyzetben érvelésképtelen. Mert bármilyen reakciója önellentmondásba fut:

• ha kivételes esetről beszél, beismeri az önkényt;
• ha jogállamiságra hivatkozik, mások is alkalmazhatják

ugyanezt;

• ha értékalapú döntésről beszél, elismeri, hogy az euró nem

semleges.

És itt érdemes egy pillanatra hátralépni, mert ez a mechanika nem új. A történelemben ritkán az omlik össze, amit „frontálisan” támadnak, és sokkal gyakrabban az, amit túlterhelnek – úgy, hogy közben a központ még meg van győződve a saját bevehetetlenségéről. A peloponnészoszi háború idején Athén is rendelkezett egy olyan védelmi rendszerrel, amely a kor technológiájával (szinte) bevehetetlennek számított: a várost és a kikötőt összekötő falak, a tengeri utánpótlás, a pénzügyi erő. Spárta mégsem ezt próbálta közvetlen ostrommal „bedönteni”. Ehelyett felperzselte a környező területeket, és ezzel a lakosságot a falak mögé kényszerítette: a békeidőre méretezett városi infrastruktúra hirtelen egy sokszorosára duzzadt népességet volt kénytelen eltartani. Az eredmény nem katonai áttörés, hanem túlterhelés volt: járványok, belső feszültségek, társadalmi erózió. Magyarul: nem a spártaiak kockáztatták a nagy veszteségekkel járó „frontális támadást”, hanem „felgyújtották az erdőt”, és a természet elvégezte a munka nehezét.

Az euró körüli logika is hasonló: nem feltétlenül látványos „támadásra” kell készülni, hanem arra, hogy ha a rendszer elveszíti semleges jellegét, akkor a külvilág nem harcolni fog ellene, hanem alkalmazkodni – és ezzel idővel kiüríteni a nemzetközi szerepét. A túlterhelés itt nem népesség, hanem bizalom és finanszírozási kapacitás: ha a külső szereplők csökkentik az euróhasználatot, nő a kockázati felár, drágul a finanszírozás, szűkül a nemzetközi „mozgástér”, a rendszer saját belső ellentmondásai pedig felerősödnek.

Az euró igazi gyengülése nem a megtámadottság, hanem az elhagyás

A valuta nem akkor omlik össze, amikor megtámadják, hanem amikor nem használják többé. A külső eurókereslet csökkenése, az elszámolások átterelése más valutákba, a finanszírozási költségek növekedése mind olyan folyamatok, amelyek nem egyik napról a másikra történnek – de visszafordíthatatlan láncreakciót indíthatnak el.

Ebben a helyzetben az euróövezet országai – különösen a már most is strukturális gondokkal küzdő „magországok” – egyre nehezebben jutnának külső forrásokhoz. A nemzetközi kereskedelem drágulna, az import-export elszámolások bonyolultabbá válnának, a belső gazdasági feszültségek pedig politikai konfliktusokká alakulnának át. És mindez nem azért, mert „valaki megtámadta Európát”, hanem mert Európa elhitte magáról, hogy a pénze erkölcsi ítélőszék is lehet.

A történelmi irónia

Az egész folyamatban van egy különösen kínos történelmi irónia. Az Európai Unió évtizedeken keresztül éppen arra tanította a világot – különösen a „globális Dél” országait –, hogy a gazdaságot nem szabad politizálni, a tulajdonjog szent, a piac semleges. Most ugyanezek az országok ugyanezeket az érveket használhatják majd fel, csak éppen Brüsszellel szemben.

És van egy másik, kellemetlenebb irónia is: Athén a peloponnészoszi háború vége felé nem „szelídült”, hanem keményedett. A Déloszi Szövetség tagállamai – azaz az akkori „szövetségi rendszer” perifériája – egyre gyakrabban érezték úgy, hogy Athén nem partnerséget, hanem engedelmességet vár. A központ pedig egyre agresszívebben reagált minden kritikára, késlekedésre, vagy kiválási szándékra.

Vagyis Athén nemcsak a külső nyomás miatt gyengült meg, hanem azért is, mert a szövetséget – amely elvileg közös érdekekre épült – fokozatosan feltételrendszerré és fegyelmezési mechanizmussá alakította. Ennek a vége nem a rendszer stabilizálása lett, hanem a legitimáció elvesztése és a felbomlás. A párhuzam nem mechanikus, de a logika ijesztően ismerős: amikor a központ egy eszközt (pénzt, szabályt, hozzáférést) fegyverként kezd használni, akkor a periféria – és különösen a külvilág – nem feltétlenül fellázad. Előbb csak távolodik. Aztán egyszer csak már nincs ott. 

Ez nem lázadás. Nem ideológiai hadüzenet. Hanem csendes eltávolodás. Ez az egész történet nem Oroszországról szól. Nem Putyinról. Nem a háborúról. Hanem arról a pillanatról, amikor az Európai Unió összekeveri az erkölcsi felháborodást a pénzügyi infrastruktúrával. Az euró addig erős, amíg nem kérdez. Amíg nem mérlegel szándékot, múltat, geopolitikai irányt. Amíg nem jutalmaz és nem büntet. Abban a pillanatban, amikor igen, már nem valuta, hanem eszköz. És az eszközöket a világ nem tiszteli – csak használja. Vagy éppen: nem használja többé. 

Ez az igazi kockázat. Nem látványos. Nem hangos. De annál végzetesebb.

A szerző a Magyar Külügyi Intézet külső szakértője