Így utólag könnyű beszélni róla, hiszen túl vagyunk rajta, visszakaptuk a játékszereinket, megnyugodhattunk, lecsendesedhettünk, csakhogy ott és akkor az egész világ úgy nézhetett ki, mint egy hangyaboly, amelybe valaki véletlenül belerúgott. Pedig csak annyi történt, hogy néhány órára megomlott a Facebook, az Insta, meg egy csomó minden, amelynek még a nevét sem tudom, nemhogy az értelmét.

Olyan dolgok, amely létezéséről 30 éve nem is tudtunk, merthogy nem is léteztek, de amelyek nélkül ma már a puszta létünket sem tudjuk elképzelni.

Március 5-én, valamikor a délutáni órákban az emberiséget meglegyintette a világvége-érzés szele, kaptunk egy adagot a „mind meghalunk” feelingből. Megvolt mindenkinek?

Kezdődött azzal, hogy kidobott a közösségi oldal. Már ez is sértő volt. Mi az, hogy kidobott?! Hogy merészelte? De az már vérlázító volt, hogy nem is engedett vissza. Hiába cseréltük le hetedszer is a jelszót, képtelenek voltunk visszavenni az irányítást a masina fölött. (Ama masina fölött, amely tulajdonképpen a mi életünket irányítja.) Már minden jelszó-variációt kipróbáltunk, még azokat is, amelyeket már legalább tíz éve nem használunk – hiába minden.Még az is dühöngött, akinek amúgy nem állt szándékában facebookozni, de még így is beléptetve akarta tudni magát. Hogy kapcsolatban maradhasson vele. Ha netán időnként fél szemmel odapillant, rögtön láthassa, hogy mi a szitu.

Egy idő után aztán felmerült, hogy talán mégsem nálunk van a hiba, így elkezdtük lecsekkolni az ismerősöket, hogy náluk mi a helyzet. És hát kiderült, hogy nagy a baj. Nemcsak a város végéből, de még San Franciscóból is jelezték, sőt, a sógorunk is a britektől, hogy ők is hasonló gondokkal küzdenek. Ez picit megnyugtatott. Ha mindenkinél ugyanaz a baj, akkor az már nem is olyan nagy baj. Osztozhatunk a kínokban.

Korábban már láthattunk a neten amolyan szurka-piszka mémeket, miszerint rabszolgák vagyunk, csak nem vesszük észre. Nevettünk ezeken. „Rabszolgák? Mi mindannyian? Ugyan már, mi szabadok vagyunk! Na jó, székelyként, meg kisebbséggént talán annyira nem, de ezért a büdös oláhokat kell hibáztatni, nem minket.”

Valójában azon a tavaszi délutánon kaptunk egy igen komoly figyelmeztetést arra, hogy mennyire függők vagyunk.

A 89-es fordulat előtt született generációhoz tartozom, amelynek tagjai többé-kevésbé felnőttként, vagy felnövő fiatalként kerültek ebbe a netes világba. Mi voltunk az első szülők, akiket aggodalommal töltött el, ha a gyerek egész nap a gép előtt ült, már játszani sem ment ki. Ettük is a fejét reggeltől estig. Jaj, mi lesz belőletek? – jajgattunk némi tettetett kétségbeeséssel.

És mit ad a világ! Kézbe kapjuk azt az egyre laposabb kütyüt, amelybe bele lehet pakolni a számítógépet, a laptopot, a tabletet, meg egy csomó mindent. Minden elfér egy helyen, a hátsó zsebünkben. Tévé, rádió, videótelefon, messenger, térkép, helymeghatározó, fényképezőgép, videokamera, zseblámpa, iránytű, vekker, stopper, határidő-napló, emlékeztető, könyvtár, jegyzetfüzet, jegyiroda, hangrögzítő, pénztárca, tolmács, idegenvezető, személyi asszisztens, tréner, házidoki. És nem tudunk megválni tőle. Ha jobban belegondolunk, mi váltunk olyanná, amitől féltettük a gyermekeinket. Szép, mi?

Árnyaltabban nézve, azért ennyire nem súlyos a helyzet. Fejlődése során az emberiség feltalált egy csomó dolgot, hogy megkönnyítse velük saját életét. Életünk részévé váltak, a fiatalok pedig már ezek világába születnek. A gond ott van, hogy eme eszközök működése feltételekhez van kötve, amelyeket szintén meg kell teremteni, nem hevernek csak úgy, valahol a természetben: internet, kommunikációs hálózat, villamosáram. És ha netán elveszik ezeket, akkor nem csoda, hogy szinte azonnal jelentkeznek az elvonási tünetek.

Nem vitás, függőkké váltunk egy csomó mindentől. Szép számmal akadnak kritikusok, akik kemény szavakkal illetik eme állapotunkat, de valamiért ők sem akaródznak visszamenni és barlangban lakni. Vitázhatunk ugyan arról, hogy melyik variáció a jobb, okosnak maradni buta eszközökkel, avagy egy időben butulni az okosodó eszközeinkkel, de a fejlődésnek hiba lenne gátat szabni. Előbb-utóbb eljön az idő, amikor a Földünk kiadja a kiürítési parancsot, és kétlem, hogy hőléggömbbel fogunk áttelepedni a legközelebbi lakható bolygóra.

A fajfejlődés során a majmokkal ellentétben mi már rég meghoztuk ezt a döntést: mi lejöttünk a fáról.