Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök csapdába került, s vele együtt Izrael is. Amikor az első hírek érkeztek a Hamász által végrehajtott brutális terrortámadásról, a világ úgynevezett nyugati része még úgy reagált, ahogyan a józan paraszti ész diktálta: megdöbbenés az offenzíva embertelensége miatt és szimpátia az áldozattal, azaz Izraellel. Egy napnak sem kellett eltelnie, s elkezdődött a Nyugat ideológiai vergődése. A New York Times által utólag beismert félretájékoztatástól kezdve (a gázai kórházat az izraeli hadsereg bombázta) egészen az ENSZ-főtitkár kijelentéséig (a Hamász támadása „nem légüres térben” történt) olyan nyilvánvaló relativizálása indult egy véres terrorakciónak, amely ezelőtt tíz-tizenöt évvel elképzelhetetlen lett volna.

Azt eddig is tudtuk, hogy bizonyos baloldali, progresszista körökben – Amerikában és Nyugat-Európában egyaránt – valamiféle lelkiismereti vívódás eredményeként a palesztinok ügye már majdnem olyan fontos helyet foglalt el az okoskodó diskurzusokban, mint a genderkérdés vagy a globális felmelegedés. Az ügyeletes antiszemiták sem tudnak hatékonyabban érvelni Izrael ellen, mint az ultraliberális amerikai egyetemek padsoraiból a való világba kilépő friss intellektuellek.

Szó nincs arról, természetesen, hogy Benjamin Netanjahu jól kezelné a helyzetet. A veterán izraeli miniszterelnök agyát elborította a düh, bosszúhadjárata gázai vérengzésbe torkollik, miközben az izraeliek elégedetlenek, határozottabb fellépést akarnak. Netanjahut a terrortámadás előtt egy nappal még az ország fele azonnal megbuktatta volna. Talán soha ilyen megosztottság nem feszítette az izraeli közéletet, mint Netanjahu választási győzelme óta. Egyesek a miniszterelnök megvezetésével, mások éppenséggel a kormányfő tudatos biztonsági engedékenységével magyarázzák a Hamász megmagyarázhatatlanul könnyen végrehajtott akcióit. Netanjahu most kényszerhelyzetben van. Véres skalpokat kell felmutatnia. A hiba lehetősége óriási. Egy Irán elleni támadás például a világháború kezdetét is jelentheti. Pillanatok alatt sorakozna fel Teherán mögé a két- vagy többpólusúvá vált világ Nyugattal szemben álló része.  

Az ideológiáktól vezérelt Nyugat vezető rétege a háború kiszélesedésének megakadályozását szolgáló stratégiák kidolgozása helyett titokban örül Izrael szorult helyzetének, hiszen így megbukhat az általuk gyűlölt, illiberálisnak bélyegzett Netanjahu. A Hamásszal közben óvatoskodnak. Felmérésekkel, szociológiai kutatásokkal ugyanis kimutathatatlan, hogy a nyugat-európai nagyvárosokban tíz- vagy százezres létszámban élő bevándorolt muszlim miként gondolkozik, hogyan ítéli meg otthon, családi, baráti körben az olyan terrorszervezeteket, mint a Hamász. Annyit azért megsaccolhatunk: közülük nagyon sokan látják Erdogan török elnökhöz hasonlóan a helyzetet, azaz a Hamász nem terroristákat, hanem a földjükért harcba szálló igazhitűeket tömörít.

Nyugat-Európának ma már nem migrációs politikája van, hanem a tárt karokkal fogadott illegális migránsokhoz igazodó politikája. A Hamász és társai itt vannak az öreg kontinensen. Valószínűleg fizikailag is, de befolyásukkal mindenképpen. Ha éppen robbantani akarnak, hát robbantani fognak. Amennyiben tüntetni óhajtanak, élnek jogaikkal. Nincs az a titkosszolgálat, amelyik ma ki tudja szűrni az ellenőrizetlenül beengedettek közül a potenciális merénylőket. Jobb, tehát nem heccelni őket ezekben a zavaros időkben - állapítják meg a nyugat-európai agytrösztök, a kormányok pedig utalnak még néhány milliárd eurót az újonnan érkező migránsok segítésére.

A Hamász közvetett módon Európa részévé vált. A megbukott multikulti és a migránskultusz szimbólumaként.