Bíró Béla: A tudós macskája

A magyar média szavajárásával (ez a nyelvi ötlet is megérne egy misét) Aranykorban élünk. Nem tudom, hogy Arany mennyire érezné otthon benne magát. De hagyjuk...

A megnevezésben foglalt állítás cáfolatára nem a Toldit, még csak nem is Walesi bárdokat, egy sokkal „jelentéktelenebb” versszöveget hozhatnék fel „bizonyítékul”. Jelesen: A tudós macskáját. Arany kétségtelenül Shakespeare-formátumú irodalmár. Shakespeare fordításai – Arisztophanész műveinek magyarításaihoz hasonlatosan – az eredetivel egyenrangú alkotások. 

De most nem ezekről szeretnék beszélni, hanem fentebb említett kedvencemről. Merthogy a zseni játékai is villanófények, melyek a lét (hétköznapi ember számára) homályban maradó mélységeibe világítanak.

„Nagy lett volna a tudósnak/ az ő tudománya – indít Arany, s a folytatás –, De mi haszna, ha kevés volt/ a vágott dohánya./ Könyvet írt a bölcsességről – S hajna!/ Akkor esett ez a bolond/ História rajta.”

S következik az imádott cica jól ismert – de tudósunk számára – átláthatatlan kálváriája. A látlelet valóban zseniális. A bölcs tudós nem lát ki a szemén. Manapság ma már úgy hívnók ezt, hogy intellektuális autizmus. Ami a tudományos karriernek itt és most sem akadálya, inkább előrelendítője. Bárki könyvtárat írhat össze a már meglévő könyvtárakból. Ki sem kell tennie lábát a bibliotékából. Legfeljebb a pénz, amire figyel. (Ezt nagyvonalakban tudósunk is megteszi.) A „bölcsességen” túl minden egyéb lényegtelen. Az a bölcsesség azonban – véli Arany – mely képtelenné tesz arra, hogy a melletted élő emberi lényig elláss, legalábbis kétséges.

Goethe, a másik zseni, akinek nem csak költői intuíciója volt, de ragyogó természettudományos érzéke is, úgy vélte, hogy „ha a természetet meg szeretnők érteni, csakis egészként érthetjük meg.” Az a modern (már Madách és Arany által is pontosan felmért) tudományosság, mely az emberi tudást átjárhatatlan szakmai „világokká” szegmentálja, s melynek képviselői felhő-kakukkváraikban üldögélve (ez a gyönyörű szókapcsolat is Aranytól származik, talán valamelyik Arisztophanész-fordításból) állítják elő azokat a tetszetős modelleket, melyeknek a valóság megértésében, úgymond, el kellene bennünket igazítaniuk.

Ha Madách, Arany, Goethe és mások látleletei helytállók, aligha csodálkozhatnánk rajta, hogy ezeknek a modelleknek vajmi kevés közük lehet a valósághoz.

A szélsőséges individualizmusra alapozott modern demokráciaelmélet, mely a társadalmakat hajlamos kulturális univerzumaikból kiszaggatott individuumok puszta aggregátumainak tekinteni, s mely az emberi jogok kategóriájából mindenféle közösségi jogot, implicite a valóban működőképes társadalmakat megszervező értékek koherens rendszereit is módszeresen kirekeszti, nem is eredményezhetett egyebet, mint a ma uralkodó – egyre kaotikusabb – társadalmi viszonyokat.

Ahogyan a matematika sem torkollhatott egyébbe, mint Gödel híres nemteljességi tételébe, mely szerint minden koherens logikai rendszerben lennie kell egy olyan – az adott rendszer nyelvén megfogalmazott – állításnak, mely magában a rendszerben sem nem cáfolható, sem nem igazolható. Érthetőbben fogalmazva: egyetlen logikai rendszer sem teljes, amiből az következik, hogy voltaképpen nem fogalmazhatunk meg valóban konzisztens állításokat.  Miközben egész emberi létünk azon alapul, hogy folyton ezt próbáljuk tenni. És a Gödel-tétel dacára mégiscsak hiszünk abban, hogy lehetnek érvényes igazságaink. (A sajátjáról Gödel is tudta, hogy az.)

A modern fizika is (beszédesen) sötét anyagnak és sötét energiának nevezett végső fogalmakba torkollik, melyek valami kétségtelenül létező lenyomatai, de melyek a mai elméletek szerint felfoghatatlanok.

A modern biológia is azon a hiten alapul, hogy az élő világ véletlenszerű mutációk természetes kiválasztódásának eredménye. Azaz: a környezet és a biológiai rendszerek felépítése közt csak merőben véletlenszerű kapcsolat van. Az életképes biológiai lényeket a merő véletlen pofozza össze. A környezet csak kiválogatja a neki tetsző eredményeket. Lassan azonban kiderül, hogy ez a feltevés tarthatatlan, maga a környezet közvetlenül is beleavatkozhat a biológiai lények alakulásába, szerzett tulajdonságok is átörökítődhetnek. Azaz a véletlen mutációk kiválasztódásának elmélete legfeljebb részleges lehet.

Ma már az is közismert, hogy a 2008-cal kezdődő gazdasági válság kirobbanása jobbára matematikailag kifogástalan közgazdasági modellek gyakorlati alkalmazásának „köszönhető”.

A hétköznapok valóban csodálatos tudományával (a nagyobb pontosság kedvéért a technikával) ennek ellenére sem lennének különösebb problémák. Legalábbis akkor, ha emberi életvilágunkban ezeket a „vívmányokat” képesek lennénk a kellő óvatossággal kezelni. Ha a lét végső dolgaira vonatkozóan inkább intuícióinkra, semmint a tudományok – rendkívül fontos, de mindig pusztán időleges – eredményeire alapoznánk. Az emberi szellem, mely korántsem azonos a felvilágosodásban trónra ültetett, s azóta is agresszíven uralkodó emberi Ésszel, az utóbbinál mérhetetlenül gazdagabb. Szellemünket, mely a tudatos Ész mellett – a Kozmosz eddig ismert legbonyolultabb képződményét, az emberi szervezetet is működtető – Tudatalattit is magában foglalja, a 13,8 milliárd évesnek vélt természeti evolúció alakította ki. Azaz a Természet. Önmagával való élő kölcsönhatásban. Agyunk többet tud, mint amennyit annak vékony kis kérge, a Tudat tudhat. Ez a tudás ösztönös, de szervesen kapcsolódik a minket megteremtő Természethez és ahhoz a társadalmi életvilághoz, melyben léteznünk adatott.

Arany kiscicája – aki elől (és itt nem a divatos nyelvszokáshoz alkalmazkodom) az éhkoppon tartott inas eleszi az elemózsiát (ma úgy mondanók a tápot) tudósunk vigasztalhatatlan bánatára elhalálozott – nyilvánvaló metafora. Jóval több egy bájos kiscicánál. Az idő a – sokak által nem kevésbé bájosnak és szeretetreméltónak tartott – emberiség metaforájává érlelte immár. A közgazdaság dúsgazdag mágusai által (viszonylagos) éhkoppon tartott szolgák (tudósaink) hova-tovább az emberiséget juttatják Arany kiscicájának sorsára.

Mert „Nagy volt, mondok, a tudósnak/ Az ő tudománya,/ De mihaszna! Kevés hozzá a vágott dohánya./ Könyvet írt a bölcsességről/ – S hajna!/ Ilyen apró dőreségek/ gyakran estek rajta.”

Kérdés azonban, hogy ha a tudós macskájának sorsára jutunk, akadhat-e még a Világmindenségben egy Arany Jánoshoz mérhető szellem, aki dőreségeinket megénekelheti?

Fotó: origo.hu

Kimaradt?