Bár gyakorta megszólalok politikai ügyekben (is), alapvetően irodalmár volnék. Így aztán a politikát nem (csak) szakkönyvekből tanulom, sokkal inkább a (manapság mind gyanúsabb) világirodalomból. Többek közt Shakespeare életművéből. Drámáiban a „negatív” hősöknek (értsd a „bűnösöknek”) két csoportja azonosítható. A túlságosan gonoszaké és túlságosan jóké. Makulátlanul tiszta hősei nem pusztán azért válnak tragikus áldozatokká, mert a gonoszak gonoszságát az ő pusztulásuk hitelesítheti. Ha így volna, Shakespeare a maga korában istentelennek minősülhetett volna. A kínos kérdést ugyanis, hogy Isten, ha van, miért büntethet ártatlanokat, ő sem kerülhette volna meg.

Hogyan történhetett mégis, hogy a Shakespeare-nél a tragikusan pusztuló hősök sorában (felsorolásuk hosszúra nyúlna) legalább annyi makulátlan személyiség fordul elő, mint ahány elvetemült bűnökkel makulált gonosz? A magyarázat viszonylag egyszerű. Shakespeare korának erkölcsi törvényekkel körülbástyázott világában ugyanis a bűn melegágya a jók – gyakorta a bűnösök rosszhiszeműségéhez hasonlóan – javíthatatlan jóhiszeműsége. Ha az úgynevezett pozitív hősök nem lettek volna „elvetemülten” gyanútlanok, a bűn sem vethette volna meg a lábát az emberi világban. Shakespeare legalábbis így vélte. A bűn tehát nemcsak a bűnösök bűne, legalább annyira a gyanútlan bűnteleneké is.

Én is így vélem.

Igaz, manapság az erkölcsi kategóriák nem sokat számítanak. Ma már legfeljebb azért vagyunk „erkölcsösek”, mert önmagunknak szeretnénk tetszeni. De önmagunknak aztán nagyon! (Lásd Christopher Lasch híres könyvét, az Önimádat társadalmát). Mind nagyobb a csábítás, hogy a mi – mindenféle relativitások által roncsolt – világunkban gyakorlatilag alig létező Jóság mezében tetszelegjünk.

Shakespeare hősei még nem azért jók, mert szeretnének önmaguknak tetszeni, sőt még Istenüknek sem igazán (a tetszvágyat ugyanis a kor hiúságként bélyegzi meg), hanem azért, mert hisznek az erkölcsi értékekben. Méghozzá mértéktelenül. S ez a mértéktelenség bukásuk oka is.

Shakespeare különbséget tesz ember és ember, azaz a jók és a rosszak között. A különbség azonban nem abszolút, hősei mindannyian jók és rosszak is. Magyarán esendő emberek.

A világtörténelem egyik nagy paradoxona, hogy – bár ezt a tényt manapság evidenciának tekintjük – mégis újra és újra hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy vannak valóban makulátlan jók és javíthatatlan gonoszak. Shakespeare még pontosan tudta, hogy a „makulátlan” jó és a tántoríthatatlanul gonosz egymást generálja.

Úgy tűnhetne tehát, hogy semmi nem változott. És mégis. A jók manapság paradox módon már nem egyes emberek, hanem mindinkább közösségek. Magyarán a jók mindig mi vagyunk, a gonoszak pedig mindig a mások, akik nem hajlandóak úgy gondolkodni, mint ahogyan mi gondolkodunk. Legfeljebb annyi változott, hogy az európai ember ma már úgy véli, hogy ő – mivel évülhetetlen bűnöket követett el egykoron – akkor válhat jóvá, ha úgy tesz, mintha önmagát rossznak tekintené. Azaz látványosan vezekel. Abban a tétova reményben, hogy a módszeresen megalázott, lemészárolt, rabszolgaságba hajszolt vagy pusztán asszimilált (azaz kultúrájukban megsemmisített) mások immár őt is Jónak fogják tekinteni. Ennek a szindrómának a mintapéldája Angela Merkel, aki úgy véli, hogy Hitler Németországának évülhetetlen bűneiért – mintegy a németség nevében – egész Európának bűnhődnie kell.

Valóban kellene. De nem úgy, hogy Shakespeare ártatlan bűnözőihez hasonlóan a határtalan jóságot – immár a határokon belül – a bűn melegágyává változtatják.

A bűn a törvény lábbal tiprása. A liberalizmus alaptételei szerint a demokrácia csak valamely állampolgári közösség keretei közt érvényesülhet. Az állampolgári közösség azonban az állampolgár és a nem-állampolgár közti különbségtételen alapul. (Ez az állampolgári közösség számos vonatkozásban lehet maga Európa is.) Ha ez a különbségtétel megszűnik, a jogállam alapjai válnak semmivé.

Az önnön nagyszerűségét tűzzel-vassal propagáló „jóság” – bárkitől jöjjön – ugyanolyan katasztrófa, mint a bűn. Fél Európa el van képedve annak a német alkotmánybírónak az ötletétől, aki úgy véli, a bevándorló közösségekben a saria (azaz a muszlim vallásjog) bizonyos előírásait a többségi társadalomnak is el kellene tűrnie. Az alkotmánybíró ötlete a politikusokban a párhuzamos társadalmak iszonyatát idézi fel. Mintha az egyesült Európa nem csupa párhuzamos társadalomból épülne fel…

Sőt, mintha a demokratikus játékszabályokra alapozott párhuzamos társadalmak nem a kultúrák tisztességes együttélésének tényleges lehetőségét teremthetnék meg. Nem a „jóság”, az önimádó individuum eufóriáját, hanem a „gonosz” szempontjainak elfogadását. (Az utóbbi mindkét oldalról csak részleges lehet, hiszen mások szemével nézve mi voltunk és bizonyos vonatkozásokban továbbra is mi vagyunk a gonoszak.) Ha nem ez történik, a mások – Shylock, Machbeth, III. Richard vagy Jago – gonoszságait fogjuk újra és újra előhívni. Mindannyiunk rettenetére.

Akik közénk telepszenek, nem jók és nem gonoszak. Emberek, akiket nem úgy kell elfogadnunk, hogy kizárólag ők legyenek kénytelenek bennünket elfogadni, hanem úgy, hogy egymást próbáljuk, és főként tudjuk olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk. Kölcsönösen.

De erre a mai, önimádatba szédült Európa éppoly alkalmatlan, mint az Allah személyében önmagát imádó iszlám.