Múlt vasárnap Andreas Kappeler, az egyik legismertebb német Ukrajna-szakértő a 3sat Teleakadémia című műsorában Ukrajna állam jövőbeli kilátásairól tartott előadást. Sorra vette azokat a történelmi narratívákat, melyekre az Ukrajnában élő népcsoportok, az ukránok, az oroszok, a lengyelek, a zsidók, a kozákok történelemfelfogásukat és ebből adódó nemzeti ideológiáikat alapozzák. (A ruszinokról, a magyarokról, a románokról stb. az anyag bősége miatt már szó sem eshetett.) Mivel a szóban forgó narratívák kölcsönös történelmi sérelmeken alapulnak, s jelenlegi formájukban összeegyeztethetetlenek, Kappeler végkövetkeztetése az volt, hogy egyikük sem lehet alkalmas arra, hogy egy úgynevezett egységes nemzetállam (gyakorlatilag egy új kulturális nemzet) kialakulását megalapozza. Végkövetkeztetése: Ukrajnában kizárólag az állampolgári nemzet koncepciója tehető alkalmassá az életképes államszervezett kialakítására. Maga is elismerte azonban, hogy ez csak a különböző történeti narratívák – s ezzel párhuzamosan nemzetfelfogások – valamiféle egységesítése révén lehetséges. Egészen pontosan: az eltérő történelmi elbeszélések komplementer elemeit kellene összehangolni, s az egymást kizáró, természetüknél fogva nacionalista, vagy éppenséggel szélsőségesen nacionalista elemeket kellene erőteljesen háttérbe szorítani. Ily módon az eltérő narratívákból olyan többkomponensű s ezáltal integratív nemzettudat jöhetne létre, melynek ellentétes elemei az egykor szemben álló felek számára is elfogadhatóak lennének. Más szóval, ha az ukrajnai nemzetiségek nem próbálnák egymásra erőszakolni történelmi rögeszméiket, hanem megpróbálnák a másik szempontjait empatikusan végiggondolva olyannak fogadni el egymást, amilyenek.

A romániai magyar erre nyilván megrázza a fejét: naivitás, ennek a felvetésnek gyakorlatilag semmi realitása nincs. Ami ma Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon történik, egyértelműen tagadja mindenféle valóságos kulturális pluralizmus lehetségességét. S a nemzetállam logikáján belül maradva, úgy tűnik, okkal. A németeknek és a franciáknak azonban mégiscsak sikerült túllépniük a múlt traumáin. S nem úgy, hogy az egyik fél ráerőszakolta nemzetfelfogását a másikra. Még akkor sem, ha a franciák számára a második világháborús „győzelem” kedvezőbb alkupozíciókat teremtett, aminek manapság a német nacionalizmus enyhe reneszánszában mutatkoznak a következményei. A modell azonban kisebb-nagyobb korrekciókkal (a túlzások fokozatos lefaragásával) kétségtelenül működőképesnek látszik.

Arról nem is beszélve, hogy aki a román történetíráson belüli változásokat nyomon követi, beláthatja, hogy egy ilyesféle megbékélésnek román-magyar vonatkozásban is kitapinthatóak az esélyei. Minden azon múlik, hogy az Európai Unió képes lesz-e a következő években a német-francia modellt a tagállamokon belül is érvényesíteni.

A jelek nem túlságosan biztatóak. Az európaiak és az amerikaiak Ukrajna ügyében egyértelműen az ukrán nacionalisták mellett foglaltak állást, és Ukrajnát egyfajta egységes és oszthatatlan nemzetállamként próbálták elgondolni. Az ukrán nacionalisták közti újabb keletű konfliktusok azonban őket is meggondolkodtatták. Nyilvánvaló, hogy szélsőséges nacionalizmusra nem lehet működőképes államokat felépíteni. Ez a szélsőségesen nacionalista Görögországra ugyanúgy igaz, mint Kelet-közép Európa kisállamainak zömére.

De hogy a nemzetállam nyugat-európai felfogása sem igazán életképes, azt a bevándorlás problematikája világosan jelzi. Távlatilag – főként az individuum szabadságának abszolutizálása, következésként a családi közösségek háttérbe szorítása miatt – minden nyugati állam rászorul bevándorlókra, akik évtizedekben mérhető perspektívában többségbe is kerülhetnek. Ha a Nyugat továbbra is kitart a nagy nyugati államok kialakulásában meghatározó szerepet játszó elképzelés mellett, miszerint a többségnek joga van a kisebbségeket asszimilálni, kritikus helyzet alakulhat ki. A nyugati társadalmak ugyanis a nemzeti eszme leépítésével, a multikulturalizmus (valójában nélkülözhetetlen, de jelenlegi formájában álságos) fogalmának erőltetésével, a hagyományok relativizálásával azokról az értékekről mondtak le, melyek korábban az asszimilációt lehetővé tették. A bevándorlóknak, akik erőteljes, vallásilag megalapozott értékekkel érkeznek ezekbe a kohéziójukban megrendült társadalmakba, gyakorlatilag nincs kihez asszimilálódniuk.

Ennek ellenére a szóban forgó társadalmak politikai elitjei mind agresszívabban erőltetik az asszimilációt, aminek nem lehet más következménye, mint az asszimilálandók ellenérzéseinek és ellenállásának felajzása. Mi, magyarok tökéletesen ismerjük ezt a mechanizmust, erre ment rá az „egységes” magyar állam. Ha a magyar vezetőréteg a XIX. század elején felismeri, hogy az állam megmentésének egyetlen esélye a föderalizmus, talán ma is egy olyan államban élhetnénk, melynek nem feltétlenül Magyarország (esetleg Pannón Egyesült Államok) lehetett volna a neve, de amelyben minden magyar az államszövetség – nyelvében és kultúrájában mindenki mással egyenjogú – polgáraként élhetne. A kulturális pluralizmus egyébként az Európai Unió létezésének alapelve is. Megfoghatatlan, miért lenne lehetséges az eltérő kulturális nemzetek Unión belüli harmonikus együttélése, és miért lenne lehetetlen az eltérő kulturális közösségek tagállamokon belüli együttélése. Pusztán autonóm (más szóval korlátozott szuverenitású) intézmények kérdése az egész! Mindez annyira világos, hogy a szellem árnyékos zugait kedvelő nemzetállami politikust nyilvánvalóan elvakítja.

A Nyugat mintha kezdené érzékelni a veszélyt, de nem azt teszi, amit normális körülmények között tennie kellene, azaz, hogy a kulturális nemzet és az állampolgári nemzet fogalmainak egyfajta – a mai és a jövőbeli kisebbségek emberhez méltó életfeltételeit garantáló – szintézisét teremtse meg, hanem az „ugyanabból több” önsorsrontó elve szerint az asszimiláció bársonyosnak álcázott terrorjával próbálja elejét venni a tragédiának.

S nem veszi észre, hogy épp ezzel szabadítja magára a katasztrófát. Ráadásul záros határidőn belül.

Fotó: multiculturalfestival.com.au