Laza volt, fesztelen, mintha csak a fesztiválra kitévedt látogató lenne. Miközben persze nem volt kívülálló, pontosan tudta, hogy ő a sztár, az amerikai irodalom csillaga, akit itt is nagyon vártak ám.

Jonathan Franzen pódiumbeszélgetésére több magyar író is eljött, és ez mindig jó jel. Kukorelly szerint ugyanis magyar író elvből nem érdeklődik kolléga iránt, legfeljebb ha nagyon muszáj, ha sértődés esete forog fenn. De néha, évente egyszer mégiscsak érdemes megnézni egy igazi világsztárt a budapesti könyvfesztiválon. Bár a tavalyi Sofi Oksanen inkább tűnt egy metálbanda frontemberének a körülötte lévő felhajtást is tekintve, Eco huncut szemű tudósnak, aki előtt még a világ is meghunyászkodik, Easton Ellis egy igazi rektornak, aki azért még magával cipeli a női vécékben füvező énjét.

Franzen viszont „csak” írónak tűnt, igazi író-problémákkal és hobbival. Mindene ugyanis a madarak megfigyelése, ami sok minden másra is kihat. A madarakat ugyanis lassan elüldözték a fényképezőgépek elé illő helyekről, szeméttelepeken, csatornáknál lehet őket meglesni, így amikor az összes turista balra igyekszik, a madarakat figyelő jobbra megy. Egyedül. De az a hely, ahol madarakat látunk, nos az a hely rendben van, teszi hozzá. Nekünk meg eszünkbe jut az utolsó Bodor regény, a Verhovina madarai, ahogy a mű zárlatában visszatérnek a tépett tájra.

Az íróság kapcsán egy hetvenes évekbeli fogalmat őrizget: olyan folyamat, ami által az ember saját magára lel. Valahogy úgy képzelem el, hogy a sok (hajtű)kanyar, zsákutca, elterelés és oly ritka sugárút után egyszer csak majd ott áll valaki az út szélén, porosan, fáradtan, némiképp lemondóan, akiben majd magamra ismerhetek. Nem beszélünk sokat, beül mellém, és elhajtunk a naplementébe. A háttérben valami lovaglásra alkalmas western-zene szól, Morricone talán. És soha nem hall rólunk senki, csak a legenda, hogy ott, a naplementén túl, talán boldogan élnek. A sorok között.

Kell is a humor, mert az írás megviseli az embert. Ő napi átlag ezer szót hoz össze, ehhez is kell vagy öt óra, s akkor azt már igazán jó napnak könyvelheti el. De ez bizony nem fáklyás menet. Megterhelő, veszélyes anyag a betű. Felidézte, hogy huszonöt évesen, amikor befejezte élete első nagyregényét (ez az egy nem olvasható még magyarul, a fesztiválra egyébként önéletrajzi esszéi jelentek meg, Diszkomfortzóna címen), az optika előtt feszeng, hóna alatt az 1400 oldalas kézirattal próbál mosolyogni a kamerába. És úgy néz ki, mint egy hatvanéves. Szürke, meggyötört, elfáradt ember.

A történet elkötelezettje. Laza olvasóként is azt a könyvet szereti, ami beszippantja, amit követni tud. A húsz oldalas, dőlt bevezetők, elrejtett cselekmények nem hozzák lázba, jó ha egy könyv szórakoztat, olvasmányos és relatíve világos. A modern német íróktól tanulta a regényírás mesterségét, és jó ideig úgy gondolta magáról, hogy európai író, az európai közönségnek ír, de ezt sem az európai, sem az amerikai közönség nem vette észre. Most viszont már az egész világ lesi a szavát: az lett, akinek kamaszkorában képzelte magát.

És még valami. Franzen nem a kutatás, a háttérmunka mániákusa. Igazából önmagát írja. Saját rögeszméit. És nem engedi, hogy a valóság beleköpjön a levesébe. Egyszer hajóútra készült, már íróként, és mit ad isten, az épp aktuális regényben is szó esett egy hajóútról. Ám ő gyorsan befejezte az íróasztal mögött a kérdéses részt, nehogy az igazi beleszóljon, nehogy a regény helyett döntse el, mi jó neki és mi nem. Mert a valóság könnyen foglyul ejtheti az írót, arra csábítja, hogy egy elhangzott párbeszédet, metaforikus történést mindenáron belegyömöszöljön a műbe a „hitelesség” kedvéért, miközben az egyáltalán nem illik oda. Nem kell tízezer tényt elpazarolni, amikor öt is elég. A regény saját logikája, koncepciója, sodrása legyen erősebb. Ő a történet megírásának felelősségét hordozza a vállán, nem a riporterét, aki meg a leírásét.

De hát mit tegyen az, akinek két urat kell szolgálnia? Ezt akartam kérdezni tőle, de ahogy mellé értem, már csak dedikálásra futotta csak. Úgyis csak azt mondta volna, hogy nálam jobban senki sem tudja a választ a saját problémámra. Minek túrna bele akkor ő a fejembe?