Érdeklődéssel olvasgatom az oktatásról megjelenő cikkeket, mert úgy látom: több országban is nagy bajok vannak. Legutóbb Kustán Magyari Attila járt utána annak, hogy „Hol tartunk a finn oktatáshoz képest?” (maszol/társadalom, 2015. ápr. 7.)

A cikk egy finn elemi iskola termében készült fotóval illusztrálja a mesét: az előtérben két kerek asztalka, hat-hat gyermek üli körül, balról egy pamlagon két kölök heverészik (de közben figyel, mint Móricka), a háttérben álló tanító néni mosolyogva magyaráz valamit. Tábla nem látszik. El ne feledjem: a gyerekek zokniban, a tanci papucsban.

Reklámnak kiváló, osztálynak kevésbé. Ugyanis: a csemeték egy része háttal ül a tancinak és nem látja az arcát; a hat kölök számára kicsi az asztal és zsúfolt. Szerintem: pamlagnak (dikónak, heverőnek) nincs helye az iskolában, de lehet, hogy túl konzervatív vagyok. Az ’átkos’ időkben az osztályban volt egy katedra (= dobogó + asztal), ott állt a tanár, mögötte a tábla, vele szemben ültek a diákok, kétszemélyes – állítható magasságú – padokban. Huszonnyolc–harminckét gyermek, mikor mennyi. A finn suliban csak tizennégy.

Hm. Vajon (egy azóta ’kiátkozott’) régi – diktatórikus, konzervatív, fegyelmező, bifláztató stb. – tanci elbírt harminccal, a mostaninak csak tizenötöt adnak a keze alá, hogy meg ne ártson? Nem tudhatom.

Szókratész idejében ’kiscsoportos oktatás’ volt, a tanítványok a mester köré gyűltek, aki sétálni vitte őket és menet közben magyarázott. A kikérdezést, házi feladatot és tollbamondást csak később vezették be. Működött is kétezer évig, most lemondtak róla. A modernizálás, a liberalizmus meg egyéb franckarikák jegyében.

A szóban forgó cikkben K. J. iskolapszichológus mondotta: több diák is arról panaszkodik, hogy nem szereti a mateket, „és nem is érti, miért kell tanulnia”. Vélhetően a pad alatt épp az okostelefonjával szórakozott, amikor ezt megmagyarázták – mert azt nem hihetem, hogy a tanár ezt ne mondta volna el. Úgy lehet, a matek felette szükséges voltával az az érettségizett (!) menyecske sem volt tisztában, aki titkárnőnek jelentkezett egy építkezési vállalkozóhoz és a felvételin – többek között – azt kellett (volna!) kiszámolnia, hogy 6x12x24-es téglákból rakva hány darab tégla szükséges egy négyzetméter falhoz, a három alapesetben.

A diákok unják az órákat, szerintük a tablet sokkal szórakoztatóbb. A fiatalok virtuális világban élnek, a közvetlen környezetük (iskola, család, barát) semmit sem jelent számukra, elbújnak a képernyő mögé, bele vannak bolondulva, s ha véletlenül felszólítják őket, csak vonogatják a vállukat, a tanár pedig tehetetlen, mert a fegyelmezési eszközöket kivették a kezéből, a liberalizmus meg egyéb franckarikák jegyében.

Békés megyei barátom fia meséli, hogy a Felvidéken jártak. Kérdeztem, merre utaztak: Kassa, Fülek vagy Pozsony felé? Nem tudja. A busz ablaka nem volt feketére festve, sem lefüggönyözve, mégsem tudja, az úton végig a kütyü billentyűit nyomogatta. Hát itt állunk… Az új generáció aranyifjai virtuális tavakban lubickolnak, harci játékok színterein rohangálnak, amelyekben orrvérzésig lehet nyerni, s ha nem, további ’életeket’ kapnak bónuszként.

Így eljutottunk oda, hogy (egyelőre csak Nyugaton vették észre, de öt év múlva majd nálunk is ténnyé válik) felnőtt az új, életképtelen nemzedék, amely félanalfabétaként jön ki az iskolából. Gy. egy francia tévéműsorban látott egy vitaműsort, valamikor márciusban, amelyben arról beszéltek, hogy a suli megbukott – értsd: leszerepeltek a nyugati liberális oktatási módszerek. Két okból: a szakma elnőiesedett, a harci játékokban jeleskedő krapekek nem fogadják el tekintélynek a gyenge, nőies tanító nénit, s az ellenszenvüket úgy nyilvánítják ki, hogy mindent elvetnek, amit a tanci képvisel: művészetet, kultúrát, írást, olvasást. A másik ok: a fegyelmezés hiánya. Értem én, hogy a kölykök kapálóznak a korlátok ellen (hajpánt, egyenruha, házi feladat, kréta, tábla), ámde az iskola nem demokratikus piknik, ahol reggel szavazással eldöntik, hogy ma nem tanulnak, hanem ökörködnek, mert akkor annak az lesz a vége, amit most Európa nyugati része a saját kárán megtapasztalt.

Korosztályom pedagógusai megegyeznek abban, hogy a gengszterváltás előtti oktatás eredményesebb volt a jelenleginél. A siker titkát pszichológus magyarázza meg. Popper Péter egy (Révai Gábornak adott) interjúban egy öreg buddhista szerzetest idézett: „az emberi léleknek olyan a szerkezete, hogy fegyelem híján megbetegszik. A fegyelem az az abroncs, ami pszichésen összetart egy embert. A fegyelemnek belülről kellene jönnie. Mi itt öt-hat éves korukig erős külső fegyelemmel neveljük a szerzeteseket, és mire tizenhat-tizenhét évesek lesznek, ezt átvisszük belső fegyelemmé. És amikor már semmi szükség nincs külső fegyelmezésre, akkor továbbküldjük őket a nagy buddhista országokba. Figyeljen ide, mondta. A maguk [értsd: európai emberek] fegyelmezetlensége, hogy folyton az irrealitásokba tévednek, kétségbeejtő. A diktatúrának van egy előnye. Az, hogy megfegyelmezi az embert. Külsőleg, de megfegyelmezi. Mert fél a lehallgató készülékektől és a besúgóktól, és megtanulja a nyelv és a beszéd fegyelmét. Szegénység és nyomor van, és így kénytelen megfegyelmezni [vagy korlátozni] a birtoklási ösztöneit. Ez az oka annak, hogy a nagy külső pressziók idején kedvezőbb a patológiai statisztika, mint a szabad jóléti országokban.”

A jelenségre illő másik magyarázatot a ’súly alatt a pálma’ hasonlat adja.

Nem én fogom megoldani az oktatás gondjait, én csak szólok: Hölgyeim és Uraim, baj van!