Olvasom a hírek között, hogy akácot és energiafüzeket (nem szüzeket!) akar ültetni a brassai városi tanács az egykori szemétgödrök fölé, mely gazdagon és buján növő fásszárú növényzet szépen elemészti majd a városi hulladékhalmokat, tisztázza a levegőt, ráadásul az energiafüzek az ő lengő ágaikkal hatalmas mennyiségű energiát termelnek, valószínűleg a szélerőművekével mérhetőt, ámbátor ez előbbi befektetés elenyésző pénzben kifejezve a betonszélmalmok mellett. (Én úgy sejtem.)

A szüzek ültetése már csak azért is kockázatos, mert ezek az ültett egyedek amúgy sem maradnának ott ahol vannak, ahová őket kihelyezték, hanem gyorsan szárnyuk nőne levelek helyett (ki írkál még manapság leveleket?), és elröpülnének messzi földre, vonzóbb országokba, jobban kezelt szeméthalmok honát választanák állandó lakhelyül, ahol lehetnek orvosok és kéregetők, gyümölcsbegyűjtők vagy metrókalauzok.

A mondott brassói szeméthalomokat bekerítenék – eddig ugyanis azok szabadok voltak, mint hazánk 1944 augusztus 23-át követően –, hogy ne ostoromolhassák meg őket a guberálók hadai, szabadcsapatai és agent provocateur-jei, akik fém-, papírmasé- és palackdetektorral felfegyverkezve, búvárfelszerelésben vagy puszta és mosdatlan kézzel turkálnának az értékes hulladékhegyvonulatokban, bércek és katlanok csúcsán-mélyén, kivonva a hegyből mindazt, amit a szelektív hulladékgyűjtés mulasztásai nyomán még értékesítetlen maradt.

A talajt elegyengetnék, hogy megóvják a területre merészkedőket a váratlan szakadékoktól, beszakadásoktól, rianásoktól és földindulásoktól, a karsztjelenség meghonosodásától békés és iparilag összezagyvált környezetben. Az így visszanyert területek egyrészén idővel üzlet- és irodaházak épülnének, utak és játékterek, amelyek idővel megsüllyedhetnek a tengerszintig vagy mélyebbre.

Az energiafüzek lombkoronája fölött semmi vész nem kering, hiszen a közeli/szomszédos Kovászna vagy egyszerűbben Háromszék megyében már évek óta sikerrel tenyésztik az energiabomba füzeket a kis- és középbirtokosok, miként arról nyájas tévéhíradókból is értesülhetett fűzfánfütyülő rézangyal közönség. Ugyanakkor tegyük hozzá objetíven, hogy korábbról sem volt ismeretlen a füzesítés, a termesztés, hiszen csak Sepsi-, Kézdi- és Orbai székekben számos fűzfapoétát termesztettek, termettek maguktól, úgyannyira, hogy szegény megboldogult K. Jakab Antal alig tudta őket hetente ritkítani, egyelni az Utunk utolsó oldalán a levelezési rovatban...

Ám az akácfa körül, emlékezzünk rá, az EU-választások előtt, a kampányidőszakban (utána váratlanul el is csendesedtek a kampánykedélyek) felcsaptak a vita és a propaganda kétes tisztaságú hullámai, amelynek során az EU-t és más érdekelteket igaztalan vádak érték: miszerint az akác nem őshonos növény, káros, a termőtalaj összetételét megváltoztatják az akácosok, agresszív növényzet, ki kell tehát vágni. Az ellenfelek szerint csak ritkítani kell, és mi az, hogy nem őshonos növény? A paradicsom és a krumpli, a kukorica sem az, sőt a csengő barack és a szőlő sem. Különben is az akác kitűnő szerszámfa, csak legyen aki megragadja a guberálók közül az akácnyelű kaszát, lapátot, ásót és kapát (nyugalom, a nagyharangot nem akácból készítik!); jó energiahordozó, azaz kiváló tüzifa, gyorsan szaporodik, virágából kiváló méz készül, amellyel bekenhető minden madzag, amivel léprecsalható bármely politikai analfabéta, alulművelt és naiv újságolvasó.

Most persze Önök felteszik a kérdést: ellensége avagy barátja vagyok én az energiafüzeknek? Javasolnám félénk tisztelettel, napoljuk el az azonnali válaszadást, és várjunk még kicsinyég ideig. Amíg kisétálhatunk az susogó széltől lengedező fűzfaerdőkbe és akáclombos kis romafalvakhoz, melyek e bölcs döntés nyomán a gyárak-üzemek-raktárak, reklámpannók és benzikutak által összekaristolt ipari tájban fognak szárba és szembeszökni.