Olvasom a hírportálon, hogy Gyula városában nem emlehettek szoborot a helybeli román önkormányzat döntnökei Andrei Şagunának, korabeli bizalmas nevén, a Sagúnárnak. Ezt persze Titusz, a mostani külügyi Korlátnok menten felhánytorgatta a szomszédos baráti államnak, akivel együtt vannak benne a NATO és EU-szövetkezetbe. Szövetkezeti tagok, mondhatni.

Korlátnok úgy látta, ez a legalkalmasabb pillanat kifacsarintani a román-magyar külkapcsolatok csemetefáját. (Aki ezt dúslombú termőfának nézi, az valószínűleg nem látja tőle a létező/lappangó probléma-erdőt.)

Ha tehát Gyula városában áll a Şaguna-szobor, akkor ez majdnem olyan okos cselekedet, mint a Marosvásárhelyen álló, a helyi magyarok megveszekedett ellenségének, Dandea polgármesternek emelt ércalak. Amely a mi megkérdezésünk nélkül került ki a köztérre, egy politikai kompromisszum-pillanat szüleménye, hiszen, ha akkor az RMDSZ városi frakciója ellenzi felállítását (teljes joggal és erkölcsileg igazolhatóan megtehette volna, hiszen közismertek D. vétkei a magyar közösséggel és a magyar emlékművekkel szemben), akkor valószínűleg nem állnának a D-t követő magyar vonatkozású/szellemiségű emlékművek sokat próbált városunkban.

Na de Gyulán?! Ott csak szabad tiltakozni az ellen, aki mindent elkövetett a maga korában, hogy 40 ezer nemlétező román áldozatot a Kossuth-éra, a magyar forradalom nyakába varrjon, a magyar szabadságharcot kompromittálja a császár előtt, mondván ennyi (vétlen) román esett el magyar kéztől 1848 és 1849-ben az erdélyi polgárháborús csetepatékban, hadjáratokban.

Ennek a merész, a valósággal dacoló, annak fittyet hányó halál-matematikának még a magyarokra ugyancsak dühödt császári hatóságok, Haynau, sőt a fiatal császár sem hitt, s a történészek számtalanszor bizonyították hazug voltát. (Legutóbb meggyőzően éppen Egyed Ákos akadémikus. Na persze Kolozsvárott nem tűnt el a memó a Biasini faláról.)

Természetesen a tudomány csak a filmekben győz; az okadatolt bizonyítás nem győzte meg a funárokat és a sagunárok utódait, hiszen akkor semmi értelme sincs a nagy erdélyi polgárháborúnak, a rossz döntés rossz döntés marad, nem a szabadság oldalán harcoltak, akik maguk is joggal a szabadságra vágytak.

Hiú kérdés, de megkockáztatható: miért nem választ az ortodox egyház a román szentek közül olyat, aki nem állt szemben ilyen nyilvánvalóan mindennel, ami a magyar polgári fejlődést szolgálta?

Kényes dolog, tudom, a szoborállítás, még kényesebb a -döntés. Mindkettőből volt részünk a 20. század folyamán. Talán el lehetne kerülni a továbbiakban. Például úgy, hogy a szobrot templombajáró napokon digitálisan a tér közepére vetítik, s midőn végetér az istentisztelet és más tömegforgatag veszi kezdetét, akkor ugyanott újabb odaillő hősszobor rezeg a gyepen megfoghatatlanul.