Vasárnap, a romániai elnökválasztás második fordulójában Klaus Johannis azt mondta, egy modern, európai, normális Romániára szavazott. Személy szerint nem foglalkozom az elnöki teljesítményével, már csak azért sem, mert ahogy azt korábban megírtam, az ország meghökkentő módon nem elzárt entitásként lebeg a bolygón. Inkább a Johannis által használt jelző-trió, amit izgalmasnak találok.

Romániát a kampányban sok mindenné akarták tenni, abban az identitásharcban pedig, amely a vidéki, vallásos, tradícióihoz ragaszkodó román és az européer, felvilágosult, nyugatos román között zajlik, most az utóbbi kerekedett felül. Erről beszélt Johannis vasárnap az urnáknál: a modern, európai, normális Romániáról.

Ezek a hamis jelzők azonban gyorsan elhaláloznak, amikor a realitás könyörtelen mérgét adjuk be nekik. Johannis – de hát nem csak ő, politikai szereplők, civil szervezetek, kutatók sora – úgy tesz, mintha létezne az a magától értetődő, közös tudás, a common sense, ami miatt aztán nem is érdemes különösen magyarázni, hogy mi az irány és melyek ehhez a megfelelő eszközök. Ez a modernizáció elmélet Kelet-Európába beragadt politikai verziója, amit csak azért nem ismert fel a többség propagandaként, mert még mindig el van mélyedve a ’89 előtti világ átkozásában.

Holott a világ számos más régiójában felismerték már, hogy az ún. normalitás például nemcsak, hogy elérhetetlen, de hamis ígéret csupán. Nem takar mást, mint a „dolgok rendes menetét”, azaz „szabad” (ellenkezőleg: államilag támogatott és a monopolizációba hajló) piacot, a népszuverenitás képviseleti változatát, a nyugati tőkeérdekeknek való érvényesítését és így tovább. Normalitásra hivatkoznak azok is, akik homogén nemzetállamokról ábrándoznak, a melegek gyógyításáról, a nők konyhába visszatereléséről, a feudális viszonyok visszahozataláról (ld. az urizáló, kastély-mániás, lovaglós stb. szerepjátszás mögött meghúzódó komoly pszichológiai tényezőket).

A normalitás a modern jelzővel párosulva persze ennek ellenkezője. Ez nem a kínos ortodox egyházat, a vidéki Romániát stb. fetisizálja, hanem a diplomát, az ideiglenes kivándorlást, a startupok, innováció, rugalmasság világát, az elektromos rollert stb. Ez egy másik hamis ígéret, annak ígérete, hogy ami Amszterdamban van, az Kolozsváron is elérhető. Csakhogy Amszterdam, ugye, a hódítások véréből is épült, és nem harminc év alatt. Az oda összehordott tőke luxusából fejlődött ki mindaz, amit irigykedve nézünk, és amiből nem igazán csorog le nekünk.

A normalitás és modernitás, amit Nyugat-Európa nagyvárosi középosztályaihoz kötünk, és amivel felruházzuk a teljes Európát, a végletekig hamis. Egyrészt, mert valóban nem tükrözi a teljes európai társadalmat: szegénység, nők elleni erőszak, homofóbia, buta és olcsó nacionalizmus, bigott vallásosság, alkoholizmus, bűz és kosz mindenhol van, és sokkal több, mint azt remélnénk. Európa a román elit egy része számára nem más, mint a giccses reklám a tévében a tökéletes családdal a tökéletesen berendezett nappaliban; a különbség, hogy ezúttal nem a mosószert értékesítenék, hanem önmagukat, cserébe a voksokért.

Ez a hamis narratíva, amivel sokak fejét sikerül elcsavarni, csak frusztrációkat szül. Románia számára, persze, szükségesek célkitűzések. De ezek nem lehetnek a végletekig egyszerűek és üresek. A politika nem vallás, nem az ellenőrizhetetlen túlvilágot ígéri, hanem (legalább) a következő négy-öt évre kell pontos feladatokat kiszabjon – odafigyelve a közösség alaposan megvizsgált érdekeire.

Ha a politikai elit folyamatosan visszaél vele, maga ellen dolgozik – Romániában éppúgy meg fog jelenni a szélsőjobboldali populizmus, mint bárhol máshol, és azt is a frusztráció fogja szülni. A hamis ígéretek okozta frusztrációja.