Az új Európai Parlament a hatalom méltányos elosztását célzó kompromisszumok keretében a francia Christine Lagarde-ot nevezte ki az Európai Központi Bank főnökévé. A jelentős nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező szakember ezúttal valóban emberpróbáló feladat előtt áll. Az eurózóna államainak gazdasági teljesítménye az idei év második negyedében alig növekedett (a növekedés a nemzeti össztermék alig 0,2 százaléka). A visszaesés jelei azóta is sokasodnak. Aggasztó mértékben. Időközben a kamatok is nulla alá estek, az infláció az utolsó öt év átlagában 1 százalékon áll. Mindkét jelenség arra utal, hogy az európai gazdaság tartós megtorpanására kell számítanunk. Magas takarékossági ráta áll szemben a mérséklődő befektetői akarattal.

Még az Unió vezető állama, Németország is tartósnak ígérkező recesszióban van.

A sokak számára értelmezhetetlen kamatcsökkentés célja, amint arra az EKB távozó elnöke – mintegy korábbi gazdaságpolitikájának indoklásaként – elmondotta: a gazdaság élénkítése lenne. A nemzeti bankok ugyanis null kamatra vehetnek kölcsön pénzt az EKB-től és 0,5 százalékos kamatra tehetnek be. Ez a kamat meghökkentően alacsony, de a német vagy a svéd államkötvények kamatjai éppenséggel a mínusz zónájában vannak. A mínusz-kamat értelme abban rejlik, hogy a Központi Bank az államok és a magánbefektetők pénzalapjait a befektetésekbe irányítsa. Az EKB, miközben állami vagy vállalati értékpapírokat vásárol, magyarán kamatmentes pénzt kölcsönöz az államoknak és a vállalatoknak, arra ösztönzi őket, hogy pénzüket kockázatosabb vállalkozásokba fektessék. A kockázatos értékpapírok iránti növekvő kereslet ugyanis csökkentheti a vállalati beruházások finanszírozásának költségeit. Az is elképzelhető, hogy az EKB részvényeket vásároljon, s ezzel közvetlenül is kedvezőbbé tegye a vállalati beruházások pénzügyi támogatását. A részvényvásárlásoknak nincsenek elvi korlátai, politikailag azonban igen, hiszen fennáll annak a veszélye, hogy a Központi Bank többségi részvényessé váljon, s ezzel nem csak közvetlen beleszólást nyerhessen az egyes államok, illetve vállalatok gazdaságpolitikájába, de önmagát is vállalhatatlan kockázatoknak tegye ki. Ezt a veszélyt elvben azzal háríthatja el, hogy többletvásárlásaival csupán olyan államoknak, illetve vállalatoknak kölcsönöz, melyek betartják a fiskális szabályokat.

Ha ugyanis a Központi Bank a kamatcsökkentésben a szélső határig megy el, már szüksége van azoknak az államoknak a segítségére is, melyek vállalják az eladósodást és a gazdaság fellendítése érdekében hajlandók pénzt áldozni. Ez főként azokra az államokra érvényes, melyek nagyon alacsony vagy éppenséggel negatív kamatokkal adósíthatják el önmagukat, mint amilyen például Németország is.

Csakhogy Németország hideglelősen fél az eladósodástól. Ez elsősorban abból adódik, hogy az euroválságot Németországban sokan adósságválságként értelmezik. Mérvadó közgazdászok véleménye szerint: tévesen. Emiatt azonban az Európai Unióban érvényes adósságkorlát alkalmatlan arra, hogy a helyzetet megfelelő módon kezelni lehessen. Az érvényes pénzügyi szabályok alkalmasak arra, hogy az eladósodásnak féket vessenek, de arra, hogy nagyobb mérvű költekezést írjanak elő, alkalmatlanok. Ahhoz, hogy az eladósodási szabályokon változtathasson, az Uniónak az eurózóna költségvetését kellene újragondolnia, és eltökélten stabilizációs szerepet kellene vállalnia.

És ez az a feladat, mely Lagrande számára a legnagyobb kihívást jelentheti, hiszen ehhez Berlin és Koppenhága makacs ellenállását kellene legyőznie. A nemzetközi pénzügyi szervezetek az IMF és az OECD szintén az aktívabb pénzpolitikát támogatják. Lagrande-nak az EKB-t ezek mellé kellene felsorakoztatnia. Ehhez azonban az EKB-pénzpolitika kritikusaival, például a német Bundesbank szakembereivel szemben kell kitartóan konzekvens álláspontot érvényesítenie. Alapvető érv az lehetne, hogy aki az EKB-t bírálhatja, annak alternatívákat is fel kell mutatnia.

Csakhogy élvonalbeli német közgazdászok figyelmeztetnek rá, hogy a német állam és a német vállalatok értékpapírjai főnként a német kisemberek takarékosságaiból vonnak el hatalmas összegeket arra, hogy a déli államok adósságait fedezzék, azaz hogy az eurózónát pénzügyileg valamiféle egyensúlyban tartsák. A németeknek – az állampolgáraiktól elvont évi 160 milliárd euróval – voltaképpen az Európai Unió egységét kell finanszírozniuk. Persze korántsem merő önzetlenségből. Németországnak az euró hatalmas hasznot is hajt, hiszen a német állam termékei jelentős részét a tagállamokban értékesíti. Az euró olyan versenyképességi előnyt biztosít számára, mellyel a déli tagállamok képtelenek (s végső fokon mi, kelet-európaiak is azok vagyunk) lépést tartani.

A nulla vagy végső esetben negatív kamat voltaképpen Németország vonatkozásában is bújtatott adóemelést jelent. Ahelyett, hogy az állam újabb adókat vetne ki, az értékpapírok és a takarékbetétkönyvek révén vonja el polgáraitól a pénzt. Ez az eljárás nem annyira nyilvánvaló, és a szövetség, az államok és a helyhatóságok szempontjából előnyös. Az utóbbiak ugyanis a megvont kamatokon eurómilliárdokat nyerhetnek. Amiből közvetve maguk is a német versenyelőnyt finanszírozhatják. Arról nem is beszélve, hogy a külföldiek által vásárolt német államkötvények is jobbára a déliektől vonnak el pénzeket.

Ráadásul a fejére állított kamatvilágot nem is olyan egyszerű ismét talpára állítani, hiszen az nem csak a súlyosan eladósodott déli államokat – például Olaszországot – hozhatja kilátástalan helyzetbe (ami követve Németországot is sújtaná), de a német pénzügyminisztert és kincstárnokait is. Nekik is ismét hatalmas összegeket kellene kamatokra kiadniuk.

Következésként a várható vagy már bevezetett mínusz kamatok miatt ingerültté vált állampolgárok számára a következő években nem maradna más választás, minthogy pénzüket – vagy annak egy részét  – kockázatosabb értékpapírokba, például részvényekbe fektessék. Hiszen a részvénypiacok továbbra is osztalékokkal kecsegtetnek. Közvetve tehát a nulla vagy negatív kamatok a kisbefektetők pénzét is szükségszerűen a beruházások felé terelik.

Egészen pontosan: terelnék.

A németországi helyzet ugyanis azt bizonyítja, hogy a lakosság az elmúlt évtizedek gazdasági diadalmenete nyomán egyrészt tökéletesen megbízik a rendszerben, másrészt olyannyira bonyolultaknak érzi a gazdasági folyamatokat, hogy gyakorta a követésükről is lemond. Felmérések szerint a gazdaság iránti fokozott érdeklődés a 2006-os (azaz közvetlenül az ingatlanválság előtti) 51 százalékról 2019-re 36 százalékra esett vissza. A tökéletes érdektelenség pedig 16 százalékról 31-re emelkedett. A 30-40 évesek és az 50 év fölötti korosztályok teljesen reménytelennek látják gazdasági kérdésekkel bajlódni. Egyébként is, mint már utaltam rá, az aggasztó jelek ellenére is biztonságban érzik magukat. Igaz, hogy a vállalatok jelentős része mindinkább részmunkaidőben foglalkoztatja alkalmazottjait, de mert az állam, melynek ugyanúgy nem érdeke az elbocsátás, mint a kedvezőbb távlatokat is szem előtt tartó vállalatoknak, a jövedelemkiesés egy részét továbbra is kiegyenlíti.

Az állampolgárok 39 százalékának fogalma sincs a tőzsdéről (2017-ben ez az arány még csupán 27 százalék volt). Bár a pénz értéke a takarékbetétkönyvekben és az államkötvényekben folyamatosan esik, az állampolgárok elsöprő többsége továbbra is bennük parkoltatja pénzét. A német lapok hasábjain közgazdászok népes csapata próbálja a németeket lebeszélni erről. Egyelőre hiába. Pedig nem babra megy a játék. A német lakosság megtakarításai európai összehasonlításban toronymagasak. Ha ezeknek a megtakarításoknak egy részét európai beruházásokba, implicite a termelésbe lehetne irányítani, az Lagarde asszony helyzetén is érzékelhetően könnyíthetne.

Nem beszélve magukról az állampolgárokról. Ők ugyanis nem csupán a részvénypiacon, de az ingatlanok piacán vagy alternatív beruházásokban, aranyban, bitcoinban (az újabban megjelent internetes pénznemben) is kamatoztathatnák pénzüket. Igaz, itt már komoly kockázatok is adódhatnak, de ha a kamatok az értékpapírpiacokon tovább zuhannak, az – előbb-vagy utóbb – a konkurens befektetések terein, az ingatlanpiacokon vagy a tőzsdén a hozamok robbanásához vezethet. Persze ez sem kockázatmentes: számos német nagyváros ingatlanpiacán máris túlhevültség jelentkezik.) A másik alternatíva: a közgazdászok által futóhomok-szindróma gyanánt emlegetett jelenség állandósulhat, azaz az egyelőre biztonságosnak vélt megtakarítások is kezdenek mind gyorsabban szétszivárogni.

A német – és nem csak a német – állampolgár azonban annyira hozzászokott a biztonsághoz, hogy úgy tekinti, pénze biztonságáért akár áldoznia is kell. Csakhogy – érvelnek a mínusz kamatok ellenlábasai – korábban már bebizonyosodott, hogy a módszer nem igazán működik. Az EKB már 2014-ben kísérletet tett a negatív kamat bevezetésére. Az eredmény azonban elmaradt. A negatív kamatok által gyakorolt bújtatott adóemelés ugyanis nem minden államban jár azonos hatással. A rendszer a jobban teljesítő államok állampolgáraitól elvont tőkét az eladósodott államok helyzetének (egészen pontosan felvevő piacainak) „stabilizálására” próbálta fordítani. Ami sajnos korántsem jelentette azt, hogy ezek az államok talpra is állíthatták volna gazdaságaikat…                  

A helyzet megoldását csak és csakis az összeurópai reálgazdaság fellendítése jelenthette volna. Ez pedig valódi kockázat nélkül tényleg nem lehetséges. Az államnak, a vállalkozásoknak, a magánembereknek egyaránt hozzá kell szokniuk a kockázatokhoz. Vagy úgy, hogy maguk kockáztatnak, vagy úgy, hogy annak kockázatait kénytelenek elviselni, hogy képtelenek kockáztatni.

A negatív kamatok politikája mint a bújtatott adóemelés egyik változata egyébként alapvetően antidemokratikus eljárás is, hiszen a döntések lehetőségét kiveszi a tagállami parlementek kezéből, és a bankintézetekre ruházza át.

Ezzel azonban az alapvető probléma továbbra is megoldatlan marad. Ahhoz, hogy az európai államok gazdaságilag egyensúlyba kerülhessenek egymással, amint azt Heiner Flassbeck és számos más német közgazdász évek óta hangoztatja, azt a mesterségesen – azaz a német munkavállalók kárára – fenntartott versenyképességi előnyt kellene mérsékelni, mely a német vállaltokat méltánytalanul előnyös helyzetben tartja, s ezzel a déli államokat mindjobban eladósítja. Felvevőpiacaikat ugyanis csak német kölcsönökkel tarthatják továbbra is nyitva a német termékek előtt. Ezzel a politikával azonban, melynek eleddig maga is haszonélvezője volt – suba alatt – a német állampolgár is egyetért. Ez lehet – talán csak látszólagos – közömbösségének egyik oka is.

Azaz: jóval többről van szó, mint puszta kamatpolitikáról. Ebben a vonatkozásban is az Európai Unió elvi alapjainak újragondolása jelenthetne valamiféle megoldást. Erről azonban a német sajtóban ma sem nagyon eshet szó. Valakiknek az Európai Egyesült Államok tető alá hozása fontosabbnak tűnik a gazdaság voltaképpeni stabilizálásánál is.