Három hétnyi autózás után teljesítette az idei Budapest–Bamako ralit a Szejke Vilmos, Puskás Róbert és Lehel Gábor alkotta szatmári egység. A jótékonysági kalandtúra résztvevői közül Szejke mesélt a Maszolnak az elmúlt hetek élményeiről és megpróbáltatásairól. Bár már az európai részen a fékrendszerrel, az afrikain pedig a tájékozódással voltak gondok, áthidaltak végül minden akadályt. Több mint 11 ezer kilométert megtéve jutottak el a célállomásra, Freetownba.

Tucatnyi romániai egység vett részt idén a Budapest–Bamako ralin. Nemrég ért célba közülük az a szatmári csapat tagjai egy 2007-es évjáratú Toyota Land Cruiserrel. Az idei kalandtúra mezőnyének végső célja ezúttal sem Bamako volt, hanem Sierra Leone fővárosa, Freetown.

A versenyzők Szlovénia, Olaszország, Spanyolország, Marokkó, Mauritánia és Szenegál érintésével juthattak el a célállomásra. Szejke Vilmos megkeresésünkre felidézte az út során átélt eseményeket, kezdve a két kontinens közötti átjutással.

„El kellett döntenünk, hol szállunk hajóra. Végül arra jutottunk, lemegyünk a Giblaltári-szorosig. A cél az volt, hogy három órányi hajóút után minél többet tudjunk vezetni. Út közben problémáink voltak a fékrendszerrel, többször szét kellett szednünk. Sikerült kiküszöbölni a hibát és átjutottunk. Teljes kivizsgáláson estünk át, megnézték az autót, aztán folytathattuk az utat” – mesélte el az út európai szakaszával kapcsolatos élményeit Szejke.

Ezután következett a kalandosabbnak ígérkező afrikai rész. Jóval több kilométert teljesített végül az egység a tervezetthez képest, összesen 11 500-at. „A rövidebbnek hitt út nem igazán volt rövidebb, mert nem is volt út, két GPS-szel indultunk, időbe telt rájönni, hogy mit mutatnak” – mondta.

„Nem volt probléma az élelmezéssel. Kicsit túlpakoltuk magunkat, legalább ötven százalékkal vittünk több kaját, mint amire szükség lett volna. Ez a szponzorainknak is köszönhető, éheznünk nem kellett. Ami az alvást illeti, kihasználtuk a kényelmet, ahol csak lehetett. Az út feléig még szállodákban aludtunk, utána erre már nem volt lehetőség” – magyarázta Szejke.

A hosszú kalandtúra inkább a jótékonyságról és adományozásról szólt Szejkéék számára, nem pedig versenyzésről. Út közben lehetőség adódott arra is, hogy rászoruló családoknak segítsenek.

„Több órája mentünk már a sivatagban, amikor megláttunk egy hegyoldalban két kuckót. Tíz-tizenötön lehettek ott, hölgyek és gyerekek, nekik adományoztunk. Az Erdélyi Kárpát Egyesület is rengeteg pólót jutatott el általunk, ezeket is osztogattuk. Vittünk a Máltai Szeretetszolgálattól is sapkákat és édességet, utóbbit az út során hamar szét kellett osztani, nehogy megolvadjon” – sorolta, hozzátéve, hogy ezek mellett kihelyeztek egy Ráktéritő feliratú táblát is, tíz nappal a verseny befejezése előtt.

Az említett táblát a hagyományőrzéssel foglalkozó Borókagyökér Egyesület jóvoltából sikerült létrehozni, amelynek Szejke Vilmos az adminisztrátora, személyes szívügye volt tehát a kihelyezése. Bár figyelmeztették, hogy idővel ellophatják, nem nyugtalanította a tudat. Jókedvűen megjegyezte, akkor majd a következő alkalommal pótolja.

A kalandon részt vettek továbbá más romániai csapatok is. Szejkéék egy máramarosi egységgel működtek együtt az út nagy részében. Velük indultak el Szatmárról, így kisebb-nagyobb megszakításokkal tudtak segíteni egymásnak. Részt vettek rajtuk kívül kolozsvári, brassói és kézdivásárhelyi csapatok is.

Tudomása szerint az Európából indult mezőnyből még sokan nem érkeztek meg a célba. Szejke Vilmos, Puskás Róbert és Lehel Gábor végül a tervezettnél nagyobb távolságot megtéve, de sikeresen teljesítette a felejthetetlen kalandot.