A szatmárnémeti születésű Szenes Sándor 1990-ben igazolt a Ferencvároshoz. A csupaszív játékáról ismert labdarúgó hamar népszerű lett a budapesti zöld-fehéreknél. Bemutatkozó meccsén két hatalmas bombagóllal tette le a névjegyét az ősi rivális Újpest ellen. A játékos az FTC után megfordult a Vasasban is, majd Magyarországon telepedett le. A Ferencváros öregfiú csapatának tagjaként az elmúlt szombaton járt Székelyföldön, egy gálameccs keretében a helyi öregfiúk válogatottal csaptak össze Sepsiszentgyörgyön. A találkozó előtt beszélgettünk.

– Az erdélyi futballrajongóknak talán kevésbé lehet ismert a neved, hiszen a felnőtt pályafutásodnak a nagy részét Magyarországon töltötted, ott lettél igazán sikeres futballista. Most egy sepsiszentgyörgyi rendezvényen találkoztunk, de évtizedek óta Magyarországon élsz.

– Akkor helyesbítsünk. Szatmárnémetiben születtem, és én itt lettem NB I-es, ahogy itt mondták A-ligás futballista is, 1987-'88-ban. Bevonultattak a Steaua-hoz, ott voltam velük három és fél hónapot. Utána Nagyváradra kerültem kölcsönben, éppen azon a nyáron, amikor fölkerültek az első osztályba. Tehát én a karrieremet itthon, 17 és fél évesen Szatmárnémetiben kezdtem, az Olimpiában játszottam a felnőttek között.

Azért kemény bajnokság volt, aki emlékszik rá, tudja, hogy milyen csapatok és milyen csaták voltak. Úgyhogy én már itt is letettem a névjegyemet, már tizenhét és fél évesen a Dinamo és a Steaua küzdött értem.

– A Steaua lett a befutó…

– Talán a magyar ajkú, erdélyi embereknek nem a Dinamo az, ami közelebb állt a szívéhez, és ez nem véletlen. És ezzel így voltam én is gyerekkorom óta, úgyhogy ez egyértelmű volt. Kölcsönben egy évet Nagyváradon töltöttem, utána visszarendelt a Steaua, és kölcsönadtak Nagyszebenbe.

– És megálltad a helyed a magasabb osztályban is.

– Mindenki megelégedésére, Nagyváradon 34-ből 31 mérkőzést játszottam, és elég sok gólt, meg gólpasszt kiosztottam. Úgyhogy itt is letettem a névjegyemet egész fiatalon, ugyanis még nem voltam húszéves, amikor már első osztályos futballista voltam.

– Aztán jött a magyarországi lehetőség.

– Huszonkét éves voltam, amikor 1990-ben jött a lehetőség, megnyíltak a határok, és úgy jött ki a lépés, hogy a kellemest a hasznossal összeköthettem, a Ferencvároshoz ki tudtam menni és ki tudtam költözni Magyarországra. A Bihorral jó eredményt értünk el, hetedik helyen végeztünk újoncként, azért nagy szó volt, otthon csak a Dinamo meg a Steaua vert meg minket. Az első A-ligás meccsemen Krajovával játszottunk, telt ház előtt. Szebenben is és Nagyváradon is minden meccsen teltház előtt játszhattunk, nem fértek be a nézők. Amikor a Dinamóval játszottunk, háromezer néző még kint volt a stadionon kívül, mert nem tudtak bejönni.

– Azt mondtad, hogy éltél-e lehetőséggel. Egyértelmű volt, hogy ahogy megnyílnak a határok, kipróbálod magad külföldön?

– Nem.  Az égiek irányítottak ebben. Nyaralni mentem Magyarországra, majdnem minden évben ott töltöttem két-három hetet. Rokonaim, barátaim éltek ott és gyakran arra nyaraltam. Ekkor is így történt. Aztán a Ferencváros szervezett erdélyi játékosoknak egy válogató mérkőzést. Többen voltak ott az én korosztályomból. Szatmárról is volt játékos, Patkós Csabi, én vele voltam, elkísértem erre a válogatóra.

Aki szervezte ezt a válogatót, ő ismert jól innen, még Erdélyből. Odamentem Patkós Csabival,  mondom, megnézem, hogy mi fog történni. Már két hete nem edzettem akkor, szabadság alatt, semmit nem csináltam, és mikor megláttak, akkor néztek, hogy mit keresek ott. Mondták, ha már ott vagyok, próbáljam ki magam. Nem akartam, nem volt cipőm se, nem is készültem. Kérték, hogy játsszak egy félidőt. Ez a félidő úgy sikerült, hogy végigjátszottam a meccset. Emlékszem, körülbelül 38 fok volt, ahol van az edzőközpont, a Népligetben, ott volt a mérkőzés, akkor még volt egy-két pálya. Volt egy fekete salakos, meg egy nagy füves pálya, meg egy vörös salakos. Most körülbelül hét vagy nyolc pálya van már ott. Füves, meg műfüves, van négy füves. Mi az akkori nagy füvesen játszottunk a Malév ellen.

Végigjátszottam a meccset, és 2–0-ra nyertünk, akkor NB III-as volt a Malév. Sorin Cigan, meg én rúgtuk a gólokat. Voltak megfigyelők a Honvédtól, az Újpesttől, az MTK-tól, és természetesen a Ferencvárostól is, mert ők szervezték. Lejárt a meccs, ment a megbeszélés, amíg mi zuhanyoztunk. Odajöttek hozzám egy fél óra múlva a Flóri bácsiék (id. Albert Flórián, szerk. megj.), meg a Csabihoz, hogy szeretnénk-e játszani a Ferencvárosban, mert szeretnének szerződést kínálni.

Mondtam, beszéljünk róla, hogy milyen lehetőségek vannak, meg opciók, nekem oda van kötődésem a Steauához, nem biztos, hogy egyszerű lesz. Másnap behívtak a székházba, és adtak a kezembe egy szerződéstervezetet. Sokat nem kellett gondolkodnom, mert a Ferencváros mindenki számára, számomra is, Erdélyben elsődleges csapat volt mindig is.

– Így belevágtál.

– Igen, fontos volt az a szempont is, hogy Magyarországra tudok menni, és pont a Ferencvárosba. Ez a kettő azt hiszem, hogy nyomott annyit a latba, hogy végül úgy döntöttem, belevágok. Így történt ez a váltás, ami nem volt tervben. Lehetőségem volt több is, mert a Dinamó például akkor is hívott, változtak az idők, megnyíltak itt is a kapuk.

– Aztán a Fradi mellett döntöttél, és biztosan mindenki, aki interjút készít veled, kitér az első meccsedre, ami kihagyhatatlan, ha a pályafutásodról esik szó. Egy Fradi-Újpest mérkőzésen debütáltál a bajnokság nyitányán és két, döbbenetesen nagy góllal tetted le a névjegyedet, egy 5–0-ra megnyert mérkőzésen. Hogy jött ez össze, és hogy hogy élted meg ezt a meccset?

– Hogy jött össze? Úgy, hogy meccset kellett játszani. Ha meccset kell játszani, akkor ott kell teljesíteni, ahol éppen vagyok. Tök mindegy, hogy Szebenben, Nagyváradon, a Steauában, vagy a Ferencvárosban. Azzal kapcsolatban, hogy két nagy gólt lőttem bemutatkozásként, azért tudni kell, azért itt is voltak nagy lövéseim. Szatmáron is, Nagyváradon is, Szebenben is ismert voltam a lövőerőmről, a góljaim nagy részét távolról szereztem. Sokszor nem kicsi gólokat, ezek is pont ebbe a kategóriába illeszkedtek

Akkor, 1990. augusztus 18-án volt, délután öt órakor játszottunk, emlékszem, a Megyeri úton. Nagyon meleg volt, tévés meccs, a Dózsa akkor bajnokcsapat volt. Brockhauser, a kapusuk, volt az év játékosa, meg az év kapusa, annyi serleget kapott meccs előtt, hogy annál csak gólt kapott többet. Így történt. Hogy hogyan éltem meg? Azt tudni kell, hogy szeretek futballozni, szeretek játszani. Amikor a pályára kerülök, akkor egy cél lebeg előttem, szeretek nyerni és a Ferencvárosnál még jobban megtanultam ezt. Meg is tettem ezért mindent a pályán.

Az, hogy mikor, hogy sül el, azt a körülmények is befolyásolják, meg van ellenfél is, van bíró, vannak helyzetek. Vagyok én is, tehát ez mindig összetettebb dolog. Hogy mi lesz a vége, az mindig akkor derül ki, amikor sípol a bíró, hogy vége a meccsnek. De én legjobb tudásom szerint megtettem mindent és így teszek a ma is, bármit csinálok. Elég igényes, maximalista vagyok és elvárásaim vannak magammal szemben. Mindig maximumot próbálok nyújtani a lehetőségek szerint. Na, ez is egy ilyen volt.

– Három sikeres szezont töltöttél a Ferencvárosnál, hosszú idő után bajnokok lehettetek, majd dobogón végzett a csapat a két évben is, és utána maradtál Magyarországon. A Vasashoz kerültél. Milyen volt a Fradinál ez a három szezon, és hogy történt utána a tovább-igazolásod?

– Meghatározó volt nekem a Ferencváros. Sokan odaadnák a kisujjukat, vagy a fél kezüket is, hogy a Ferencvárosban játszanak, fölvegyék a mezt, és mondjuk egy hazai, vagy bármilyen bajnoki meccsen legalább öt percre pályára lépjenek. Ez fantasztikus dolog. Nem olyan egyszerű oda  kerülni se, ott ragadni se, elég nagy a nyomás. Azért tudni kell, hogy a Ferencváros a nemzet csapata, a legnagyobb szurkolótáborral és támogatókkal rendelkezik bárhol. Közép-Európában, Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, tehát a magyarlakta területeken az egyik legnépszerűbb csapat, és nem véletlen.

Ott elvárás van, gyakorlatilag nyomás alatt vagy állandóan, nehéz ott ragadni, meg játszani is, mert ezt vagy elviseled, vagy nem. És a szurkolók elég kritikusak. Én úgy éreztem, hogy a csapat is, mindenki elfogadott. Három sikeres év volt, mert 1992-ben bajnokok voltunk, 1991-ben ezüstérmesek, kupát nyertünk, '93-ban bronzérmet nyertünk, megint kupagyőztesek lettünk, szuperkupát kétszer nyertünk. A Fradiban több, mint száz tétmeccset játszottam.

– Elégedett vagy ezekkel a számokkal?

– Lehetett volna több is, amikor elkerültem '93-ban a Vasasba. Ez a váltás az én döntésem volt. Mondhatnám így utólag, hogy kicsit bánom, sőt lehet, hogy nagyon, mert utána bajnokok lettünk, és utána volt az első Bajnokok Ligája szereplés

Viszont akkor voltam 25 éves, és úgy éreztem, hogy nekem játszanom kell. Az utolsó évben elég erős volt a keretünk, és a középpályán ott volt Fodor Imre, Lipcsei Peti, Kis Flóri (ifj. Albert Flórián, szerk. megj.). A középpályán volt hat-nyolc olyan játékos, akikkel meg kellett küzdeni a helyért. Megjegyzem, hogy nem megfutamodtam, csak utolsó évben úgy éreztem, kevesebb lehetőséget kaptam, holott mindent ugyanúgy csináltam az edzéseken. Erről konzultáltam az akkori edzővel a Nyilasi Tiborral, és mondtam, hogy én többet szeretnék játszani.

Marasztaltak, nem akartak elengedni, többször is mondták, hogy ne menjek el. Úgy éreztem, hogy játszanom kell, ez a döntésem. Maradhattam volna, és megélhettem volna még sikereket, ez az én döntésem volt, de ez is egy tanulási folyamat. Kipróbáltam magam a Vasasban is, azt mondanám, hogy ott is jó csapatunk volt. Olyan edzőim voltak, mint Mészöly Kálmán, Ilovszky Rudi bácsi, Verebes József. Ilyen edzőktől is tudtam tanulni ott. Nem azokkal a sikerekkel, de kaptam játéklehetőséget, sokat játszottam, meccseket döntöttem el, gólokat lőttem.

Az én döntésem volt, ezt fölvállalom, és úgy érzem, hogy van hiányérzetem így összességében az egész karrieremmel kapcsolatban, de azt mondom, bárhol voltam, letettem a névjegyemet. Itt Romániában is, a Fradinál is, Vasasban is, vagy bárhol, ahol megfordultam, illetve most is, bárhova megyek. Nagyon sokan tisztelnek, mert megmaradtam annak az alázatos és szerény embernek, mind a mai napig, aki voltam, és maradok is így. Kevés ilyen ember van manapság, elég ritka. Ezért szeretnek, tisztelnek most is.

– Magyarországon telepedtél le, gondolom, ez adta magát. Be voltál rendezkedve, említetted, hogy rokonság is volt már kint.

– Adta magát, én ott akartam élni. Anyukám részéről nagyon sok rokonom van Magyarországon, és anyukám is Várpalotán született. A Ferencvárosnál két hónap után megkaptam az állampolgárságot, anyukám után, meg nagyszüleim után engem visszahonosítottak. Amúgy a román állampolgárságról nem mondtam le, kettős állampolgár vagyok. Büszke vagyok arra is, hogy itt születtem, Erdélyben, Szatmárnémetiben, és itt is nőttem föl, itt kezdtem a futballt, itt lettem az, aki voltam akkor is, aki vagyok most is. Nem tudom megtagadni, mert nekem a gyökereim ott is vannak, meg itt is, tehát van kötődésem ide is. Ha azt mondják, hogy Romániában születtem, az van beleírva az anyakönyvi kivonatomba, hogy Szatmárnémeti, Satu Mare és Románia. Attól még mindig én vagyok.

– Volt itt pár perc időnk körbenézni a stadionban. Említetted, hogy ilyen körülményekről fiatal korodban, amikor a pályádat kezdted, nem is álmodtál, mit szólsz, hogy Székelyföldön ilyen beruházások vannak a futball terén?

– Ezekre mindenképpen szükség van. A futball már egy kiszolgáló sport lett, a mérkőzés esemény. Ahogy beszéltünk is róla, család, gyerekek nagy örömmel jönnek olyan helyre, ahol kulturált környezet van. Szép helyek, szép a környezet, ez meghatározó a mai élsportban, nagyon fontos dolog mindenképpen. Ez előre is mutat, nem véletlen, hogy ennyien járnak itt meccsre, és a környékről nagyon sokan látogatnak ide, és vele párosul a csapat szeretete, és az eredményekben is megmutatkozik, és még több embert vonz ide. Volt tegnap szerencsém megnézni a bajnoki meccset a Krajova ellen. Román ajkúak is voltak Sepsi mezben, OSK címerrel a mezükön. Erre azért büszkének kell lenni.

Elindult egy olyan folyamat Magyarországon és itt is, ami hiánypótló, szükséges ahhoz, hogy fölzárkózhassunk valamilyen szinten. Hogy el tudjunk indulni az úton, például az infrastruktúra és a lehetőségek terén. Legyen edzőpálya, műfüves, meg locsolt, jó minőségű füves pályák, gyerekeknek mindenféle edzőpályák. Olyan szerelés is, ami nekünk nem adatott meg, az már egy alap, és ez öröm. Ugyanúgy Csíkszeredában is, hogy meg tudott valósulni (az akadémia), ez nagyszerű dolog, és nekem nagyon nagy örömöm.  Eközben Nagyváradon, Nagyszebenben gyakorlatilag megszűnt hosszú-hosszú évekre az NB szintű, vagy a magas szintű futball. És az, hogy itt meg létre tudott ilyen dolog jönni, az még mindig az összefogásnak és annak az akaratnak, alázatnak és céltudatosságnak, tervezésnek az eredménye, ami előre visz, előre mutat. Ez is segíti nagyban a magyarság összetartozását, ugyanis olyan embereket és annyit mozgat meg és tart együtt ezekkel a lehetőségekkel, ami fontos mindenki számára.

– A Fradi öregfiúkban vagy itt, nem a Vasas öregfiúkkal játszol, vagy más csapatban. Egyértelmű volt számodra, hogy a zöld-fehér mezt húzol, mint öregfiú, az aktív pályafutásod után?

– Egyértelmű volt, ez nem kérdés. Amikor elmentem a Fraditól a Vasasba, játszottam a Fradi ellen, megtapsoltak a Fáy utcában és az Üllői úton is, annyira tiszteltek és szerettek. Engem nem szidtak soha, egyik szurkolótábor sem, sőt megtapsoltak. Evidens volt, hogyha hívnak, jövök játszani, oda fogok meccsre járni. Most ötvenhat éves vagyok, több mint tizenöt éve a Fradi öregfiúkban vagyok. Öregfiúkban, meg most már old boysban is, most már beléptem 55-be, a veteránban is benne vagyok. Úgyhogy három fronton játszok. Hál'istennek, kaptam olyan alapokat Szatmárnémetiben, Nagyváradon, hogy bírom erővel. Köztudott, hogy itt a téli, meg a nyári alapozás az gladiátor-képzés volt, és hálát adok az égnek, hogy ezt megéltem. Nagyon jó erőben voltam, mindig volt egészséges önbizalmam, és állóképességem. Odafigyelek magamra, karban tudom tartani, de az az alap, amit itt megkaptam, az pótolhatatlan volt egész karrieremben.

– Elkerülhetetlen, hogy megkérdezzelek, követed-e a Ferencváros mai csapatát, teljesítményeit, illetve hát a héten egy nagy pofonba szaladt bele a csapat…

– Természetesen követem a csapat eredményeit, eseményeit. Meccsre is járok, ha időm engedi, bajnoki meccsekre is, nemzetközi kupameccsekre is, amire ki tudok menni. Nekem is munkahelyem van, elfoglaltságom, családom, de azért elég sok meccsen kinn vagyok. Most ezen nem voltam, mert dolgoztam, természetesen láttam a televízióban.

A Ferencváros fölépített valamit az elmúlt 10-12 évben úgymond nulláról, el tudott jutni ilyen szintre. Európai szinten is magas szint, nem csak Magyarországon. Az, hogy Ferencvárost mindenki meg akarja verni, egyértelmű. Az, hogy elsül egy ilyen mérkőzés, benne van a pakliban, a labda kerek. Kijött nekik a lépés, nekünk is kijött tavaly, olyan csoportot tudtunk megnyerni, ahol azt mondtam, ha a harmadik helyet megcsípjük, az már bravúr lenne. Olyan menetelés volt, amire senki nem számított.

Most az, hogy minek a következménye, amit látunk, csak kívülállóként szemléljük. Én másképp nézem érzelmek, meg kötődések miatt is, de ilyenkor egy picit racionálisnak kell lenni. Természetesen senki nem hibátlan. Se vezető, se edző, se játékos, ez mindig benne van. Az hibázik, akit tesz. Sajnos most így sült el, hogy hibákat követtek el. Az, hogy ki és milyen mértékben, arra megvan a megfelelő közeg, aki ezt eldönti. Meg is tették a lépést.

Elküldték az edzőt, és ezért mondtam, hogy nehéz ott játszani is, meg ott ragadni is, mert nagyon nagy az elvárás. Ez hatalmas pofon volt. A legnagyobb fájdalom ebben az, hogy olyan szintre jutottunk, ahonnan most nagyot buktunk. Azt mondom, bármit csinálsz, mindig lépcsőről lépcsőre kell haladni. Ha kettőt-hármat ugrasz, vissza fogsz esni. Ha lépésről-lépésre haladsz a cél felé, az a tervszerű, optimális és normális. Nem lehet átugrani négy lépcsőt, vagy ötöt soha, hogy fölérjél a csúcsra.

Lehet egyszer, de utána eshetsz hatot-nyolcat vissza is, az nem jó. Úgy érzem, hogy szépen lépegettünk fölfelé, és most a felét sajnos leromboltuk, vissza kellett elég sokat lépni. Nem lesz egyszerű, viszont van egy erős bázis, meg háttér. Ezt nem kell elfelejteni, és még mindig a Ferencvárosról beszélünk, ahol mindig cél van, alázat van, tervszerűség van, és megvan az a háttér, meg az a hagyomány, hogy újra elinduljon azon az úton.

Nehéz lesz, de van egy erős alapunk. Fáj mindenkinek, nekem is, meg minden fradistának, de mindig azt mondom, minden bajnoki után is, vagy minden történés után, az élet nem áll meg, és előre kell nézni. Vissza már nem nagyon érdemes. Ha visszafele tekintünk, akkor ott fogunk ragadni.

– Hallgatva a gondolataidat, nem dolgozol, vagy nem dolgoztál a futballban? Soha nem szerettél volna edző sportvezető lenni?

– Miután abbahagytam a felnőtt futballt, elvégeztem a B-licences képzést, megszereztem az A-licencet is, megvannak az edzői végzettségeim. Rég nem a futballból élek, van munkahelyem, de amióta visszavonultam, hellyel-közzel edzősködtem utánpótlásban. Vácon kezdtem, voltam a Fradinál, a Vasasnál. Sok helyen nem voltam, mert vannak nekem is elvárásaim magammal szemben, és csak olyan feladatokat vállalok el, ami számomra is elfogadott.

Jelen pillanatban nem edzősködök, minden áron nem akarom csinálni. Azért az utánpótlás nem egy hálás dolog, idézőjelben. Imádom, tehát a gyerekekkel foglalkozni nagyon hálás, viszont nagyon fárasztó pszichésen is, és a munka mellett azért ilyen öt-hat év után kell a feltöltődés, pihenés. Kiég egy edző is, motiválatlan lesz egy idő után. Muszáj valamennyit pihenni. Most éppen a pihenőmet töltöm a futballban.