Legyen szó a szocsi téli olimpia bármely résztvevőjéről, sportolóról, újságíróról, fotósról, önkéntesről vagy szurkolóról, általános vélemény, hogy az orosz szervezők kitettek magukért és pozitív összképpel távozik mindenki a játékokról.

Egy olyan monumentális esemény kapcsán, mint az olimpia, az egyik legfontosabb a biztonság. Ezt pedig - az előzetes félelmek ellenére - hibátlanul szavatolták az oroszok, ráadásul úgy, hogy nem volt nyomasztó sem a rendőrök, sem a katonák jelenléte, és az átvizsgálások sem jelentettek komolyabb procedúrát egy átlagos reptéri ellenőrzésnél.

A világ második legrangosabb sporteseményén szintén prioritást élveznek a versenyhelyszínek, létesítmények. E tekintetben nehéz lett volna szebbet vagy jobbat produkálni, mint Szocsiban. Ami emeli a látottak értékét, hogy mindezt szó szerint a semmiből valósították meg, azaz hét éve, amikor Szocsi elnyerte a rendezést, egyetlen létesítménye sem volt. Tehát a nulláról indulva sikerült olyan, nemzetközi elismerést kiváltó Olimpiai Parkot megépíteni, amelynek a korcsolyasportnak otthont adó arénái minden képzeletet felülmúló, ámulatba ejtő látványt jelentettek és atmoszférájuk is lenyűgöző, magával ragadó volt. A Kaukázus völgyében elterülő hegyi központra ugyanez igaz. A látogatók egyetlen régi házat, utat, vagy lanovkát sem láthattak - sem Krasznaja Poljanában, sem a versenyhelyszínekre vezető úton. Nagyrészt ezzel is magyarázható, hogy ez lett minden idők legnagyobb költségvetésű olimpiája. A sportolók ugyanakkor egytől egyig elégedettségüknek adtak hangot.

A biztonság garantálása és a létesítmények megépítése azonban még csak az alapja egy olimpia megszervezésének, ugyanis több tízezer ember napi szintű, állandó szállítását kellett megoldani. Ha az emberek utaztatása nem elég hatékony, az rendkívüli módon megkeserítheti a játékok minden szereplőjének életét. De az oroszok ebből is jól vizsgáztak, a járatok pontosan, menetrend szerint indultak és alapvetően jól megoldott volt a közlekedés. A felmerülő problémákra is reagáltak, ugyanis ha látták, túl sok ember vár a buszra, akkor a kiírt időpontra még egy járművet forgalomba helyeztek, vagy a mikrobuszt nagybuszra cserélték, illetve amikor észlelték, akkor 30-ról 15 percre sűrítették a tengerparti és hegyi központot összekötő járatot.

Az már inkább adottságbeli probléma volt, hogy így is legalább két órát vett igénybe, amíg az Olimpiai Parkból el lehetett jutni egy havas versenyre. A Szocsit és Krasznaja Poljanát összekötő buszút - az esetleges várakozást nem számítva - nagyjából 50 perces volt. De onnan például a biatlon és sífutó versenyekre elérni még legalább egy órát jelentett, mert másik két buszjárat is kellett az odajutáshoz.

Szocsiban a sportolók mindhárom olimpiai faluja kifogástalan volt. Ezzel kapcsolatban némi szépséghiba, hogy a magyar sílövők és sífutók először egy olyan apartmanba kerültek, amelyben nem volt fűtés. Ám két nap után átköltözhettek egy megfelelően funkcionáló épületbe, s onnantól ők sem panaszkodtak a körülményekre. Az olimpiai faluk legnagyobb előnyének az nevezhető, hogy közvetlen szomszédságukban voltak az ott elhelyezett sportolók versenyhelyszínei, azaz az indulók folyamatosan a belső rendszerben maradhattak, s így - ahogy a magyar olimpikonok is fogalmaztak - nem kellett napjában többször felesleges átvizsgálásokon átesniük.

A játékok kezdete előtt a médiafalu félkész állapotát érte számos kritika - jogosan. Annak bizonyos részei valóban nem készültek el, de ott is folyamatosan próbáltak javítani az apróbb hibákon. A magyar közmédia munkatársainak szobáiban a vízlefolyót hamar megjavították, egy hét után az éjjeli lámpába izzó került, majd az utolsó héten függöny is akadt a zuhanyzóhoz.

Sok aggodalom fogalmazódott meg a nyelvtudás esetleges hiányával kapcsolatban is. Ezt a problémát elsősorban mennyiségileg oldották meg az oroszok. A 25 ezer önkéntes nem mindegyike beszélt idegen nyelveket, de általában mindig tudták, kihez forduljanak, aki majd tud segíteni. Alapvetően kedvesek és segítőkészek voltak, ami nemcsak megkönnyítette minden résztvevő dolgát, hanem egyúttal jó érzést keltett, s barátságossá tette az esemény légkörét. A záróünnepség után például a Fist Stadion kijáratánál sorfalat álltak és széles mosollyal az arcukon szinte mindenkitől egyenként elköszöntek.

Ha - a médiafalun túl - valami kritika érheti a szervezőket, az a helyenként tapasztalható körülményesség. Ha porszem került az amúgy jól működő gépezetbe, akkor arra nem mindig tudtak reagálni. Példaként lehetne említeni, hogy egy ízben a síugró helyszínre tartó járatnál a túl sok utas miatt mikrobusz helyett nagybuszt állítottak be, de a létesítményhez érve nem engedték be, mert nem értették, miért ilyen busz érkezett. A tapasztalatok szerint a büféknél lévő hosszú sorok is a lassú, körülményes kiszolgálás eredményei voltak, nem pedig a kevés ellátó helyiségé.

A versenyek hangulatával kapcsolatban úgy fogalmaztak a sportolók - köztük a magyarok is -, hogy a nemzetközi versenyekhez képest nagyobb nemzeti öntudat nyilvánult meg az oroszok részéről, de ez egyáltalán nem volt zavaró, a légkör cseppet sem volt ellenséges, csak éppen a sajátjaikat a szokottnál is nagyobb kitüntető figyelemben részesítették.

Összességében Oroszország - rácáfolva az előzetes aggodalmakra - jól szervezett olimpiát rendezett. Thomas Bach, aki olimpián most először vett részt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnökeként, vasárnapi záróbeszédében hangsúlyozta, hogy Oroszország minden ígéretét teljesítette, így rászolgált a hét évvel ezelőtt megszavazott bizalomra.