Tizenkét évvel ezelőtt, 2013-ban óriási sikernek örvendett a Kolozsvári Magyar Operában bemutatott, gyerekektől hemzsegő musical, a Valahol Európában. Harmincöt gyerekszereplő, két színházi évad, huszonöt olyan teltházas előadás, hogy még a csillárról is lógtak a nézők. Idén újra műsorra tűzik ezt a nagybetűs zenés darabot, ismét Béres László rendezésében. És, hogy mi a gyerekelőadások titka? Meggyőződése, hogy egyenlő partnerként kell kezelni a legkisebbeket is. Nem elégszik meg azzal, hogy az előadás csak simán aranyos legyen, valódi mélységre törekszik. A május 10-én (újra) bemutatásra kerülő musical rendezőjével beszélgettünk.

– 2013-ban harmincöt gyerekszereplő volt a musicalben, ehhez képest ez most a duplájára nőtt: szinte nyolcvan gyerek mozog majd a színpadon. Hogy kell ezt elképzelni?

– Igen, így van. Két évad Valahol Európában után került le a Kolozsvári Magyar Opera palettájáról, mert a vezetőség úgy érezte, a gyerekek megnőttek, egyesek kinőttek a szerepükből. Idő közben megalakult Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa, amelynek az opera ad teret, itt szerepelnek különböző előadásokban is. Válogatót tartottunk, ahol az ő színpadi mozgásukat is felmértük, de külsős gyerekek jelentkezését is vártuk. Így lett szinte egy nyolcvanas létszám, fele a beválogatott gyerekek, akik minden gyerekjelenetben játszanak, fele pedig a gyerekkórus tagjai, akik a legmeghatározóbb dalokban vannak jelen.

– Mivel indul egy ilyen próbafolyamat, amelyben ennyi gyereket kell megmozgatni, kordában tartani?  

– Ahogy tizenkét évvel ezelőtt, úgy most sem rögtön a szöveg értelmezésével kezdtük, hanem viccesen azt szoktam mondani, hogy tartottam nekik néhány órát, aminek a neve Bevezetés a színházba való létezésbe. Fontos tudniuk, hogy ha próbára jövök, hozok csereruhát, átöltözöm, az átöltözéssel együtt kint hagyom a gondjaimat, problémáimat, rákészülök a próbára.

Rengeteg játékos feladat, önismereti, helyzetfelismerési, ritmikai, beszédtechnikai gyakorlat jellemezte ezeket a felkészítőket. Addig-addig foglalkoztunk ilyen jellegű gyakorlatokkal, amíg igazi csapattá kovácsolódtak a gyerekek. Tulajdonképpen erről szól egy alkotási folyamat és erről szól a Valahol Európában is: egy gyerekhorda a túlélésért küzd, ezért bármit megtesz, a darab folyamán pedig lassacskán belőlük is igazi csapat válik. Úgy gondolom, ez volt a darab sikerének a titka. Túl azon, hogy egy fantasztikusan jól megírt musical, mind zeneileg, mind szövegkönyvileg, valóban gyerekcsapatot kellett kovácsolnunk a gyerekekből.

– Milyen a csapat összetétele, és milyen motivációkkal érkeztek a válogatóra?

– Teljesen különböző korú, társadalmi hátterű, érdeklődésű gyerekekből áll össze ez a csapat. Jelenleg a legfiatalabb – az egyik Kuksi – hétéves, a legidősebb tizenkilenc éves. Kolozsvárról és Kolozsvár környéki falvakból is vannak szereplőink. Van olyan kislány, akinek a nővére Pötyi szerepét játszotta az előző előadásban, sőt az se titok, hogy az egyik valamikor Kuksi, Ábrahám Gellért játssza most az egyik Szeplőst.

Persze olyanok is voltak, akiket a szülők küldtek, mert nagyobb gyerekeik szerepeltek már a Valahol Európában előadásban vagy a Légy jó mindhaláligban, amit szintén én rendeztem a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. És akadt olyan is, aki az osztálytársaitól hallott a válogatóról, és addig nyúzta a szüleit, ameddig őt is elhozták.

– Nem először dolgozik nagy gyereksereggel. Hogyan lehet ilyen kemény sztorit, erős erkölcsi témákat lefordítani az ő nyelvükre? Mert ebben az előadásban hangsúlyosan jelen van a világháború és a halál jelensége is.  

– Ahhoz, hogy ennyi gyerekkel dolgozni tudjak, ráadásul jól tudjak dolgozni, a legeslegfontosabb, hogy egyenrangú partnerként kell kezelnem őket. Szoktam viccesen hangzó, megjegyezhető szlogeneket mondani nekik, például Tisztelj, hogy tisztelhesselek, ami annyit tesz, hogy add meg azt a tiszteltet, hogy figyelsz rám, és akkor cserébe én is figyelek rád. Gyere időben próbára, ne késs, cserében én is négy órán keresztül koncentrálok rátok. Ha takarásban vagy, ne kezdj el mással beszélgetni, hanem továbbra is légy figyelmes, hiszen mások is hallgattak, amíg te mondtad a szöveged.

A másik titok, hogy felelősségvállalásra kell tanítanunk őket. A próbákon van egyfajta szigorúság, hiszen másképp képtelenség kordában tartani ennyi gyereket. Én azt feltételezem az eddigi rendezésekből, hogy a gyerekek pontosan értik és tudják, hogy én a szigorúság mellett szeretem őket, de felelősségük nekik is van. Mostanában egyre gyakrabban bízok meg feladatokkal nagyobbakat, például annak kapcsán, hogy tanítsanak meg kisebbeket jobban táncolni, a beszédüket javítsák, de ugyanúgy a kicsiket is megbízom teendőkkel. Így abban a pillanatban azt érzik, hogy partnerek. Ezt a fajta mentalitást a bábszínészetből hozom.

A ’90-es években, amikor szociológia szakon tanultam, párhuzamosan három és fél évet dolgoztam a kolozsvári Puck Bábszínházban bábszínészként. Ott tanultam meg, hogy a gyerekelőadásokban nem gügyögünk, nem vesszük gyagyára sem a beszédstílust, sem pedig a gyerekeket. Ha felnőttként, partnerként kezeled őket, hidd el, nagyon sok mindent megértenek. Lehet, hogy nincs mindenről olyan részletes tudásuk, nem tudják olyan választékosan kifejezni magukat, de a dolgok nagy többségét megértik, pláne, ha egyszerűbben fogalmazol. A gyerek érzi, ha hisznek benne, mert kőkemény feladattal bízzák meg, és abban bíznak, hogy megoldja. Abban a pillanatban iszonyatosan hálás és felelősségteljes lesz. Ezt a szemléletet határozottan érvényesítem a gyerekekkel készülő előadásokban.

– Az előadás műfaja musical, amelyben váltják egymást a prózai és a zenei részek. Hogyan kell ezeket úgy átkötni, hogy valódi kiegészítői legyenek egymásnak? Hogyan kell úgy felépíteni, hogy indokolt legyen egy-egy dal jelenléte, ne csupán azért csendüljön fel, mert az következik a szövegkönyvben?

– Szerintem a Valahol Európában nagyon sajátos musical: nem hagyományos Broadway-stílusú, hanem inkább olyan közép-európai, sőt „magyaros musical”. Ezalatt a sírva vigad a magyar típusú mentalitást értem, hiszen nem happy endes. Ezek mellett pedig egy nagyszerű történet a hűségről, a bátorságról, a szabadságról és az emberségről, az embertelenségben. A történet azonosul a kivetettekkel, a hátrányos helyzetűekkel, és akik körülöttünk, a mai világban is jócskán vannak. Ugyanakkor a történet hisz a zene, a művészet megváltó erejében. Az előbb felsorolt értékek pedig korszaktól függetlenül meghatározzák az identitásunkat, az értékrendünket, így válik örökérvényűvé ez az előadás.

Bár a hivatalos műfaji megnevezése musical, számomra ez inkább zenés dráma, mert egyre inkább az foglalkoztat, miből szólalnak meg a dalok. Van az a sokszor elpuffogtatott közhely, hogy ha valamit nem tudok kimondani, azt elmondom dalban. Ez a színház nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy egy állapot csúcsán szólal meg a dal: zajlik a prózai rész és a helyzetek egymásutánisága, és ez egészen odáig „fajul”, hogy dalra fakad a karakter. Nem a semmiből születik meg egy dal, hanem igenis előkészített. Ha a kettő egymásból építkezik, akkor működik jól a jelenet.

– 2013-ban is elmondta a gyerekeknek, hogy a színpadon a gyerek és az állat már fél siker. De ön nem csupán egy „aranyos előadást” akart színpadra vinni. Gondolom, ez jelen esetben is így van.

– Valóban ez a közhely a szakmában, hogy vigyél be a színpadra gyereket, lovat, kutyát és megvan a siker. Amikor bejönnek a nézők, akkor azért jönnek be, mert gyerekek vannak a darabban, pláne, hogy ennyien. Ez garantáltan így van. A kérdés már csak az, hogy hogy mennek ki.

Elmondtam a mostani próbafolyamat során is a gyerekeknek, hogy a közönség bejön aranyos gyerekeket nézni, de a célunk, hogy ledöbbenjen amiatt, hogy micsoda minőséget hoznak és micsoda energiát produkálnak. Ezért szóljon a taps, nem azért, mert jópofik voltak. Jó látni, hogy emiatt a motiváció miatt hogyan alakulnak, fejlődnek, változnak a gyerkőcök.

– Milyen kihívások vannak így második nekifutásra?

– Tulajdonképpen ez most egy vadonatúj bemutató. Az intézmény úgy döntött, hogy anyagi megfontolásból szinte ugyanazzal a díszlettel és jelmezvilággal megyünk tovább. Nyilván a jelmezek közben elhasználódtak, így készülnek újak is, de hasonló módon születik meg az előadás. Új a gyerekcsoport, a valamikori balett karosok helyett szintén gyerekek vannak, a régi előadás szereposztásából mindössze hárman maradtak. Szóval a munka szempontjából ez vadonatúj szereposztást jelent, méghozzá dupla szereposztást gyerekek és felnőttek esetében egyaránt. Én abban bízom, hogy bár formavilágában nem változik az előadás, mélységeiben fog.

– Hasonló sikerekre számítanak, mint ezelőtt tizenkét évvel? Kell-e koncentrálni erre egyáltalán, vagy most maximumot kell beleadni, a többi pedig majd jön magától?

– Mostanra fontosabbá vált számomra az odavezető út, mint a cél. A siker mértékét abban mérem, hogy hatott-e azokra, akikkel dolgozom. Tudtunk-e adni nekik valamit, amit továbbvisznek. A gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt, akár gondolatiságot, akár szakmaiságot. Ebben a fázisban csak ezzel törődöm, és úgy gondolom, hogy aminek meg kell lennie, az úgyis meglesz. Mi igyekszünk a maximumot beleadni.

– A gyerekelődásaiból kikerülve jó néhányan választották a színészi pályát hivatásukként. Érzi-e, hogy bármiféle kicsi része is lehet ebben? Hiszen mégiscsak bevezette őket a színházi létezésbe.

– Nekem nem feltétlenül volt a célom vagy vágyam, hogy színészeket neveljek. Most is sokkal inkább azt gondolom, hogy jobban szeretem azt, ha az életre tudom nevelni őket. Legyenek épkézlábak, akik meg tudják állni a helyüket az életben, és közben pedig csapatban, közösségben is tudjanak létezni, gondolkozni, tanulják meg, hogy kell felelősséget vállalni társaikért. A Hosszú nevű karakternek pont ez a kulcsa: eleinte nem törődik senki mással, csak a saját életét próbálja menteni, aztán egyre több gyerek kezdi el követni, így ismeri fel, hogy neki kell vezetni társait. Felelősséget kell vállalnia az ő életükért is. Általánosítva mondhatjuk úgy is, hogy az élet vagy az idő úgyis kiosztja a maga sajátos szerepeit.