Mit jelent a lázadás, a rendszeren kívüli létezés, hogyan kell a szívünkre hallgatni, nem pedig mások elvárásainak engedelmeskedni? – a hippikorszak meghatározó rock-musicalje, a világhírű Hair ehhez hasonló kérdésköröket tematizál. A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium vegyeskara tavaly februárban kezdte el a Hair próbafolyamatát, a produkciót azóta már többször is bemutatták.

Az előadást Visky Andrej rendezte, aki dolgozott már Robert Woodruff, Karin Coonrod, Mihai Măniuțiu rendezők mellett, de gyerekekkel még soha. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mitől aktuálisak ma egy fiatal számára a hatvanas-hetvenes évekből eredő hippi mozgalom által felvállalt értékek, de interjúnkban Visky Andrej arról is beszámolt, hogy milyen tapasztalat volt számára fiatalokkal dolgozni, hogy számára mit üzen a Hair, valamint arról, hogy miben tér el az amerikai színház az erdélyitől.Hogyan kértek fel a Hair rendezésére, és milyen élmény volt a gyerekekkel dolgozni?

Azt kell tudni rólam, hogy az Apáczai líceumban végeztem itt, Kolozsváron. Szabadi Ildikó kórustanárnő (az előadás zenei vezetője – szerk. megj.) ismert engem, kórustag voltam, tudta, hogy rendező vagyok, hogy a színházzal foglalkozom elég régóta, és akkor megkeresett. Elkezdődött egy beszélgetés arról, hogy csináljuk-e a Hair-t. Én az elején nem akartam belemenni, mert őszintén, féltem tőle.

Nem könnyű, egy viszonylag komplex musical, és olyan témák is vannak benne, amelyektől eleinte idegenkedtem. Majd éppen ez tetszett meg az egész projektben, hogy a gyerekekkel ezekről a dolgokról beszélünk, gondolkodunk.

A munkafolyamat számomra nagyon pozitív volt. Hosszabb ideje már profikkal dolgozom, és nagyon jó volt visszamenni egy olyan közegbe, ahol másként tesznek fel kérdéseket, ahol teljesen másként reagálnak a rendezői instrukciókra. Jó volt megérezni annak a generációnak a sajátosságát, az egyediségét.

A musicalben középiskolások szerepelnek. Hogy látod, mit jelent számukra a Hair, a hippikorszak? Beszélgettetek a darab üzenetéről?

Voltak beszélgetések, de én nem voltam minden ilyen beszélgetésnek a tanúja. A próbafolyamat úgy nézett ki, hogy volt egy felkészülő, előkészítő időszak, amikor ők megnézték a filmet. A filmről volt egy beszélgetés, amelyen részben én is ott voltam. Ezeket az alkalmakat pszichológusok és történelemtanárok vezették, amelyeken a gyerekek kérdéseket tehettek fel olyan dolgokról, amelyeket esetleg nem értenek. Például elég sokat beszélgettünk a fekete-fehér konfliktusról és történelemről, ami nagyon meghatározza Amerikában az egész társadalmat. 

Hogy mi volt számukra az üzenete? Azt hiszem, hogy nagyon sokszor elhangzott a barátság szó, a barátság, mint érték. Igazából nagyon nehezen tudom megmondani, mert nem kommunikálták ezt annyira gyakran, és lehet, hogy én meg gyakrabban megkérdezhettem volna tőlük.

Én azt éreztem belőlük, hogy a musicalnek az emberségessége, emberközelisége – hogy az emberi értékek fontosabbak legyenek az üres társadalmi fogalmak mellett vagy ezekkel szemben, úgy a barátság, mint a szerelem, a közösség – landolt nekik.

Miben lett volna más, ha profi színészekkel dolgozod ki az előadást? Egyáltalán más lett volna-e?

Biztosan igen. A technikai részéről a dolgoknak talán érdektelen beszélni, arról, hogy nyilván más egy tapasztaltabb színész. Én amit próbáltam – amit nem mindig próbálok profi környezetben, vagy nem feltétlenül ennyire engedékenyen –, az az, hogy igyekeztem mindenkinek megtalálni a saját egyéniségét az előadásban, és engedni azt, hogy az legyen a karakter alapja, amilyenek ők maguk. Nem próbáltam annyira nekik olyan instrukciókat adni, hogy nagyon más embereket játszanak, mint amilyenek ők, hanem azt akartam, hogy minél közelebb hozzam hozzájuk ezeket az embereket és témákat.

Az is az előadás koncepciója, hogy úgy csináltuk meg, mintha egy fiatal közösség mesélné el Berger történetét. Egy közösségnek az emlékezése erre a történetre abban a reményben, hogy valamit tudunk belőle tanulni, valahogy tovább tudunk lépni. Ebben a szellemiségben nagyon nagy teret próbáltam engedni az ötleteiknek is, nyilván voltak olyanok, amelyek nem működtek, de egy olyan hangulatot meg lelkiséget próbáltunk ápolni, amiben van hozzászólásuk. Nem mondom, hogy ezt nem csinálnám profikkal, de nem így.

Nyilván van egy kicsi humora is ezeknek a dolgoknak, hogy mondok valamit, és abból teljesen más jön ki, mert ők nem profi módon, nem tanult színészekként csinálják meg. Olykor nagyon izgalmas és vicces felfedezések születtek ebből, amelyek részei maradtak az előadásnak.

40-50 szereplője van a musicalnek, nagy munka lehetett mindenkivel személyesen foglalkozni.

Nyilván most nem azt kell elképzelni, hogy mindenkivel külön volt foglalkozva, de főleg a szöveges szereplőkkel azért igen. De nagy munka volt, ezt egy pillanatig sem próbálom tagadni. Nagyon hosszan dolgoztunk rajta, mert nem tudtunk úgy próbálni, mint egy klasszikus próbafolyamatban, hogy négy-öt hétig akár napi hat-hét órát, hanem jobban fel volt darabolódva, délutánonként iskola után vagy este három, maximum négy órát próbáltunk, de annál tovább soha nem mentem, mert úgy éreztem, hogy a koncentráció attól a pillanattól fogva – érthető módon, lévén, hogy fél nyolctól iskolában vannak – kezdett kifolyni. Heti két-három próba volt, a végén nyilván sűrűbb.Hogyan fogadta a közönség az előadást, és ki a ti közönségetek?

Elsősorban a szülők, nagymamák, nagytaták, unokatestvérek, stb. Ez nagyon működött, és nagyon pozitív volt számomra az a fajta hangulat, amit egy ilyen közönség tud nyújtani.

Ezen kívül nagyon sok olyan ember volt, aki az előttem levő generációhoz tartozik, aki ha nem is testközelből, de igazán ismerte ezt a Hair-korszakot, sokkal inkább benne volt a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek hangulatában, akkor volt fiatal. Nosztalgiázni vágyó emberek, olyan emberek, akik nagyon szerették ezt a musicalt és azt az időszakot, a zenéjén nőttek fel. Ezt is jó volt látni. Biztos sok más típusú közönség volt, de ez a két nagy csoport, akit én jobban tudtam érzékelni. 

Említetted a beszélgetés elején, hogy voltak olyan témák az előadásban, amelyektől a kezdetben idegenkedtél. Melyek voltak ezek?

Szerintem ez a tétje ennek az egész projektnek, amitől én kicsit úgy féltem – és ez is sokat elmond, hogy féltem tőle. Olyan társadalomban élünk még itt Erdélyben, amikor nem egyértelmű bizonyos dolgokról beszélni.

Itt például megemlíthetem a homoszexualitás témáját, ez talán a leginkább tabu, de említhetném másik példának a tizennyolc év alatti szexuális életet, vagy úgy egyáltalán a házasságon kívüli szexuális életet stb., amelyek konzervatív közösségekben, vagy bizonyos családokban – felméréseket nem olvastam –, de én gondolom, hogy nagyon sok családban ezek tabutémákat jelentenek.

Egyáltalán beszélgetni a lázadásról, hogy mit jelent hitelesen, öntudatosan jelen lenni egy társadalomban, milyen értékeket képviselünk, mit jelentenek ezek az ütközések a darabban, amikor Claude nem tudja, hogy a családi kötelességnek engedelmeskedjen, aminek a hagyatéka az, hogy megvédjük a hazát – az édesapja is háborúzott, harcolt. Továbbviszem azt a hagyatékot, amit a családom rám bízott, vagy engedek a szívemnek, ami ezek felé a furcsa lázadó emberek felé húz, a barátságuk, a szerelem felé. Az az igazság, hogy én közben kezdtem felfedezni, hogy ma mekkora tétje van még mindig ezeknek a dolgoknak.

Ami talán még égetőbb, vagy ugyanolyan égető téma számunkra ma, az a „mindent magamnak”-féle kapitalista szemléletmód, hogy megcsinálom a magam szerencséjét, bizonyos formák között élem az életemet, amelyet ma leginkább a pénz, a megélhetés, a karrier befolyásol, vagy pedig kilépek ebből a rendszerből, a rendszeren kívül élek, megosztom a dolgaimat, de kiszolgáltatott vagyok, mert nincs megélhetésem, viszont felvállalom azokat az értékeket, amelyek esetleg szembemennek ezzel.

Nagyon érdekes és elgondolkodtató, hogy hogyan lehetünk igazából rendszeren kívül szabadabbak. Bennem is irigység van, amikor nézem ezeket a nagyon vicces, bájos hippi közösségeket – vajon bennem lenne-e ennyi bátorság, hogy el tudjak menni abból a rendszerből, amit én kialakítottam a saját életemben, és hogy olyan értékekért dolgozzak, látható módon is, amelyekben esetleg hiszek?

Három évig tanultál, éltél Amerikában. Milyen hatással van a művészetedre az amerikai tapasztalat? Mit hozol át abból a kultúrából?

Egyrészt ennek van egy technikai, módszertani része, amiről nagyon sokat tudnék beszélni, és nagyon érdekesnek tartom. A felkészülést, az előkészületi időszakot nagyon komolyan veszik ott, amikor a rendező egyedül van a darabbal: hogyan dolgozok a szöveggel, hogyan gondolkodom róla.

Sokkal rövidebb próbaidővel dolgoznak, mint mi. A rendező úgy kell bemenjen egy próbára, hogy három hét alatt nagyjából meg kell lenni. Van, ahol meg kell lenni három hét alatt, plusz egy hét technikai próba, ami a fényekről, zenéről, ilyen dolgokról szól. Ez most extrém, de én körülbelül ilyen körülmények között dolgoztam, a legtöbb projektemet meg kellett csinálnunk három hét alatt, főleg, ha azt számítjuk, hogy egyetemen voltunk, nem voltak nyolcórás próbák, hanem négyórás próbáink is voltak. Ez a technikai rész.

Én nagyon sokkal tartozom annak a közösségnek, ahol voltam, formált engem a nyitottságában, de a bátorságában is, hogy hogyan tesz fel kérdéseket a világban. Nem azt mondom, hogy itt nem feltétlenül, de ott állandóan az volt a levegőben, hogy a színház aktualitásáról beszélgetünk, a politikai oldaláról is, hogy mit jelent egy előadás, minden előadás egy politikai gesztus. Ezek a fogalmak nagyon bennem vannak.

Azokkal a témákkal is sokkal többet találkoztam, és nagyon sokat árnyalta a felfogásomat, mint amelyeket említettem: a homoszexualitás, a feketék-fehérek közötti viszony, vagy egyáltalán bármilyen kisebbség és bármilyen többség közötti viszonyokra való érzékenység, annak a bonyolultsága.

Nagyon más munkahangulatban is dolgoznak. Úgy érzem, hogy például az a rendszer, ami többnyire itt Erdélyben van a színházakban, az elég hierarchikus rendszer, munkaviszonyokban is. Ez így alakult ki nálunk. Ott pedig nagyon más, ott sokkal egyenlőbb szinten mozog mindenki, és sokkal természetesebben mondanak ellent például egy rendezőnek. Ami jó is és rossz is volt amúgy, hogy a rendező hatalma is kisebb egy produkcióban, mint itt. A jó rész az volt, hogy elképesztően érdekes javaslatokat, olyan gondolatokat kaptál közben másoktól, amelyeket amúgy nem. Például az íróval való viszonyban – nagyon sok az új produkció, ősbemutató, nyilván ez a filmiparnak is betudható –, ahol állandóan új forgatókönyvek vannak, ezért az írói kultúra nagyon erős.

Megtanított egy fajta szakmai alázatra, azt hiszem, amire persze mindig kell emlékeztessem magam, de attól még szeretném azt hinni, hogy ezt elhoztam.

Tervezel itthon maradni?

Igen, tervezek itthon maradni. Egy kínos kérdésre tapintottál olyan szinten, hogy ez nem egy teljesen egyértelmű válasz számomra sem. Rövid távon mindenképpen, de sokszor hiányzik az, hogy idegen lehetek egy másik kultúrában.

Mert itthon nem igazán tudok idegen lenni. Ennek vannak persze ilyen-olyan részei, édesapám is a szakmában dolgozik, sok embert ismerek a szakmából, sokkal kisebbek a szakma dimenziói, mindenki mindenkit, vagy nagyon sok embert ismer. Mint mindennek, ennek megvan az előnye és a hátránya.

De nagyon szerettem azt, hogy egy senki, egy anonimusz lehettem egy hatalmas világban, úgy éreztem, hogy annak nincs terhe, hogy ki vagy, fogalma sincs senkinek arról, hogy ki vagyok, igazából arról sem nagyon, hogy honnan jövök. Ez nagyon felszabadító tud lenni.

Gyerekekkel szerinted még fogsz dolgozni, vagy az Apáczai Csere János Elméleti Líceum színi mozgalmában részt veszel a jövőben is?

Nagyon remélem, hogy igen. Egyelőre ezt egy lezárt fejezetnek érzem azért, mert nagyon sok idő ráment, és szerettem volna egy-két más dologgal is foglalkozni. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy fiatalokkal dolgozzak, magam miatt is, önző érdekek miatt, mert úgy érzem, hogy állandóan felfrissít, állandóan kényszerít arra, hogy kilépjek az én megszokott komfortzónámból.Másrészt meg azt tartom nagyon fontosnak – én egyszerűen hiszek ebben –, hogy ha az ember színházat csinál fiatalokkal, akkor dialógus születik. És ha dialógus születik, az szerintem egészséges, és ennek nagyon pozitív jeleit láttam ebben a próbafolyamatban.

Fontosnak tartom azt is, hogy – utálom ezt a kifejezést –, de a színházra, operára, musicalre, bármire szoktatni, tanítani őket. Úgy látom, hogy ma már nem annyira egyértelmű, hogy valaki elviszi őket, vagy, hogy el tudnak menni. Ennek nagyon sok oka van, anyagitól teljesen más kulturális okokig, hogy nem járnak az emberek annyira színházba.

És lehet, hogy eljött az idő, hogy a színház is kicsit kilépjen a saját határaiból, és ellátogasson ilyen helyekre, iskolákba például. Én még rendeztem egy iskolás előadást a Váróteremmel, a Bánk bánt, amit líceumokban játszanak.

Tehát a válasz igen, nem tudom, hogy mikor, függ a projekttől is. Amiért nehéz, az főleg a logisztikai része, hogy általában elég hosszú időt vesz fel, de nagyon szeretném, ha ez folytatódna, és azon gondolkodom, hogy hogyan.