Temesvár olyan város, hogy a színház közönségében jónéhányan fülhallgató nélkül követik a szarajevói társulat előadását. Mert nincs szükségük fordításra. Mert temesvári szerbek, és a két nyelv majdnem azonos.

Temesvár olyan város, hogy a színház előtt álldogáló négy csoport négy nyelven beszél. Most még olyanabb, hisz fesztivál van. A TESZT (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó) idén is izgalmas előadásokat terelt össze ebbe a három határ mellett fekvő, gyönyörű, csupaélet városba: vajdasági magyar, macedón, magyarországi, bolgár, szlovén, olasz, bosznia-hercegovinai, szerb, horvát, belgiumi, portugál és persze hazai előadások szerepelnek a programban.

Liszt a vénákban: Szarajevóban még nem jött el a feledés ideje

A szarajevói társulatnak, amely szerda délután lépett a temesvári színpadra, már a neve is megdöbbentő: Háború Színház. Nem háborúellenes színház, nem „No War Theater”, vagy „Anti-War Theater”, hanem így: War Theater. Háború Színház. A társulat a balkáni háború legszörnyűbb korszakában, 1992-ben alakult, és végig működött a boszniai vérengzések éveiben is.

Egy öreg házaspár legidősebb fiukat és annak családját várja haza. Szarajevóba, de akár várhatnák, mondjuk, Kézdivásárhelyre is. A fiú a háború ideje alatt egy segélykonvojjal külföldre, majd Amerikába menekült. Megérkeznek. Szép család, nagy az öröm, habár a 17 éves unoka már nehezen beszéli szülei nyelvét („a ti nyelveteket”, mondja), de készül az ünnepi ebéd, és egyelőre úgy tűnik, minden rendben lesz. Aztán persze semmi sincs rendben. Betoppan a húsz éve eltűnt második fiú, aki háborús riporterként dolgozik, és életének minden órájára kijut egy halálközeli állapot. Ráadásul a legidősebb fiú mostani feleségének egykori szerelme. És ott van a legfontosabb szereplő, aki nincs: a legkisebb testvér, akit bátyja mellől lőtt ki annak idején egy mesterlövész. Az ő emléke, értelmetlen halála tépi fel a különben is nehezen gyógyuló sebeket a családban, és ahogy ez várható, rövidesen elszabadulnak az indulatok.

A háború kísértete, a fájdalom, a generációk közti nézeteltérések, a bűntudat, az egymásnak és főleg önmagunknak megbocsátani képtelenség drámája a Liszt a vénákban. Minden, valaha volt konfliktuszóna minden családjának drámája, ebben a tekintetben nem is fontos, hogy a darab éppen Szarajevóban játszódik, és ez nem is hangzik el tételesen, mint ahogy a család anyanyelvéről sem mondják ki, hogy bosnyák (szerb, horvát) vagy más. A fájdalom egyetemes.

Emlékezni és gyógyítani: ez a szarajevói Háború Színház szerepe, mondta az előadás utáni beszélgetésen a fiatal feleséget játszó Selma Alispahić. Ahogy mesél az első évekről, kezdem megérteni, miért nevezik magukat Háború Színháznak. Mert míg körülöttük az emberek mészárolták egymást, ők Hair musicalt próbáltak és játszottak a színpadon. Mert a most öreg családapát alakító Miki Trifunov a háború kellős közepén kiállt a járdára, és verseket szavalt. Mert így is lehet harcolni.

Most az emlékekkel harcolnak, a szekrényekben lappangó makacs csontvázakkal, amelyek kitartóbbaknak tűnnek, mint a múlt korábbi fájdalmai – nehezebb őket eltemetni. „Nagyon szeretnénk ezt az előadást például Szíriában is eljátszani – mondták a színészek. – Sajnos túl sok család van a világ minden pontján, akik tökéletesen át tudnák érezni a történetet.”

A múlttal való szembenézés az egyetlen módja annak, hogy tudjanak élni a jelenben – vallják a Háború Színház tagjai. „Húsz éve keresik Boszniában a családok a halottaikat – mondta Selma Alispahić. – Nekem is van egy ismerősöm, aki a csontvázak felkutatásával foglalkozik. Az emberek válaszokat várnak. Ha már nem lesz senkinek egyetlen megválaszolatlan kérdése sem, akkor talán-talán el fogjuk tudni engedni a múltat.”

A darabban egyetlen szereplő van, aki nem akar a múltról beszélni: a családanya. Most ne, csak ma este hagyjuk ezeket, mondja, hisz számára a legfájdalmasabb a múlt újraélése – ő a legkisebb fiát veszített el. „Karakterem, Nadia azért kérleli a többieket, ne foglalkozzanak azzal, ami elmúlt, mert hosszú évtizedek után végre együtt a család, és nagyon örül, hogy ismét egymásra találtak – mondta az idős asszonyt játszó Kaća Dorić. – Ez a darab az enyém is. A háborúban sok szeretett személyt elveszítettem, és nagyon boldog vagyok, amikor valakivel újra találkozunk. Azt hiszem, az előadás az egymásra találás története is.”

És mintegy végszóra, jött a meglepetés: Miki Trifunov ízes magyar nyelven szólalt meg. Elmondta, hogy Magyarcsernyén (Nova Crnja) született, a jugoszláv-magyar határtól 50 kilométerre, és gyerekkorában már folyékonyan beszélt magyarul. „Tudják, mi az érdekes? Európa számára a 20. század Szarajevóval kezdődött és Szarajevóval fejeződött be” – mondta.

De a beszélgetés mégsem ért borús hangulatban véget, mert a galambősz művész rágyújtott A horgosi csárda ki van festve, odajár a cimbalmos a cimbalmával cimbalmozni minden este kezdetű népdalra, a közönség magyar tagjainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.