„A cél, hogy színpadra segítsek tehetségeket. Ennyi, semmi más” – mondta Ács János, világhírű karmester, amikor Nagyváradon alkalmunk volt beszélgetni. A Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tart ingyenes mesterkurzust március 10-ig, de fellépései is lesznek Erdélyben, miközben Debrecenben operastúdió megvalósulásán dolgozik a helyi és erdélyi tehetségek felkarolása érdekében.

De, hogyan került Milánóból Bihar megyébe a három tenor (Luciano Pavarotti, José Carreras és Plácido Domingo) több tízezres tömeg előtt koncertező, az 1998-as Grammy Díjátadón Aretha Franklint kísérő, a világ legnagyobb operaházaiban és koncerttermeiben sikereket arató művész? Egy beszélgetésen múlott, Molnár Leventével. Azzal a Liszt Ferenc-díjas operaénekessel, akinek 2020-ban dédelgetett álma vált valóra azáltal, hogy a PKE-n elindult az első romániai magyar nyelvű magánének (canto) szak. „Kivételes művész, hatalmas énekes. Alkalmunk volt megismerni egymás” – magyarázta a Kiskunhalason született Ács János, aki Olaszországtól az Egyesült Államokon át a világ számos teátrumában megfordult, és világsztárokkal dolgozott együtt.

Lenyűgöző pályafutása ellenére bámulatos szerénység árad belőle. Megjelenése tekintélyt kölcsönöz, ugyanakkor olyan természetes közvetlenség is árad belőle, amely egyből elárulja, hogy munkássága szenvedélyből fakad. „Volt egy rendező barátom, aki azt mondta, hogy mi olyanok vagyunk, mint a folyó. Megcsináltuk az előadást, és a víz elment. Tulajdonképpen ez annyiban számít, hogy tapasztalatom van. Hetven éves elmúltam, most már az embernek csak olyat szabad csinálni, ami nem önmagáról szól, hanem, hogy másokért tegyen valamit” – vallja a világhírű karmester és elismert zongoraművész.

Küldetés az utókorért

Ács János az utókor, a következő generáció támogatásán és felkarolásán ügyködik. Bevallása szerint, mintegy küldetésként tekint erre a feladatra, hiszen tapasztalata szerint a fiataloknak nagyon szerények a lehetőségei. „Nagyon szeretem a fiatalokat. Szeretem az operát. És sajnos, ma a fiataloknak nagyon nehéz. Tudom, hiszen három gyermekem van nekem is. A fiam muzsikus. A lehetőségek nagyon lecsökkentek a komolyzenében, még az opera világában is. A koronavírus, a háború és az értékek megkérdőjelezése közepette, mi egy luxuscikké váltunk. Ez elszomorít” – magyarázta Ács János. Hozzátette, immár nagyapa, öt unokája van. A tehetséggondozásra pedig küldetésként tekint, ez az, amit a legszívesebben csinál. „Időnként elmegyek vezényelni, hogy segítsem a gyermekeimet, de elsősorban arról van szó, hogy szeretnék átadni valamit, amit tudok” – magyarázta a Maestro.

Bevallotta, hogy korábban nem hallott a PKE-ről, mint ahogyan Nagyváradon sem járt még. Örül viszont annak, hogy most lehetősége adódott megismerni a térséget. „Olyan szép város. Rendbe van hozva, lehet érezni, hogy még adnak az esztétikára. Szégyellem, hogy magyarként nem ismerem ezt a térséget, de nagyon korán, 22 éves koromban disszidáltam a kommunizmus miatt. Azóta Olaszországban élek. Nem ismertem a Partiumot, Erdélyt. Ez most nagyon jó alkalom, hogy megismerjem, és közben a fiatalokat is istápoljam” – mondta Ács János.

A PKE magánének szakos diákjainak meghallgatása után kiválasztották a tíz napos mesterkurzus részvevőit. Tíz hallgatónak adatott meg, hogy az olasz operajátszás egyik legnagyobb szakértőjétől tanuljon. Ács kiemelte, hogy a legjobbak kifejezést nem szereti használni. „Inkább azt mondanám, hogy kiválasztottuk a legalkalmasabbakat arra, hogy én tudjam őket valamiben segíteni. Mert olyan nincs, hogy jó vagy jobb. Ki a jobb: Michelangelo vagy Raffaello? Ilyet nem lehet mondani. Nálunk nem egymáshoz kell hasonlítani, hanem az anyaghoz. Ha Rossinit énekel, akkor az a fontos, hogy a szerző gondolatát próbálja meg megközelíteni. Nekem a célom, hogy ezt átadjam nekik” – magyarázta.

Felmerült a kérdés, hogy fontos-e, hogy egy adott személyiség kompatibilis legyen az adott művel. Ács szerint igen. „Vannak olyan kivételes művészek, mint Callas vagy Pavarotti. Ha Pavarottit hallgatod, tudod, hogy Pavarotti. Ő viszont úgy tette le a bélyeget az operatörténetbe, hogy előzőleg megcsinálta az összes Bellini-operát. Először Ernesto volt, aztán Nemorino, A puritánokban Arthur. Olyan formákat tett le, hogy abban nem azt látjuk, hogy Pavarotti, hanem az előadás által megismertük Bellini operáját. Ő azonosult ezekkel a szerepekkel. Ez a nagy dolog szerintem” – vélekedett.

Ajándék az élettől

Ács János Olaszországban tanult és a legnagyobb művészekkel dolgozhatott együtt. „A Jóisten olyan életutat engedett, hogy a legnagyobbakat ismerhettem. A század legnagyobb énekesei voltak. Amikor én oda kerültem, még a Toscanini énekesei, Rolando Panerai vagy Giueseppe Valdengo is ott voltak. Én, mint zongorista, hozzájuk jártam korrepetálni. A legnagyobb énekesek. Ez akkora ajándék volt. Ilyen művészvilág ma már nincs. Egész más, mert akkor ők otthon tanítottak. Giuseppe Valdengo például a növendékeit otthon tartotta. Volt egy depandance, azaz melléképület a házában, és aki nála tanulni akart, az ott volt két hétig. A tehetségeseket ingyen tanította. Hallott ma ilyenről a mai világban? Ahol a repülőtérről megy az egyik előadásról a másikra? A világ olyan mértékben elembertelenedett, most már nem az ember a fontos, hanem az üzlet. Ilyen lehetőségek már nincsenek” – vélekedett. Meglátása szerint nem lehet, egy hét alatt három-négy előadást tartani úgy, ahogyan azt a mai sztárok csinálják, mert az a minőség rovására megy. „Sem fizikailag, sem lelkileg” – mondta.

Hangsúlyozta: tehetségek mindig is voltak és lesztek, de az mindig kérdés, hogy kiből mi lesz. Ebben nagyon fontos szerepe van a tanárnak. „Egy énekesnél a tanár az életért felelős, mert elronthatja az első naptól úgy, hogy többet lehetetlen meggyógyulnia, ha technikailag rosszul van tanítva” – figyelmeztetett.

Ács ajándékként élte meg azt, hogy kiváló művészektől tanulhatott és dolgozhatott együtt, ezért felmerült, hogy valószínűleg mostani tanítványai is épp úgy ajándékként élik meg azt, hogy most tőle tanulhatnak. „Ez attól függ, hogy ki mennyit tud ebből felfogni és magáévá tenni. Én próbálom mindenkinek ugyanazt adni, de nagyon sok függ a képességektől. Attól, hogy tudjon koncentrálni és tudja, hogy most ezt érdemes átvennie, megvalósítania. Ma minden relatív lett. Ha én mondok valamit, utána ők meghallgatnak egy felvételt, ahol egészen másképp van csinálva. Ez az én koromban nem így volt. Én megjelentem Olaszországban, és ott nagy volt a tradíció tisztelete. Ma ez nehéz. De a lényeg, hogy én átadjam. És utána ők ezzel gazdálkodnak valahogy. Hogy hogyan, az majd kiderül” – mondta.

Esély a fiataloknak

Ács János nem csak mesterkurzust tart Erdélyben, hanem fellépést is vállal. Aradon és Bihardiószegen is fellép. Ebben közrejátszott Stanik István, a Partium Ház igazgatója, akivel Debrecenben ismerkedett meg. „Meghívott egy pohár borra. Olyan borai vannak! Szerintem, aki szeretem a bort és Olaszországban nőttem fel, tényleg, van egy bizonyos szintű borkultúrám. Ő hihetetlen profi, egy hónap alatt megszerzett egy-két koncertet, hogy vigyek tehetségeket Debrecenből. Ott egy operastúdiót próbálok megvalósítani. Ennek nagyon sok köze lenne Nagyváradhoz is, mert ha ez sikerül ott az új igazgatósággal – mert a Csokonai Színháznak új igazgatója lesz –, akkor be szeretném vonni a magyar nemzet területén lévő összes egyetemről és színházból a fiatalokat. Összefogni, és alapítani egy operastúdiót, amely képes arra, hogy önmaga előálljon egy operával. Az lenne a fontos, hogy akik tanulnak, azok utána színpadra kerüljenek. Mert ha csak tanulunk egész életünkben, és nincs lehetőségünk énekelni, akkor az nagyon nagy frusztráció. A cél, hogy színpadra segítsek tehetségeket. Ennyi, semmi más” – osztotta meg terveit Ács.

Csak egyszer lehet tévedni

Ő is tanult egyébként éneket Milánóban, mint mondta: mindent tanult, amit lehetett. Az énekszakot pedig hasznosnak tartja karmesterek számára. „Operakarmesterről beszélek, egészen más világ, mint a szimfonikus karmester” – figyelmeztetett. Kérdésünkre azt is elmondta, hogy mi a különbség. „Ez nagyon egyszerű. Itt nem mi vagyunk a fontosak. Itt az ének a fontos és a partitúra, amit a szerző ír. Egy operakarmesternek első rendű dolga, hogy az énekest olyan helyzetbe hozza, hogy a legjobbat tudja nyújtani. Engem ezért szeretett Pavarotti. Csak azért vezényelhettem őt, mert a Jóisten megadta nekem azt az adottságot, hogy én úgy vettem levegőt, hogy azt ő úgy érezte: na, ez az én levegőm, és akkor úgy tudott énekelni, szabadon, ahogy kevés más karmesterrel. Ez a lényege” – magyarázta. Bevallása szerint enélkül nem is lehetett volna barát Pavarottival.

Pavarotti a munkában rendkívül kemény volt. „Csak egy példát mondjak: az első alkalom, amikor vezényeltem egy koncerten, hibáztam. Amit megbeszéltünk, azt nem teljesítettem. Egy alkalommal. A koncert után behívott és azt mondta: Maestro, velem csak egyszer lehet tévedni. Ez volt az egy, és a Jóisten kegyelme, hogy többet nem tévedtem. De ez nem az én bravúrom, ezt én a Gondviselő kegyelmének tartom. Ez egy adottság. A kedves kollegáim, akik operában vezényelnek, és nem szeretik az énekeseket, az tragédia. Akkor nekik szimfonikus koncerteket kell vezényelniük, mert ott a karmester a döntő. Ott egy jó zenekarnak egy nagyszerű karmester nagyon fontos, de operában fontos, hogy te legyél a zenemű szolgálatában, és az énekeseket nem kiszolgálni, hanem ahhoz segíteni, hogy a legjobbat tudják nyújtani” – vallja. Hozzátette, ezt a hivatást nem ők válasszák. „Aki nagyon jó szimfonikus karmester, az nem szükségszerűen jó operakarmester is, de aki jó operakarmester, az általában egészen jó szimfonikusban is. Ehhez szerénynek kell lenni a művel kapcsolatban” – mondta. Felmerült, hogy az általánosságban is igaz, hogy a művészethez kell némi alázat, szerénység. „Kellene, de itt viszont nélkülözhetetlen. Látja, ez a különbség” – mondta Ács János.

Zárókoncertre készülnek a PKE mesterkurzusának hallgatói. Koncerttel zárul március 10-én Ács János világhírű karmester mesterkurzusa a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. A tíz napos képzésen részt vett tíz magánének szakos hallgató pénteken 18 órakor lép fel az egyetem dísztermében. A belépés ingyenes.