Csáth Géza meghökkentő vízióival rajzolta tele naplófüzeteit, amikor a szavak már kevésnek bizonyultak számára, ezek a naplók pedig igencsak kalandos életutat jártak be. Az egyik legjelentősebb magyar novellaíró életrajzának és életművének szoros kapcsolatáról szól többek között Szajbély Mihály irodalomtörténész legújabb monográfiája.

Még 2019-ben jelent meg Szajbély Mihály Csáth Géza élete és munkái. Régimódi monográfia című könyve a Magvető kiadónál, ám a vírushelyzetre való tekintettel csak idén sikerült ezt a nagyszabású művet Kolozsváron is bemutatni – fejtette ki Biró Annamária egyetemi oktató, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen megszervezett esemény házigazdája. A szerzővel, aki a Szegedi Tudományegyetem oktatója és egykori dékánja, a MTA irodalomtörténeti osztályának kutatója a Magyar Irodalomtudományi Intézet munkatársa, T. Szabó Levente egyetemi docens beszélgetett kedden délután.

Csáth Géza viszonylag későn került be az irodalmi köztudatba, illetve az irodalomtudományi érdeklődés homlokterébe is: sokan írtak róla, de sosem átfogó vagy olyan léptékű munkákat, mint amilyen Szajbély Mihályé. T. Szabó Levente a könyv szerkezetét is ismertette – ez egy hagyományosan az életrajzba illesztett pályakép, amely azt bizonyítja, hogy a Csáth-szövegek már-már felkínálják magukat az életrajzi körülményeknek, és ezeket a levelek és naplók is alátámasztják. Fontos mozzanata a könyvnek, hogy kiemelkedően foglalkozik Csáth korai időszakával, irodalmi felfuttatásának előzményeivel. Ebből az is kirajzolódik, hogy a fiatal Csáth nagyon tudatosan készült a művészi pályára, bár nem tudta eldönteni, hogy milyen művészeti ágat válasszon. Hegedűművésznek készült egy ideig, de a festészet és zene között nem tudott választani – festői tehetsége ugyan nem bontakozott ki professzionálisan, de a későbbi naplóiban rengeteg rajzot találhatunk, melyek elemi erővel hatnak, tükrözik a hanyatlásnak indult szerző vízióit és lelkivilágát, amelyet már nem tudott szavakba önteni – még akkor is, ha későbbi naplói igencsak tárgyilagosak, szűkszavúak és önelemző, rögzítő a funkciójuk.

Szabadkáról Budapestre – felívelés és hanyatlás

Csáth, azaz születési nevén Brenner József már tizenévesen operát akart írni, irodalmi önképzőkörre járt, amelyet tanárai elleneztek, titkos lapot szerkesztett Előre címmel, ebben az időszakban közölte első zenekritikáját is. Saját szerzeményével felvételizett Budapesten a zeneakadémiára, ahova végül nem vették fel – nem világos, hogy a saját szerzeménnyel való jelentkezés önszabotáló lépés volt vagy csupán büszkesége hajtotta. Mint köztudott, végül az orvosi képzést választotta, a pszichiátriára és pszichoanalízisre szakosodva.

Édesanyja és kishúga korai halála mellett még a budapesti élet sokkja is befolyásolta – unokatestvére, Kosztolányi Dezső nagyon hamar részévé válik az irodalmi életnek, Csáthnak pedig ez még sok időbe tellett. Ugyanakkor Csáth a Nyugat állandó szerzője, például zenekritikái rendszeresen jelennek meg. T. Szabó Levente hangsúlyozta: az, amit ma a Nyugat folyóiratról és a köré csoportosuló szerzőkről gondolunk, egyfajta mitikus kép – azok a szerzők, akiket „nyugatosoknak” nevezünk, a korai virágzó lapkultúra számos orgánumában publikáltak, legtöbbjük újságíró is volt, megélhetést csak így biztosíthattak maguk számára. A Nyugat csak egy a sok közül, és Csáth végig ott van a Nyugat első nemzedékében – tette hozzá.

A monográfia fontos állítása, hogy Csáth pszichiátriára szakosodása és a pszichoanalitikus gyakorlat elsajátítása jelentős hatást gyakorolt későbbi írói munkásságára. Bár orvosi egyetemi állását például irodalmi munkásságáért kapta meg Jászi Oszkár ajánlására, később pedig megírta idegorvosi munkásságának kiemelkedő alkotását, az Egy elmebeteg nő naplóját, 1911-ben valójában nem kiteljesedett az írói pályája, ahogy az feltételeznénk, hanem korábbi novelláit válogatta össze és ekkora már kialakult morfinizmusa, fokozódó szorongása, paranoiája. Szajbély pontosan vezeti le Csáth szellemi, erkölcsi és egészségi hanyatlását abból, hogy az író Freud megismerésével, Jung nagyon szoros és túlzottan élénk értelemzésével és önanalízisével foglalkozott. Csáth hipochondriája fokozottan befolyásolta életét, félt a tüdőbajtól és később az impotenciától – morfinista pedig azután lett, miután tévesen diagnosztizálták tüdőbajjal. Mivel páciensei pszichoanalízisét, lelkük legmélyebb kifejeződéseit nagyon jól ismerte, attól kezdett félni, hogy az írásai is saját legmélyebb tudatformáit fogják a felszínre hozni, ahol ő, az orvos lelepleződhet akár páciensei, akár az olvasóközönsége előtt.

A kéziratok kalandos élete

Szajbély Mihály több évtizede kezdett el foglalkozni Csáth életművével, még akkor keltette fel az érdeklődését, amikor az 1964-es, Illés Endre által gondozott és közreadott elbeszélésgyűjteménye megjelent. Különös fordulat volt ez a Csáth-kutatásban, ugyanis kiderült, hogy Illés egy gépírónővel gépeltette be ezeket a szövegeket a kéziratok alapján, viszont csupán „az Illés Endre gépírónőjének szövegváltozatai”-nak lehet őket titulálni – a későbbi filológiai munka még csak ezután jött. Maga Szajbély is ezekből dolgozott, amikor a hetvenes években egy szemináriumi és egy diákköri konferencia-dolgozattal kezdte el a kutatást, amely hol produktívnak bizonyult, hol sokáig abbamaradt, tekintve, hogy a szerző számos más területen is közölt irodalomtörténeti monográfiákat, tanulmányokat.

Tulajdonképpen csak a rendszerváltás után, 1994-ben jelent meg az első átfogó, összes novellát tartalmazó kötet a Magvető kiadónál, amely könyvsiker is lett abban az időszakban. Csáth naplóinak viszont igencsak kalandos élete és feldolgozása volt: az 1944-ben bevonuló orosz csapatok a palicsi Kosztolányi-villába is bevetették magukat, szerencsére nem gyújtogattak, Csáth naplóit viszont kidobálták, ezeket a falubeliek összeszedegették, a későbbiekben pedig Dér Zoltán (Dévavári Zoltán) megvásárolta tőlük. Dévavári sokáig őrizgette a kéziratokat, buzgón gyűjtött, viszont egyetlen rossz tulajdonsága volt, hogy nem akarta megmutatni senkinek – mondta el Szajbély a kéziratok gondozásának nehézségeiről. Dévavári halála után özvegye végül a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta el a hagyatékot, ahol mai napig kutatni lehet a szövegeket.

Szajbélyt elsősorban az érdekelte a hosszú ideig tartó kutatás és monográfiaírás során, hogy az az ember, aki ilyen plaszticitással tudott írni például anyagyilkosságról, benne van jelenleg a top tíz novellaíró között, miképp válhatott azzá, amivé vált élete utolsó éveiben, mi okozhatta rettenetes hanyatlását, miközben tiszta pillanataiban maga is látta önmagát? A professzor azt is hozzátette, hogy elsősorban első novelláskötete, A varázsló kertje az, ami kétségkívül kihagyhatatlan az életműből.