A fenti mondat Nyáry Krisztiántól származik, akivel új könyve kapcsán beszélgettünk. Az Így ettek ők – Magyar írók és ételeik októberben jelent meg és 30 történeten keresztül nyújt képet arról, hogy hogyan jelenik meg a gasztronómia a magyar irodalomban.

– Nemrég megjelent új könyvedben, ahogyan azt már tőled megszokhattuk, szintén érdekfeszítő történeteket osztasz meg a magyar irodalom nagyjairól, viszont első látásra némileg szokatlan szemszögből, mégpedig a „gyomrukon” keresztül közelítesz hozzájuk, és szintén így hozod őket közelebb az olvasóhoz. Miért éppen a gasztronómia játssza a főszerepet új könyvedben?

– Mert az irodalomnak éppolyan ősi témája a gasztronómia, mint a szerelem. Mégis újra és újra vita robban ki erről. Sok komoly irodalmár és kritikus tekinti az evés vagy a főzés ábrázolását kevésbé emelkedett témának, mint a szerelem vagy a halál ábrázolását. Ők azt mondják, az evés zsigeri, mindennapos, titok nélküli dolog, és a fejüket csóválják, ha egy kortárs író ilyesmiről ír. Sőt, még Krúdy vagy Mikszáth gyomornovelláinak is legfeljebb valamilyen hangulatfestő szerepet tulajdonítanak, és hátra sorolják őket az életműben. Ez persze csak az asztali bőség írói megörökítésére igaz.

Az éhség, a nélkülözés megjelenítését sokan hajlamosak emelkedettebb irodalmi témának érezni. Mindez összefügg azzal a romantika óta létező elvárással is, hogy egy költő vagy író lehetőleg éhezzen. Már Kosztolányi Dezső is erről a hozzáállásról írta bosszankodva: „Utálom a hamis romantikát, mely valaha – álszeméremből – kisütötte, hogy »enni prózai dolog, nem enni viszont költői«. Micsoda képmutató hazugság. Aki eszik, az mindig őszinte.” Ezt én is így gondolom.

– Mit jelent itt az őszinteség?

– Amikor az igazán nagy írók ételekről írnak, valójában sosem csak ételekről írnak, hanem egy tál étel történetén keresztül szegénységről és gazdagságról, örömről és boldogtalanságról mesélnek. Ahogy Krúdy és Mikszáth nagyevő hősei, úgy Móricz szegényember portréi, Kosztolányi habos süteményt faló nőalakjai vagy éppen József Attila sosem volt libasültje sem alapanyagokról és főzéstechnikákról, hanem az ember leglényegéről mondanak valamit. Márai Sándor így foglalta ezt össze: „A linzerhez nemcsak tojás kell, liszt, mandula, hanem konyha is, ahol megsütik, a konyhához otthon, ahol a család él, ez mind kell ahhoz, hogy a recept valóság legyen”. Engem is a linzer mögötti valóság érdekelt.

– Hogyan és milyen forrásokból bukkantál rá a könyvben szereplő információkra?

– Alapvetően kétféle összefüggését kerestem irodalomnak és gasztronómiának: hogyan bukkan fel a téma egy-egy író életművében, valamint hogy életrajzi szinten mit jelentett neki a kulinária, mit és hogyan evett. Ennek megfelelően a művekben kerestem fontos és jellemző részleteket, emellett pedig életrajzi forrásokat és szakirodalmat tanulmányoztam. Ez utóbbiak között a számomra ismerősebb irodalomtörténeti szakmunkák mellett a vendéglátóipar vagy a gasztrotörténet forrásait is kutattam. A régebbiek mellett Halász Zoltán, Draveczky Balázs, Fehér Béla, Vinkó József vagy Saly Noémi és Cserna-Szabó András e tárgyú könyveit ajánlom mindenkinek. 

Az általam elmesélt harminc történet mintegy 300 évet ölel fel: Erdély egykori kancellárjától, az emlékíró Bethlen Miklóstól a közelmúltban elhunyt Esterházy Péterig és Bächer Ivánig. Mindegyiküknek kutatható az életrajza. A sor végén szereplőket magam is ismertem, sőt, ettem vagy főztem is velük, másoknak pedig a családtagjait kerestem meg, és interjúkat készítettem velük. Például Örkény István özvegyétől, Radnóti Zsuzsától tudom, hogy az író krumplipüré keverése közben írta meg pár egypercesét: amire a püré szép sima lett, fejben a novella is elkészült.

– Az előszóban említed, Cserna-Szabó Andrást is idézve, hogy nem létezik - egyelőre - olyan, hogy magyar gasztronómiatörténet. Mi ennek az oka, hogy mindmáig nem született erről egy átfogó munka?

– Valóban, az én könyvem legfeljebb csak kaleidoszkóp-szerűen villant fel valamit gasztronómia és irodalom, írók és ételek kapcsolatáról. Legfeljebb lábjegyzete lehetne egy magyar evés szellemtörténetét vizsgáló alapműnek, amit már száz éve is hiányolt a Nyugatban a Krúdyt méltató Komlós Aladár. Az okát nem tudom, talán senki sem érzi, hogy hivatott lenne rá. Cserna-Szabó András például biztosan meg tudná írni, de akkor szegényebbek lennénk néhány nagyszerű regénnyel.

– Miért vonz téged ez a fajta megközelítés?

– Mert hiszek benne, hogy gasztronómia és az irodalom nemcsak kiválóan megférnek egymás mellett, hanem élő kölcsönhatásban is vannak egymással. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az emberi tapasztalás ellentétes területeit foglalják el, hiszen az irodalom a képzelet szavakká alakításával foglalkozik, a gasztronómia pedig az ízlelés és a szaglás alapvetően fizikai érzékelését veszi igénybe. Közelebbről vizsgálva azonban nyilvánvaló, hogy a két terület az érzelmek és emlékek előidézésének képessége révén mégis szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Az eltűnt idő nyomában híres madeleine-süteménye egyszerre hétköznapi étel és az emlékek előhívására szolgáló bonyolult érzelmi konstrukció. A konyhakultúra emellett az identitásunknak is fontos része: Erdélyben nem kell magyaráznom, hogy Ady miért vágyott Párizsban is puliszkára és töltött káposztára. Annyira egyébként, hogy utóbbiból az édesanyja rendszeresen küldött is neki postán, lepecsételt agyagedényben.

– Ha meg kellene főznöd egy fogást azok közül, amelyek a könyvben is szerepelnek, akkor melyik lenne az és miért? Amúgy tényleg, szeretsz a konyhában foglalatoskodni? Ha igen, akkor miért?

– Kamasz korom óta a főzés jelenti számomra a kikapcsolódást. Olyan alkotó munka, amivel gyorsan sikert lehet aratni – ebből az is látszik, hogy leginkább a családomnak vagy a barátaimnak főzök. Számomra a főzésnél már csak egy jobb kulináris élmény van: az asztali örömök közös élvezete. A könyvben szereplő ételek közül biztosan nagyon hamar elkészítem majd Karinthy Frigyes kolbászos lecsóját juhtúrós galuskával. Ebben leginkább a párosítás vonz, mindkét ételt szeretem külön-külön. Ráadásul ez a lecsó legelső irodalmi említése, az életrajzi történet pedig, amit elbeszél, minden bizonnyal az első dokumentált lecsóevés Magyarországon. Ezt a délszláv egytálételt ugyanis egészen a 20. század elejéig nem ismerték nálunk. Ha pedig egyszer sok időm és igazán nagy sütőm lenne, nekiállnék Bánffy Miklós Richelieu pulykájának.

– Ki volt véleményed szerint a legnagyobb ínyenc írónk-költőnk? 

– Attól függ, mi az ínyencség definíciója. Jókai nemcsak a regényeiben írt ételekről, de gasztrotörténészként is fontos örökséget hagyott hátra. Az embergyűlölő Vajda János a vendéglőkben lelt megnyugvásra, ezért napjában háromszor is képes volt ebédelni. Mikszáth a magyaros konyha élő reklámja volt: nemcsak műveiben játszott hangsúlyos szerepet a téma, de kiáltványt is írt a hazai gasztronómia védelmében, ráadásul maga is elől járt a jó példával, ha asztali élvezetekről volt szó. Krúdy a való életben nem volt igazi gourmet, inkább olcsó kocsmai ételeken élt, de nála jobban kevesen tudtak nosztalgiát teremteni az ízek iránt. Karinthy hajlamos volt minden új ízt kipróbálni, legszívesebben a piacon is beleevett mindenbe. Berda József költő a legegyszerűbb ételekről, akár egy marék töpörtyűről is tudott elégiát írni, és valószínűleg ő írta a legtöbb verset ételekről. Esterházy Péter pedig úgy jellemezte saját „gasztronómiai tágasságát”, hogy az a pacaltól a homárig terjed. Ez egyébként rám is igaz.

– Mi a helyzet napjainkban ezekkel a dolgokkal? Kérdem ezt annak fényében, hogy pl. a Könyvfesztiválon is moderáltál egy olyan pódiumbeszélgetést, amelynek a témája az irodalmi kávéházak újraélesztése és/vagy életben tartása volt. Hol tart ez a trend jelen pillanatban és látsz-e esélyt arra, hogy a vendéglátás és a gasztronómia terén legalább hangulatában hasonló idők jöjjenek el, mint a 19-20. század fordulóján?

– Nem hiszem, hogy a száz évvel ezelőtt kávéházi kultúra visszatérne, hiszen az egy alapvetően másféle társadalom terméke volt. De ma örvendetesen szaporodnak az irodalmi kávéházak. Ezekben már nem bennszülött őslakosok az írók, inkább az olvasók találnak is találkozási lehetőséget az élő irodalommal.

A magyarországi étteremi gasztronómia legnagyobb bajának pedig azt tartom, hogy nem törődik a magyar kulináris örökséggel. Nemzetközi ételeket kínál olyan turistáknak, akik ugyanilyen nemzetközi ételeket esznek Párizstól Kuala-Lumpurig mindenütt. Az izgalmas, akár tájjellegű magyar ételek és alapanyagok pedig szép lassan eltűnnek, vagy – jó esetben – visszaszorulnak az otthoni konyhákba. Mit nem adnék egy szalontüdőért, de egész Pesten nincs étlapon sehol. Persze ez a jelenség is irodalmi téma...

– Te magad is említetted, hogy a könyvben szereplő történetek korántsem nyújtanak teljes képet a tárgyalt témáról. Mi alapján válogattad ki épp ezeket és mi történik azokkal, amelyek ezúttal kimaradtak?

– További szerzőket is megidézhettem volna – Rejtő Jenő, Hamvas Béla, Polcz Alaine vagy Lázár Ervin vonatkozó művei például nagy kedvenceim –, de ezúttal ennyi fért bele. Szerencsére a kortárs irodalomban is bőven találhatunk szívet és gyomrot egyszerre megérintő műveket. Aczél Géza, Ambrus Lajos, Cserna-Szabó, Dragomán, Fehér Béla, Parti Nagy Lajos, Saly Noémi vagy Szécsi Noémi gasztronómiai vonatkozású szövegei mindig inspirálóan hatnak rám – de élőkről, szokásomhoz híven, ezúttal sem írok.