Száz éve született Allen Ginsberg, a XX. század legnagyobb hatású költőinek egyike. Vezéralakja volt az '50-es években indult amerikai beatnemzedéknek, melynek a hatása messze túlmutatott az irodalmon, tetten érhető volt a zene, a film és a társadalmi mozgalmak területén egyaránt. A beatirodalom zászlóbontásának Ginsberg legismertebb művének, az Üvöltésnek (Howl) az 1956-os megjelenése tekinthető. Az évforduló apropóján beszélgettünk Markó Bélával, akit szintén megérintett az amerikai költészet fenegyerekének zabolátlan tehetsége, eredeti, a költészeti hagyományokat nem tisztelő hangja, mindenfajta konvenciót tagadó üzenete.    

„Ginsberg Üvöltésének, az ő és Jack Kerouac nevével fémjelzett beatmozgalomnak az üzenete hamarabb elérkezett hozzánk, már a '60-as évek elején, amikor én még kiskamasz voltam, mielőtt magát az Üvöltést olvastam volna. Ha jól emlékszem, valamikor '68-69-ben jutott el hozzám, nyilván fordításban Magyarországról. Az Üvöltés ennek a generációnak emblematikus poémája, s ennek a fölöttébb konvencióromboló generációnak a fontosságát már azelőtt ismertük mindannyian, holott egy nagyon is zárt rendszerben éltünk. Határon és tiltáson át mégiscsak eljutott hozzánk ez az üzenet” – emlékezik vissza.  

Felidézi, hogy akkoriban nehéz volt nem csak nyugati kortárs irodalomhoz, de a magyar kortárs irodalomhoz is hozzájutni, annak ellenére, hogy Románia éppen egy olvadási szakaszban volt, némileg fellazult az önkényuralmi rendszer.

„Vezetőváltás volt, hatalomra került a viszonylag fiatal Ceaușescu, aki a kezdeti időszakban lehetővé tette a korábbi időszak bírálatát, valószínűleg a hatalma megszilárdítása érdekében egy ideig liberalizált. 1968 táján tetőzött ez a viszonylag liberális áramlat, amikor Románia nem vett részt a reformpárti Csehszlovákia megszállásában. A '70-es évek elején aztán le is zárult, elindult Romániábanban egy már-már a kínaihoz hasonló kultúrforradalom, kialakult a nacionálkommunizmus. Illúziónak bizonyult az úgynevezett olvadás, de nekünk sokat számított” – mondja.

Konvenciórombolás külsőségek által

Ebben az időszakban megbolydult a nyugati ifjúság, zajlottak a párizsi diáklázadások, az óceán túlpartján a hippik és a velük szimpatizálók mondtak nemet a vietnámi háborúra, álmodtak új, erőszakmentes társadalmat.

„Ezeknek a híre eljutott hozzánk, legtöbbször kerülő utakon, letompítva. Nálunk a nyugati mozgalmakhoz, a konvencióromboláshoz való igazodás külsőségekben tudott megnyilvánulni, mivel a liberálisabbnak tekinthető időszakban is kemény diktatúra volt. Főleg az öltözködésben jelent meg, pedig próbálták tiltani a miniszoknyát, a fiúknál a hosszú hajat. Külsőségek voltak, de sokat számítottak” – idézi fel a kor hangulatát.  

A beatnemzedék erdélyi hatása természetesen nem korlátozódott a fiatalok öltözködésére, volt irodalmi vetülete is.

„Bár a költészetben nem kapcsolódtunk, én magam sem, a Ginsbergék által képviselt, legjobban az Üvöltésben kifejezett, művészeteszményhez, ami próbálta megtagadni az irodalmi előzményeket, azonban a szelleme mégis hatott ránk. Éreztük, hogy valamilyen módon ki kellene törni abból a konzervatív világból, amelyben éltünk. Konzervatív világnak nevezni a kommunista rendszert eléggé furcsa, mivel látszólag megtagadott minden konvenciót, felszámolta a korábbi társadalmi rendszert, azonban nagyon is kemény konvenciókból álló úgy rendszert vezetett be: az a világ nem a szabadság világa, nem egy liberális új társadalom volt” – vázolja a kor szellemi légkörét. Hozzáteszi, hogy az erdélyi magyar alkotók sokat köszönhettek a Kriterion Könyvkiadónak, amely viszonylag jó hozzáférést biztosított a világirodalomhoz, formálva ezáltal, főleg az akkoriban induló generáció irodalomszemléletét.

„Az előző generáció kollektívebb, az identitásőrzés szándékához jobban ragaszkodó irodalom volt jellemző. Ebből megpróbált kitörni a Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella nemzedéke, de az utána következő generáció visszatért egy hagyományosabb verseszményhez. Az én generációm megpróbálta ezt lebontani, próbáltunk egy avantgárdabb verset és prózát művelni. Ennek a törekvésnek a formabontás is része volt, egy sokkal személyesebb, az egyéni szabadságra sokkal inkább odafigyelő költészetet céloztunk meg” – eleveníti fel az irodalmi berkekben uralkodó szellemiséget.

Kitörni a klisékből  

„A régi beatnikek indulata nem hűlt ki, dühük ma is perzsel”, írta Sükösd Mihály az 1982-ben megjelent Üvöltés antológiában. Azóta eltelt több mint négy évtized, az Üvöltés megszületése óta pedig bő hetven év, a világ nagyot változott, felvetődik, mekkora relevanciával bír napjainkban a ginsbergi üzenet, attitűd.

„Szerintem időről-időre a költészet, az irodalom szerepe megnövekszik. A rendszerváltás után sok alkotó került frusztrált állapotba, mert nem érzi úgy, hogy amit ír, annak nagy társadalmi befolyása lenne. Ilyen szempontból érdemes visszautalni arra, hogy a II. világháború utáni években a nyugati társadalmak próbálták kiheverni annak következményeit, miközben újabb háborúk indultak. Ilyen körülmények között nagy fontossággal bírt a beat-mozgalom és Ginsbergék üzenete,  »a virágok hatalma«, hogy virággal le lehet győzni az erőszakot. Ma ismét válság van körülöttünk, a nyugati világban, amibe mi is beletartozunk, bármennyire tagadják is egyesek, válsághangulat van, számítani lehet rá, hogy az alkotó értelmiségnek megnövekszik a szerepe, ha valamilyen módon megpróbál kiutat keresni és mutatni. Meg kell próbálni kitörni a klisékből, a konvenciókból és nem mindegy, hogy milyen irányba. A beatnemzedék, Ginsberg csak tagadni tudott, az Üvöltés a tagadás verse, de ahhoz, hogy valami új szülessen, először meg kell tagadni a régit” – szögezi le Markó Béla.  

Az Üvöltésre reflektáló, 2018-ban megjelent kötete címadó költeményének, a Bocsáss meg, Ginsbergnek a megszületésében szerepe volt bő negyedszázados politikai pályájának is.  

Így vall a politikusi és a költő attitűd nehezen összeegyeztethető voltáról: „Egy rövid ideig sikerült összeegyeztetnem a kettőt, aztán egy évtizedig nem. 1989 végén lettem politikus, akkor még azt gondoltam, hogy ez rövid kitérő a pályámon. A napi politikát 2016-ban hagytam abba. A '90-es évek közepéig írtam verset, aztán bő tíz évig semmit, ami szépirodalomnak mondható, aztán fokozatosan visszatértem. A kettő közötti legnagyobb ellentmondás abból fakad, hogy a költészet nem egyszerűen szakma, nem lehet úgy művelni, hogy napi néhány órát költészetről és költészetben gondolkodik az ember. A költészet azt jelenti, úgy figyeljük magunk körül a világot, hogy abból vers lehet. Nem azt jelenti, hogy állandóan versek járnak a fejünkben, de ez egy szemlélet, egy megközelítési mód, így élünk. A politika sem egyszerűen mesterség, bár egyesek annak tekintik, részben ez az oka, hogy ennyire elsüllyedt a presztízse. Nem mesterség, hanem egy olyan hivatás, ami egész embert kíván. Azért nem sikerült nekem sem összebékítenem ezt a kettőt, mert mindkettő egész embert kíván. Nagy különbség van aközött, hogy költőként vagy íróként nagyon is eredetinek és személyesnek kell lennünk, akkor ér valamit, amit írunk, ha teljesen a mi sajátos gondolkodásunkat tükrözi. Ezzel szemben a politika a közösségnek való alárendeltséget jelenti, az általunk képviselt közösség értékeit, a gondolkodásmódját, a szemléletét ismerjük és azt fejezzük ki a mindennapi tetteinkkel. A politika nem karrier, hanem vállalás, felelősség.”

Ginsberg, közélet, vers

A Bocsáss meg, Ginsberg tulajdonképpen a költészet és a közéleti szerepvállalás találkozásából született.

„Fiatalon próbáltam élesen elválasztani a költészetet a publicisztikától. Miután abbahagytam a politikát, próbáltam távoltartani magam a közéleti költészettől, de ez hamar elmúlt. Amit megéltünk, ami egy egész társadalom sorsát befolyásolta, azt minden formában el kell mondani. Ma már ezt tartom az egyik fontos kihívásnak, hogy akár a vers által is beleszólni abba, ami körülöttünk van” – mondja a költő-politikus, a Bocsáss meg, Ginsberg pedig ennek a vonulatnak az egyik legreprezentatívabb darabja. Itt be is zárult a kör, összetalálkozott az amerikai lázadó költőzseni szelleme és a jelenkori erdélyi magyar valóság.