A kötet a bonchidai Bánffy-kastélyról és a kommunizmus sötét vetületéről szól. A kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött bemutatón ezt járták körül a meghívottak.

Jeles alkalmat ünnepelt a Transylvania Trust Alapítvány: bemutatták A bonchidai Bánffy-kastély a romániai kommunista időszakban című kétnyelvű (román, magyar) könyvet. A kolozsvári Vallásszabadság Házában tartott bemutatón jelen volt a kötet szerzője, Ioana Rus-Cacovean művészettörténész, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem oktatója, Virgil Pop építész, a Nyugat-erdélyi Műemlékvédelmi Bizottság titkára, illetve Fazekas Zsolt, Bonchida református lelkésze 1991-1996 között. A kétnyelvű kerekasztal-beszélgetés moderátora Hegedüs Csilla volt, a kastély megmentését és helyreállítását felvállaló Transilvania Trust Alapítvány elnöke.

Rögtön a beszélgetés legelején feltevődött a kérdés, hogy vajon honnan és miért volt akkora düh a bonchidai lakosokban a már említett időszakban, hiszen többek között lefejezett, széttört szobrokat találtak szanaszét a romok alatt. Személyes bosszú nem lehetett Bánffy Miklós ellen, hiszen a fennmaradt dokumentumok szerint tartottak hozzá és hallgattak rá.

A könyv írója elmondta, hogy szerzeményében nem csak izgalmas részletek vannak, hanem szomorúak és megdöbbentőek is. Az anyag egy alapos kutatás eredménye arról az időszakról, amit a legtöbben nem ismernek vagy éppen próbálják elfelejteni. A könyvben erős indítás olvasható: „Katasztrófa az erdélyi építészettörténetre nézve, szégyen a »róla gondoskodó« helyi szervek számára és folt az ország építészeinek és kultúrembereinek lelkiismeretén”.

Ioana Rus-Cacovean elmesélése alapján az államosítás után a Mezőgazdasági Minisztériumé lett a birtok, ahol létrehozták a Bonchidai GTÁ-t (SMAT). Az ekkor legjobb állapotban lévő épületszárnyat alakították át adminisztratív irodákká és a GTÁ alkalmazottainak lakóhelyévé. „A konyhát étkezdévé, az egykori istállót pedig munkásklubbá alakították át” – áll a könyvben. Viszont az itt dolgozók nem vigyáztak az épületre, sőt a település lakossága is hozzájárult a szó szerinti romboláshoz. A második világháború után nagy volt a szegénység, és onnan szereztek be anyagokat a házaik felújításához, ahonnan csak tudtak, Bonchida esetében a kastélyból is.

Fazekas Zsolt lelkész elmondása szerint, szinte hetente változott a kastély külalakja a lopások, rombolások miatt, és követhetetlen volt az, hogy kik és mit vittek el az épületből. Csép Sándor barátjával, aki abban az időben a televíziónál dolgozott, eldöntötték, hogy kiderítik, kihez is tartozik a kastély. „Egyesek azt mondták, hogy a Megyei Tanácshoz, mások azt, hogy a Művelődésügyi Minisztériumhoz, de nem akarták elárulni, jóformán nem lehetett elindulni semerre. Próbáltuk sorba látogatni azokat az embereket Bonchidán, akiktől információt lehetett volna szerezni, többek között az akkori polgármesterhez is többször bementünk. Nagyon kedvesen és rengeteg pálinkával fogadott mindig, csakhogy ne kérdezzünk.

Lehetett látni, hogy azért az ő házában is vannak a kastélyból összegyűjtött bútorok, mindig le akart beszélni arról, hogy tegyünk bármit is” – mondta. A lelkész hozzátette azt is, hogy a parókia ablakából rálátása volt arra, ahogy vitték el a holmikat a kastélyból, sőt akár szekérszámra vitték a követ és a faanyagot is. Hiába telefonált és kereste fel a rendőrörs vezetőjét, hiszen csak azt a választ kapta, hogy hagyja azt békén, ne foglalkozzon vele. Aztán Fazekas megértette, hogy a rendőr is kapott néha abból a fából. A falu szemtanúja volt a történteknek, a hatóságok sem tettek semmit, „egyszerűen nem volt fizikai erő vagy képesség arra, hogy bárki is eléjük álljon, és azt mondja, hogy tessék itt hagyni azt a követ, azt a fát”.

Hegedüs Csilla is visszaidézte azt az időszakot, amikor 1996 után kimentek a kastélyhoz, ami akkoriban akár a falu szemétdombja is lehetett volna: derékig érő csalán, műanyag zacskók és műanyag harisnyák. Lehangoló látvány a javából. Virgil Pop elmagyarázta, hogy a lefejezett, szétrombolt szobrok a kastély területéről a kolozsvári Történelmi Múzeumhoz kellett volna kerüljenek, de hely szűkében a szobrok egy részét átvitték a Szépművészeti múzeum udvarára, a másik részét pedig az I.C. Brătianu (Király) utca 22-es szám alá, ahol a kortárs művészetek múzeuma kellett volna legyen. Időközben ez utóbbi épület a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tulajdonába került a szobrokkal együtt.

És most vissza Bonchidára és az emberek hozzállására. Fazekas szerint a lakosok nem foglalkoztak azzal, hogy mit jelentett az a kastély és a Bánffy-család a község és az egész térség számára. De nem volt semmiféle gyűlölet bennük, sőt ellenkezőleg: hiányzott nekik Bánffy, mert gondja volt a közösségre, és nem mellesleg megmondta nekik, hogy mit kell tenni. A bonchidai emberek sok idő elteltével is elvárták volna, hogy megmondják, hogy mit tegyenek. Ha megmondták volna nekik, hogy őrizni kell azt a kastélyt, talán megtették volna, viszont sem a polgármester, sem a rendőrség nem foglalkozott ezzel, úgyhogy maradt az érdektelenség.

Végül azt a konklúziót vonták le, hogy nem a düh, a rombolni akarás vagy a Bánffy Miklós iránt érzett ellenszenv miatt történt, hanem egyszerűen nemtörődömség miatt. Ami pedig a lefejezett szobrokat illeti, visszakerült néhány a kastélyba, ahol kiemelt helyet kaptak, hogy megcsodálhassák őket a látogatók.