A kerek évforduló apropóján családja emlékesttel egybekötött kiállítást szervezett, ahol megtekinthetők Zsigabá még soha nem látott fotói, használati tárgyai és könyvei is. A tárlat november 17-ig látogatható Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban.

Palocsay Zsigmond, azaz Zsigabá – szerette, ha így szólították – mindössze ötvennyolc évet élt, de addig nagyon. November 2-án lett volna kilencven éves, ezért örökösei a Györkös Mányi Albert Emlékházzal karöltve szerveztek emlékestet és sokoldalú kiállítást a költő és hegedűművész tiszteletére. A tárlatnak helyet adó tér vezetője, Kós Katalin köszöntötte az egybegyűlteket. Az est nem csupán visszatekintés volt egy életre, hanem találkozás is: a zene, a költészet és az emberi derű találkozása, amely Zsigabá személyiségét olyannyira jellemezte.

„Ne hegedülj, hanem muzsikálj!”

Édesapja a híres-neves kertész, biológus, Palocsay Rudolf volt, aki fiából is kertészt akart nevelni. Ez nem jött össze. A fiatal Zsiga akkor adta fel ezt a „harcot”, amikor a traktor húzóerejéről kezdték tanítani. Szíve mindig is a muzsika fele húzott, konzervatóriumba járt, hegedűművész lett belőle, aki remek pedagógusként adta át tudását a legkisebbeknek. Tücskök. Így hívta tanítványait, akik rajongtak érte, hiszen hibátlan érzéke volt a fiatal tehetségekhez. A legapróbb sikereknek is rendkívül tudott örülni, ezért is voltak annyira lelkiismeretesek diákjai. Elhangzott az emlékesten, hogy az egyik tücske egyszer annyira fáradt volt, hogy ragadt le a szeme, de nem szidta meg, nem ordított, csupán jóízű nevetésre bírta viccelődésével, a tanítvány pedig a kacagástól rögtön éberebb lett. „Ne hegedülj, hanem muzsikálj! Ez zene. Halld a zenét, csak utána játssz!” – idézték fel az emlékesten.

Családtagjai nemrégiben megtalálták Zsiga naplóját, ebből soha nem hallott részleteket olvasott fel az emlékest házigazdája, Hatházi András színművész, Zsigabá veje. Napi feljegyzései – amellett, hogy Zsigabá személyes történeteit, lelkivilágát kiválóan tükrözik – kortörténeti jelentőségűek is. Beszél a börtönbüntetésről is benne, amit az ’50-es években szenvedett el két éven keresztül kommunistaellenes szervezkedés miatt. Ekkor csupán tizenhat éves volt, gyerekes csínytevése azonban valódi bajba keverte. Kétéves fogvatartása alatt veszítette el édesanyját.

Szerelemprojekt: Zsigabát tovább éltetni

Zsigabá lánya, Palocsay Kisó Kata és unokája, Hatházi Rebeka már évek óta szerelemprojektként foglalkoznak felmenőjük alkotásainak népszerűsítésével, emlékének megőrzésével a közösségi médiában. Újabb mérföldkőhöz érkezve ezúttal kiállítást szerveztek. Ennek ünnepélyességét emelte, hogy egykori tücske, Dénes Anna hegedűművész játszott Zsigabá hegedűjén, klarinéton pedig a költő unokája, Hatházi Tamás fújta a muzsikát.

Albert Júlia színművésznő verseket olvasott fel Zsigától és élénk, személyes sztorikkal örvendeztette meg a közönséget. Volt is miből válogasson, hiszen nemcsak jó barátságban voltak: Albert Júlia és férje, Csép Sándor Zsigát kérték fel elsőszülöttjük keresztapjának. A fiú első születésnapjára rögtön egy csontnyelű kést kapott keresztapjától, hogy „a gyermek már jó időben kezdje megvédeni magát”.

A borháncsi remete és az emlékezet tárgyai

A borháncsi remete. Így szólította Zsigát Csép Sándor barátja, de a költő cimboraságban volt az akkori erdélyi kulturális élet nagyjaival, Szilágyi Domokossal, Bajor Andorral, sőt feltételezhetően Györkös Mányi Alberttel is, akivel egy faluból – Tordaszentlászlóról – származtak.  Ők mind visszaköszönnek Zsigabá fotóiról, csakúgy mint lánya, Palocsay Kisó Kata gyerekként vagy felesége Fazakas Csilla, Fityula nevű kutyusukkal. Kifejezetten szerette a természetet, sőt már akkor írt a környezetvédelemről, amikor még egyáltalán nem volt trendi. Egyik kedvenc helye a Duna-delta volt, ott készült fotói is ki vannak állítva. A tárlaton használati tárgyait is szemügyre lehet venni: ott díszeleg egy kupacban íróasztala, füzetei, jól ismert bőrdzsekije, aktatáskája, sőt írógépe és kottatartója is. De egykori hegedűjét is megcsodálhatják a látogatók.

A Györkös-házba talán ennyi ember sosem férkőzött be egyszerre. A fiatalabbak, gyerekek – üres székek híján – a földön ülve hallgatták, ki volt ez a sokszor tréfás, olykor pedig igencsak szókimondó, nyers, de mindig érzékeny lelkű ember. Az emlékesten azok számára is megidézték a jó öreg Zsigabát, akik nem ismerték, vagy eddig nem tudtak róla túl sokat. Az is kiderült például, hogy a fasírt, a döblec és a pálinka volt a kedvence, ezért a család ezzel kínálta a résztvevőket.

Mondhatnám, hogy csupán azért voltam jelen, mert a név kötelez, de ennél sokkal többet jelentett számomra. Nem csak névrokonként üzenem Zsigabának: Kevés volt az az ötvennyolc év idelent, de remélem, odafent már sok tücsköt gyűjtöttél magad köré, sok befejezetlen versnek tettél pontot a végére, és remélem, ma is különutas vagy! Isten éltessen sokáig az emberek emlékezetén keresztül, Zsigabá!