Valamikor a kilencvenes évek közepe táján felbukkant egy magyar zenekar, gyakorlatilag a semmiből, amely nagyon rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert, nem csak Magyarországon, hanem Erdélyben, meg úgy általában magyar nyelvterületen, de sikerült nekik az akkori körülmények között Közép- és Nyugat-Európa országaiba is betörniük, ami igazán figyelemreméltó teljesítmény. Konkrétan az Anima Sound Systemről van szó, amely tavaly ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját, idén pedig ugyanez a kerek évforduló érvényes első nagylemezük, az Anima001 kapcsán. Ennek a jubileumnak az apropóján ültünk le Prieger Zsolt alapítóval egy beszélgetésre, annál is inkább, hogy az alkotó lendület mit sem változott, ami abból is világos, hogy – Zsoltot idézve –, „idén kezdjük a következő 30 évet!”

– Vágjunk is bele akkor eme lendületes felütés után, de kezdjük mégis az első harminc évvel: miért alapítottál te zenekart Szombathelyen 1993-ban?

– A zenekart azt inkább egyfajta ilyen összművészeti, kamaszkori lendület hozta létre. Én korábban csináltam kísérleti színház jellegű projektet. Mindig is szívem csücske volt az irodalom. Írtam magam is Robert Wilson és Pilinszky János modorában ilyen nagyon csöndes, mozdulatlan színházi darabokat, amiből jött az Év nevű projektünk a barátaimmal a 90-es évek végén… Zárójelben meg is jegyezném, hogy most a Magyar Nemzeti Galériában van egy kiállítás, ahol hallható az a zenénk, amit 1989-90-ben készítettünk. Nagyon sok minden volt rám hatással: az indusztriális, a kísérleti szcénából, meg persze Stockhausen, Bartók, de a punk és a teljesen eszement gitáros kísérletek is, és azt gondoltam, hogy ezt az egészet egyfajta közös platformra lehet hozni, és a jungi, férfiakban is benne rejtőző lélek női feléről neveztem el a „zenekart". Azt gondoltam, hogy ez majd egy érzékeny, antennás, szenzibilis műhelymunka lesz. És hát igazából az is lett, mert itt megfordult 80-100 ember azóta. 2024-ben egy tök új, ha nem is teljesen új, de egy jazzesebb, táncosabb, izgalmasabb, és főleg őrültebb Anima-sztorit folytatok majd, amelyben az edukáció – nem szájbarágós módon –, a táncoltatás és a magam, a magunk szórakoztatása egyesül. Ez a deklarált cél, hogy hogyan lehet mixelni a társművészetek megnyilvánulásait, s a bűvös kockának addig forgatni a kis darabjait, hogy az mindig valami izgit hozzon ki. És ez engem ez izgat elsősorban. Én azt nem poénból mondtam neked, hogy most éppen kezdődik a következő harminc év, mellesleg annak ez az első interjúja… de visszatérve, én ezt tényleg azért csinálom, mert ez engem kiválóan szórakoztat. Én nem azért megyek fel a színpadra, mert van tizenöt slágerünk, amit mindig elő kell adni, sőt, ezeket amúgy gyakran cseréljük. Az életmű olyan széles, amolyan 360 fokos, hogy bármit elő lehet belőle venni, és mindegy, hogy kik az énekesek. Most éppen öt ember fog 2024-ben énekelni, és nagyon komoly zenészek vesznek majd benne részt, mint például Kézdy Luca, aki fantasztikus hegedűs, vagy Benkő Dávid, aki kiváló jazz-zongorista, de Varga    Nóri fuvolista-harsonás és Széchenyi Lili énekesnő is velünk lesz az „újak" között. Elmegyünk-kirándulunk most egy irányba, és jön hamarosan egy új album, aminek játsszuk majd elég masszívan a dalait, de mindig vissza-visszanyúlunk régebbre is… Visszakanyarodva ’93-hoz, azok a még kamaszosan, átgondolatlanul, laza ecsetkezeléssel felvázolt célok, azok igazából tök ugyanazok ma is. Tehát minden zene izgat, de a fények, képek, beszélgetések, a könyvek, a tanítás, a családom, minden. Ugyanúgy vagyok metálos, ahogy dubos, és ugyanúgy vagyok kortárszene-hallgató, mint ahogy a klasszikus zene vagy a patakpartunk imádója. Kinézek az ablakon, és akkor a martonvásári kastélyparkra nézek, ahol Beethoven Brunszvik Terézzel kart karba fonva romantikázott-társalkodott-eszmét cserélt. Magam is romantikus, beszélgetős ember vagyok.

– Esetetekben valóban széles a paletta, hogy egy aktuális hasonlattal éljek, valamilyen szinten a David Bowie által képviselt megközelítésmód jellemző, ami a különböző stílusok ötvözését illeti. Említetted itt az új lemezt, és ha már szóba került, akkor megkérdezem, hogy mikorra várható a megjelenés és milyen terveitek vannak idénre, hol láthat benneteket a közönség?

– A Bowie-s hasonlat nagyon megtisztelő, és nagyon közel áll a szívemhez, mert az a fajta sokszínű, minden stílusból merítő, de mégis a pop-kultúra mezsgyéjén megmaradó gondolatiság, az az enyém is. Nem rég volt éppen a halálának/születésének az évfordulója, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 20. századi pop-kultúra egyik legkísérletezőbb és legkarizmatikusabb alkotója volt, tehát nyilván inspirál bennünket is, akinek soha nem érhetjük el a szintjét, viszont nagyon szépen inspirál bennünket a példája (nevet). Ami az új albumot illeti, a DERKOVITS címet kapta, szülővárosunk, Szombathely egyik nagy alkotójáról, aki egy szintén beskatulyázhatatlan, és emiatt elég félreismert alkotó. A Derkovits Általános Iskolába jártam, a Derkovits lakótelepen nőttem fel, akárcsak a mostani producer-társam, Kováts Tibi. Noha Tibi fiatalabb nálam, de ez a közös élettapasztalat, vagy ha úgy tetszik, a közös gyökereink meg fognak mutatkozni ezen a lemezen. Már el is készült az első klip, az Archipenko, ami félig-meddig edukáció, félig-meddig egy ilyen őrült, stílusok közötti mixtúra, de lesz ezen a lemezen héber altató, gyárzakatolás mellett kicsit indusztriális alapra felvett mozgalmi dal, amit magam írtam, ugyanakkor Tóth Kinga fantasztikus hangköltészeti zseni műveiből is lesznek elemek, amik köré épített közös számokat fogunk csinálni. Röviden, tekinthető az új anyag egyfajta összegzésnek és jövőbe tekintésnek is. Amúgy, ha már az idei tervekről beszélünk, akkor folytatni fogjuk a tavaly megjelent Bob Dylan-feldolgozás lemezünket a második résszel és nyilván elindulunk egy turnéra, amiben nagyon érdekes dolgok lesznek. Ennek kezdete március 23-a, amikor a Magyar Zene Házában a Derkovits című lemezünknek lesz az albumbemutatója. Ott már az úgynevezett új zenekar, az új felállás is megmutatja magát, de játszunk jazz-fesztiválon, nagyon remélem, hogy eljutunk Erdélybe is. Tavaly is jártunk szülővárosunktól Berlinig nagyon sok helyen. Most vannak szervezés alatt a fesztiválkoncertek, de mondjuk a Tilos Rádió támogatópartiján mi leszünk az egyik főzenekar, ahogy tavaly is megtöltöttük a Dürer nagytermét, fantasztikus élmény volt. Most kicsit visszakanyarodtunk a kezdetekhez,    megjegyzem mi nagyon sokat köszönhetünk ennek a független rádiónak. Az első Tilos- – akkor még más jellegű – partik főszereplői voltunk, nemzetközi sztárokkal, és egyszer csak azt vettük észre, hogy otthon zenélgető szombathelyi kiszenekarból egy év alatt nem, hogy megtöltjük a Petőfi-csarnokot, hanem a sorok a Városligeti tóig állnak. Ez egy fantasztikus érzés. De az „újrakezdés" kulcsfogalom nálunk. Ez mindig egy ilyen reflexív dolog volt, annyiszor alakultunk át az idők során, annyiszor játszottunk más dolgot, hogy mindig volt egyfajta újrakezdés-semmibeugrás íze. Én ezt csak ajánlani tudom azoknak, akik egyébként egy év után, vagy két év után a saját sikerüktől megrészegülve beleragadnak ugyanabba a sztoriba, ami aztán soha nem engedi    – írókat is ismerünk ilyeneket, meg színészeket, akik mindig ugyanazt a figurát hozzák, és egy idő után, ha nem vagy legalább Dosztojevszkij vagy Latinovits Zoltán, akkor az eléggé unalmas tud lenni. A saját világodban is annyi út és elágazás van, hogy olyan klassz azokat bejárni. Lélekben fiatalon vágunk neki ennek. Fantasztikus munkatársaim vannak mindig. Rengeteget tanulok tőlük. Nagy tanulság, hogy olyanokkal szeress dolgozni, akik jobbak, mint te.

– Apropó Szombathely: folyamatosan visszatérő motívum a szülővárosotok, és ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, hogyan működött a kilencvenes években Magyarországon ez az egész underground-szcéna a fővároson kívül?

– Nem is Szombathely a lényeg, hanem a nyugat-magyarországi szcéna. Az osztrák határ volt itt a lényeg, meg az MF4 elődje, az Ö3-en a Music Box. Ez a fajta szocializáció nyomta rá a bélyegét kulturális és ezen belül zenei fejlődésünkre, legyen szó bármilyen műfajról. Példaként említhetem a közelmúltban elhunyt Palotai Zsoltot – Isten nyugosztalja, nagyon jó barát és példakép volt –, ő is egy nyugat-magyarországi városban született és nem véletlenül vált az elektronikus zene hazai úttörőjévé. Valamilyen szinten velünk is ugyanez volt a helyzet, az osztrák, na meg a szlovén határ közelsége miatt könnyebben hozzá jutottunk az izgalmas-inspiráló nyugati zenékhez, de az is fontos volt, hogy ki tudtunk menni egy-egy magazinért, mondjuk Oberwartba-Bécsbe, amelyben különböző zenei témájú cikkek, meg David Bowie-Psychik TV-Beastie Boys-interjúk voltak. Ezek nagyon sokat jelentettek. De az, hogy ma Budapesten, Kolozsvárott, Szombathelyen vagy Martonvásáron élsz, tökéletesen mindegy. Annak idején Budapestre azért költöztünk fel, mert úgy tűnt, hogy lehet interjúkat adni reggel, nemzettudatról, meg a megújuló magyar kultúráról lehet vitázni.    Ma nem lehet vitázni semmiről. Ugye akkor volt a nagy port felverő Himnusz-remixünk, a különböző dalok, a Shalom című lemez, amelyekről lehetett élénk kulturális vitákat folytatni.Ma úgy is tudsz „közéleti" ember lenni, hogy igazából egy tanyán élsz, mert a wi-fi, meg a mobilnet gyakorlatilag mindenhol működik. Ha kulturálisan otthon vagy, akkor otthon vagy Szombathelyen, Kolozsváron, de akár Tel-Avivban is. Hogyha egyetemesen gondolkozol – én elsősorban katolikus-világpolgár ember vagyok és nagyon gyorsan utána magyar, aztán másodszor és harmadszor is magyar, de logikus, hogy össze tudok kapcsolódni, mondjuk, Tolsztojjal, pedig teljesen máshonnan jön, vagy nagyon nagy rajongója vagyok az északi filmeknek, irodalomnak, így Izlandon is otthon érzem magam, bár még soha nem jártam ott… Nagyon régóta készülünk Japánba például, mert a japán kultúrával, tradícióval és modernitással, vagy a virágzó cseresznyefákkal ugyanígy vagyok. Ha pedig otthonlevés és Szombathely, akkor azt tudom mondani, hogy Derkovits ugyan szülővárosomhoz kötődik, de a hozzá kapcsolódó új lemezt simán meg lehetett volna írni a Hargitán, vagy a Fuji tetején is. Ez a gyerekkorról, az újrakezdésről szól leginkább, és Derkovits, az egy emblematikus név, egy határsértő, akit a vörösök is kiköptek, meg a maiak sem tudnak megrágni. De ez a lemez ugyanúgy szólni fog Simone Weil-ről, Hugo Ballról, Tóth Kingáról, vagy holland focistákról is, mert ők is eléggé hozzám tartoznak.

– Evezzünk akkor picit más vizekre, ugyanakkor maradjunk még az otthon kérdéskörénél. Tudom rólad, hogy nem csak zenével foglalkozol, hanem más területeken is folyamatosan aktív vagy. Nem is olyan rég írtál egy könyvet, amelynek címe Kedves Teréz! – Martonvásári levelek. Saját bevallásod szerint egy műalkotás manapság bárhol létrehozható, ez esetben viszont mégis épp Martonvásáron, jelenlegi otthonodban született meg ez a mű. Te találtad meg a témát, vagy a téma talált meg téged, különös tekintettel arra, hogy az általad papírra vetett – ugyan fiktív – levelezéshez a kiindulópontot épp Martonvásáron történt múltbéli valós események szolgáltatták?

– Azt mondhatnám, hogy is-is. Egyrészt hozzájárult a tény, hogy a Covid alatt mi is itthon ragadtunk és nagyon sokat segített ez a festői kastélypark, ami egy csoda és    eléggé inspirálja az embert, ha kinéz az ablakon Másrészt, én ezt a könyvet, ami egy virtuális levelezés tradícióról és modernitásról, máshol is meg tudtam volna írni, de látod, hogy mégis a legjobb helyen voltam-vagyok ehhez, mert innen indult Brunszvik Teréz, akiben egyszerre van jelen tradíció és modernitás, ráadásul mindez egy 1700-1800-as évekbeli történet, de tetten érhető benne egyfajta avantgárd, úttörés és    punkság, feminizmus is. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy meg akartam jeleníteni egyszerre az otthont és a világra való kitekintést, a tradíciót és az avantgárdot, mert engem ezek a dolgok mai napig izgatnak, erre pedig a Brunszvik Teréz személye tökéletesen alkalmas. Gondolj bele, akkoribban ő igazi előremutató alaknak számított, hisz az akkori viszonyok között a női emancipációt és a nők, gyerekek nevelését tűzte ki célul. Hasonlókat lehet mondani Teleki Blankáról is, aki Teréz unokahúga volt és kőkeményen kitartott elvei mellett 1848 után is Kufsteinben. Amikor ilyen életutak jönnek szembe, akkor az én „Animás” női lelkem nagyon jól rezonál. Nyilván, írhattam-írhattunk volna erről zenét, mégis könyv lett belőle, mert úgy éreztem, hogy jobban ki lehet bontani ezt a történetet írott formában. Amint mondtam, tradíció és modernitás, avantgárd, mind-mind nagyon érdekelnek, viszont önmagában mindegyik uncsi egy idő után, ezért akarom folyamatosan, akárcsak a zenei stílusok esetében, ezeket összegyúrni. Tehát nem tudok oda menni, ahol ne érnének erős kulturális impulzusok. Logikus, hogy figyelek is erre, meg érzékeny vagyok erre, meg hát ez engem szórakoztat. És akkor ebből vagy könyv lesz, vagy elmegyek a martonvásári iskolába fél évre irodalmat tanítani, vagy egyetemistáknak tartok médiaműhelyt, ahol előbb beszélünk a hitről és a modernizmusról, mint a médiáról. Amúgy is az a nagy tapasztalatom újság- és olvasásmániás emberként, hogy a média… hát maradjunk abban, hogy nem a Nyugatot olvassuk. Persze, vannak Vigíliáink és Jelenkoraink, de… Jó, hogyha olvasó emberek vagyunk, ez nagyon fontos.

– Egy nagyon személyes kérdés következik: ha jól tudom, egy ideje a lányod énekel az Anima Sound Systemben…

– Ő is, igen. Meg sokan mások is. Most éppen énekel, nagy tehetség, de ki tudja, mit hoz a jövő. Bármikor kiléphet és bármikor visszavárom. Mással is így vagyok. Ez egy műhely, nem a U2.

– Nincsenek emiatt súrlódások?

– De. Nagyon is. Ami nem baj. Sőt. Ha a családoddal dolgozol, akkor az mindig egy nagy ajándék, meg egy nagy csapás is ugyanakkor, hiszen teljesen más szempontokra is figyelemmel kell lenned. Nem csak a zene van meg az alkotás, hanem egy apa-lánya, vagy épp egy testvér-testvér viszony. Az öcsém például az első 13-15-évig benne volt a zenekarban, aztán több, mint tíz évig nem, majd visszatért két-három évre, de most 2024-ben megint nem lesz. Hallatlanul nem illettünk össze már a közelmúltban, pedig nagyon kedvelem. Ettől függetlenül nem zárom ki azt, hogy dolgozzunk még együtt a jövőben, hiszen rengeteg dalt írtunk együtt az elmúlt 30 évben, meg nem kell feltétlenül fedni a produceri-szerzői sztorinak az élőzenekaros fellépéseket. Milyen együtt dolgozni a gyerekeddel? Néha felszabadító, néhol meg nehéz, mert nem tudod eldönteni, hogy hol húzódik a határ a közös alkotás és a „nevelés" között, főleg két olyan embernél, akik maximálisan gyermeklelkűek. Az én lányom 32 éves, de egy kamasz, és szomorú, vagy hát inkább vicces kimondani, de én a magam 58 évével is nagyon sokszor szenvedélyes kamaszként viselkedem. Ami bizonyos szempontból jó, mert ez azt is jelenti, hogy keresem az újat folyamatosan, és kreatív vagyok, tehát távol áll tőlem, hogy itt a nagy öreget játsszam és simán nekimegyek a következő 30 évnek úgy, mintha ma kezdeném a zenélést és most verbuválnék először zenekart. Végül is ez tényleg egy olyan dolog, ami fiatalon tartja a lelkemet. Lehet, hogy ezért csinálom az egészet.