Dr. Kéri Gáspár székelyhídi fogorvost sokan ismerik az Érmelléken és Bihar megyében. Azok különösen, akik fogékonyak a régmúlt idők iránt, s kíváncsiak arra, miként éltek ezen a vidéken az őseink. A doktor úr nemcsak kutatja és gyűjti a régi korok ereklyéit, hanem saját költségén régi házakat vásárolt meg, amelyeket korhűen rendezett be, létrehozva egy egyedülálló magán múzeumhálózatot. Mindezek eredetéről, a helytörténet fontosságáról és a megmaradás kérdéseiről beszélgettünk a szalacsi zsellérházban.

A magtár titkai

A múlt iránti elhivatottság és a gyűjtőszenvedély nem a semmiből fakadt: a gyerekkor meghatározó, mélyen tragikus élményei formálták a későbbi értékmentő szemléletet.

„Gálospetriben nőttem fel, és Sass Kálmántól kell indulnunk, aki a nagymamám testvére volt. 1957-ben őt elhurcolták, a családot pedig kilakoltatták a parókiáról. A holmija hozzánk került Petribe, a magtárba” – idézi fel a kezdeteket Kéri Gáspár.

A család számára ez a kötődés mély személyes és történelmi drámát hordoz: Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész, az Érmellék kiemelkedő mártírja volt, akit az 1956-os forradalom utáni kommunista megtorlás során koncepciós perbe fogtak, majd 1958-ban kivégeztek.

Akkoriban a Kéri családot 17 hektáros birtoka miatt a hatalom folyamatosan zaklatta, míg a nagyapa végül kénytelen volt „önként” átadni előbb a termést, majd a földet is az államnak, így termés hiányában a gálospetri magtár üresen állt. Ide kerültek a mihályfalvi mártír lelkész értékes gyűjteményei: könyvek, iratok, a két világháború közötti folyóiratok, falukutatási anyagok és történelmi munkák.

„Akkoriban egy iskolás gyerek számára elképzelhetetlen volt, hogy ilyen olvasmányokhoz hozzájusson. A kúriában ma is megvan az a negyven centi magas, harminc centi széles, díszes kiadású történelemkönyv, tele a Magyar Nemzeti Galéria festményei alapján készült litográfiákkal: a honfoglalásról, Árpád pajzsra emeléséről... Én ezeken nőttem fel. Kisiskolás koromtól kezdve a nagymamám részéről a legnagyobb kegy az volt, ha beengedett a magtárba kutakodni” – meséli.

Kevesen tudják, de Sass Kálmán maga is megszállott gyűjtő volt, tudtuk meg Kéri Gáspártól, ám kollekciója java részét a kommunista politikai rendőrség, a Securitate lefoglalta és eltüntette. Az emlegetett illusztrált történelemkönyvet azonban „a nagymama találékonysága mentette meg: amikor a hatóságok iratokat kerestek náluk, a könyvet a földre dobta, ráterített egy zsákot, és ráállt”.

Visszatérés az Érmellékre

A középiskolát Érmihályfalván végezte, majd Nagyváradon szerzett fogtechnikusi oklevelet. Olténiába helyezték, majd margittai munka után úgy döntött feleségével, hogy továbblépnek: felvételiztek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol mindketten sikerrel végezték el a fogorvosi szakot magyar tagozaton.

A szigorú és alapos szakmai gyakorlatok, valamint a margittai és papfalvi kitérők után a családi szálak végül visszahúzták őket az Érmellékre: előbb Szalacsra, majd Székelyhídra kerültek.

„Amikor 1994-ben meghalt a nagymamám Gálospetriben, az örökösök az anyai nagyszülők házát el akarták adni. Ezer szállal kötődtem ahhoz az épülethez, így elhatároztam, hogy megvásárolom. Anyám átadta a részét, a nagynénémet pedig kölcsönből fizettem ki. Ez lett az első ház, amelyet meg akartam őrizni. Ezzel kezdődött minden” – idézte fel.

A porták logikája

Kéri Gáspár nem elégedett meg azzal, hogy a megvásárolt ház üresen álljon, vagy csupán tetszetős kiállítótér legyen. Egy működő, teljes paraszti porta rekonstrukcióját tűzte ki célul.

„Az volt a cél, hogy egy teljes porta jöjjön létre. A tájház szigorú szakmai meghatározása szerint egy helyben megtartott, autentikus épületről van szó, amelyben legalább egy enteriőr található. Én ennél szigorúbb vagyok: szerintem akkor igazi a tájház – vagyis a tájporta –, ha minden gazdasági épület megvan benne, hogy a látogató el tudja képzelni, mi volt az istállóban, a színben vagy a borospincében” – magyarázta.

Fokozatosan alakította ki a környezetet: visszatelepítette az istállót, a szénás színt, a talpas sertésület és górét, helyreállította a pincét és a kutat. Az ólat például úgy költöztették át, mint egy építőjátékot: talpakon álló, nútba illesztett deszkáit szétszedték, majd az eredeti helyszínen újból összeállították.

A tájházak tematikája szorosan kapcsolódik a tájegység két fő jellegzetességéhez: a mocsárvilághoz és a többévszázados borvidéki hagyományokhoz.

„A mi vidékünk borászati múltját már Nagy Lajos király korában is említik. A török hódoltság idején, amikor a déli borvidékek elestek, az érmelléki szőlőművelés felértékelődött. A pincelyukak itt több száz évesek, bár a fa struktúrájú présházakat időről időre újjá kellett építeni. Az eredeti, fából készült présházak lényegesen kisebbek voltak, hiszen abban az időben a szőlőt kint taposták a hegyen, és csak a már kinyert levet hozták le a pincébe” – magyarázta a szakember. Így lehetséges az, hogy a présházak „csak” 100-150 évesek, a pincefolyosók azonban akár több száz évvel ezelőtt készülhettek, pontosan nem tudni az építésük korát.

Szalacson, a korhű módon visszaállított és berendezett zsellérház a Kisburga utcában található, az egyik hármas teraszozású pincesoron. Alatta és felette is pincesorok húzódnak a domboldalban, páratlan hangulatot kölcsönözve a náddal fedett öreg ház igazán autentikus környezetének.

Gálospetri három háza: a zsellértől az úrilakig

Kéri Gáspár felidézte, annak idején az RMDSZ választmányi tagjaként ezért az utcáért volt felelős, amikor felfigyelt egy elhagyatott, teraszos kiképzésű kis házra. „Olyan volt, ahogy ott állt a felső teraszon, mint a mesebeli boszorkányház a dombon. Felmentem, megnéztem: nyitva volt az ajtó, pusztulásra ítélve állt. Felkutattam a tulajdonosokat, az örökösöket és megvásároltuk a házat. Arra gondoltam, ha már van egy középparaszti portánk, meg kell mutatnunk a zsellérek életét is. Így alakítottuk ki 2011-ben a zsellérportát.”

A felújítás során részletesen feltárta az épület történetét is: a ház egykori tulajdonosa Dombi Ferenc székesmester volt. A példásan berendezett szoba sarkában ma is megtekinthetők az ő eredeti mesterszerszámai.

Ugyancsak 2011-ben sikerült megvásárolnia a gálospetri Dráveczky-kúriát is, amely gyermekkori emlékeihez fűződött. „Tudtam, ha egy névtelen befektető veszi meg, az első dolga az lesz, hogy műanyag ablakokat tesz be, és teljesen átalakítja. Ott viszont megvoltak az eredeti ablakok, zsalugáterek, sőt a flóderes festésű nyílászárók is, amelyek a famintázatot utánozzák – épp úgy, mint a budapesti Parlamentben. Így lett meg a tájházaink portfoliójában a falusi társadalom teljessége: a zsellérporta, a középparaszti ház és az úri lak.”

A Dráveczky-kúria istállójában a falusi mesterségek eszközeit – fodrász, szabó, kádár, kőműves, szobafestő, ács – gyűjtötte össze, emellett emlékszobát rendezett be a vidék jeles személyiségeinek.

Itt kapott helyet a polgári oktatás alapjait lerakó Gönczy Pál emléke (aki a Dráveczky családnál volt házitanító), a mártír lelkész Sass Kálmán, valamint a margittai születésű irodalomtörténész, Horváth János hagyatéka, amely rokoni szálakon keresztül került a Kéri család birtokába.

Gálospetriben mindezt kiegészíti egy harmadik épület is: az úgynevezett „vasas ház”, amely a helyi lakatos- és kovácsmesterség tárgyi emlékeit, valamint a vaskályha-gyűjteményt őrzi. Ez a ház építészeti szempontból is kuriózum: az 1960-as években épült, de még a hagyományos vályog- és tapasztási technikával, színezett vakolattal.

Hátország és jövőkép

Egy ekkora magángyűjtemény megteremtése és fenntartása óriási anyagi és fizikai áldozatot követel. „Ehhez a munkához elengedhetetlen a biztos hátország. A feleségem fizikailag nem vett részt az építkezésekben, de azzal, hogy a rendelőben sokszor helytállt helyettem, hatalmas segítséget nyújtott. Én sokszor éjszaka, tíz-tizenegy órakor értem haza a munkákból, de a vállalt feladatomat mindenütt elvégeztem” – ismeri el a doktor úr.

A gyűjtemény jövője is biztosítottnak látszik: a múzeumhálózat működtetését és fejlesztését leendő veje, egy agrármérnök fiatalember veszi majd át, aki hivatásából adódóan rugalmasabb időbeosztással tudja kezelni a látogatásokat és a birtok körüli teendőket. A tájporták fenntarthatóságát a borászatra, a vendéglátásra és a vidéki turizmusra alapozzák.

A helytörténet mint a megmaradás kulcsa

Dr. Kéri Gáspár határozott véleményt formál a fiatalok elvándorlásáról és a közösség megmaradásának feltételeiről. Úgy véli, az identitástudat elmélyítését már az iskolapadban el kell kezdeni. A tájházakban pedig nagyszerű lehetőség van helytörténeti és néprajzi élményszerű oktatásra a tanulók és a fiatalok számára.

„Régóta szorgalmazom, hogy az Iskola másként program keretében – vagy akár önálló opcionális tantárgyként – hetente legalább egy órában helytörténetet oktassanak. Fokozatosan kell haladni: először a saját falunk, majd az Érmellék, Bihar megye és Erdély történetét kell megismertetni a gyerekekkel. Mert hogyan is szerethetne valaki egy olyan szülőföldet, amelyet nem is ismer” – tette fel a kérdést.

A doktor úr saját életpéldájával mutatja meg, hogy a rendszerváltás nehézségei és az átmeneti gazdasági válságok ellenére is volt lehetőség az itthon maradásra. „Nekünk is volt nagybácsink Ausztriában, mehettünk volna, támogatott volna minket. De én azt mondtam: inkább vállalom az itthoni küzdelmeket. Tudtam, ha elmegyek, a gyerekeim idegenek lesznek, és egy életen át viselnem kellene a bevándorló státuszt. A gyerekkori hatások és emlékek a legmeghatározóbbak az ember életében – ha ezek megvannak, az ember gyökeret ereszt a szülőföldjén.”