Ulieriu-Rostás Emília 1949-ben született Parajdon, a marosvásárhelyi Elméleti Líceumban érettségizett. 1971-től él Bukarestben, 1974-től munkakönyves alkalmazottja a Román Televízió magyar adásának. A filmvágást a televízió tanfolyamain tanulta ki. Az adás 1985-ös megszűnése után a filmes szerkesztőségben dolgozott, majd a 89-es újraindulás után visszatért a magyar szerkesztőségbe. 2000-es nyugdíjazása óta is folyamatosan dolgozik, az adás archívumát kutatja és filmeket készít elő digitalizálásra.

A félig székely leány a fővárosba látogat, és ott is marad

Kolozsvárra készültem egyetemre, a filozófia-lélektan szakra. Valószínűleg nem voltam kellőképpen felkészülve, sok jelentkező is volt, így nem jutottam be. Bátyám (Rostás Zoltán szociológus, szerkesztő, egyetemi tanár) már Bukarestben élt, így hát eljöttem meglátogatni őt. Augusztus volt, rettenetes hőség volt, azt hittem, hogy nem is bírok ki két napnál többet itt. Ennek 50 éve lesz és minden nyáron vinnyogok a nagy melegek miatt… Az adás indulásánál az akkori főszerkesztő, Bodor Pál a kolozsvári egyetemi végzősök közül próbált elcsábítani néhányat, s aki kalandorosabb természetű volt, jött is, többek között Máthé Éva, Bisztricsányi Gizella, Sebestyén-Spielmann Misi, Kabay Annamária. Szóval a bátyám behozott a tévébe is, megmutatni a munkahelyét, és én csak tátott szájjal ámuldoztam. Mindenki futott, kiabált, óriási zűrzavar volt és minden nagyon izgalmas. S akkor Bodor megkérdezte, hogy megtanulnám-e a vágást? Hát persze, vágtam rá én. És maradtam. Tetszett nagyon, hogy fizikailag és szellemileg is részt kellett venni a munkában, napi 8 órát, szombatot is beleértve. Itt a kilencediken volt az egyik vágószoba, amiben csak mi dolgoztunk, a másik meg az első emeleten, ahol váltásban dolgoztak a vágók a különböző szerkesztőségeknek. „Munkahelyi kiképzésen” sajátítottam el a szakmát, akkoriban ugyanis nem volt ilyen főiskolai vagy egyetemi szak, tanfolyamokat tartottak a tévében, természetesen román nyelven. Nekem hézagos volt a román nyelvtudásom, de a kollegák, a bátyám sokat segítettek. Nem volt idő belemerülni és kísérletezgetni, két képet összeragasztottál és ennyi, az adásnak kész kellett lenni időre.

Zsizsi (Lukács, majd Aradits) hátánál lestem a szakmát, ő már profinak számított, Bufteáról jött át az adáshoz, mint ahogy Zseni (Eugenia Silișteanu) is. Majtényi Éva is ott volt már, ő is nagy odaadással tanított. Zsizsi nagyon jól vágott. A technikai részén túl átadott nekem a gondolatviteléből, a rafináltságából… Tulajdonképpen vágva tanultam meg vágni. Egy ideig kolleganőknél laktam, majd egész egyszerűen az utcán leszólítottam egy kedvesarcú nénit, hogy albérletet keresek. Mint később kiderült, gyermektelenek voltak, nagyon megszerettek, de egy idő után mégiscsak továbbálltam, amikor már az öltözködési szokásaimat is kritizálták, mindig „vasárnapi” ruhában akartak volna látni. Egyébként a néni kukoricaszemekből jósolt állandóan nekem, egy olasz kamionsofőrt jövendölt páromul. Az utolsó csepp a pohárban akkor volt, amikor a szobáinkat elválasztó ajtót lecserélték egy szép, rózsás függönnyel, hogy lefekvés után is tudjunk még beszélgetni… Bátyám az Amzei téren lakott egy cselédszobában, és amikor ott felszabadult még egy szoba, odaköltöztem. Na, ezt úgy kell elképzelni, hogy beléptem az ajtón és egyenesen az ágyba estem, a közös mosdók pedig az alagsorban voltak. De végülis nagyjából aludni jártam haza. 1974-ben sikerült Bodornak alkalmaztatnia többünket. Nem volt könnyű dolga, hiszen Bukarest zárt város volt, igencsak meg kellett magyarázni, hogy mi keresnivalónk van itt. Végül a Központi Bizottság elé került az ügy, megértették, hogy a magyar adást magyar anyanyelvűek kell készítsék, úgyhogy három év után bukaresti „buletinem” lett. Ezidáig természetesen szüleim küldték a pénzt a fővárosba. Összeszorították a fogaikat, pedig biztosan féltettek, de az, hogy Zoli már itt volt, megnyugtatta őket. Olvasd tovább a Filmtetten!