„Csak egy voltak kivétel, az Anyák”
Május első vasárnapján ünnepeljük világszerte az édesanyákat. Azokat a nőket, akik óvnak, szeretnek, egyengetik utunkat. A magyar irodalom nagyjainak is számos írását inspirálták édesanyáik: ezeket szedtük most egy csokorba.
„Nem nyafognék, de most már késő,/ most látom, milyen óriás ő -/ szürke haja lebben az égen,/ kékítőt old az ég vizében.” József Attila Mama című műve talán az egyik leghíresebb anya-verse a magyar irodalomnak. A költő írásaiban egy sajátos anyakép bontakozik ki, melynek ihletője Pőcze Borbála, aki József Attilát és két nővérét mosónői állásból igyekezett a lehető legszebben nevelni. A rossz anyagi körülmények miatt gyakran kellett költözködniük, végül úgy döntött, hogy két kisebb gyermekét, Editet és Attilát nevelőszülőkhöz adja. Amíg a két gyermek távol volt, súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. Attila még anyja halála előtt a szabadszállási rokonokhoz utazott, ahol megkapta a hírt, hogy a nő elhunyt. Ez a tragédia élete meghatározó eseményévé vált, s költészetében is mély nyomot hagyott, hiszen szerette, míg élt, de gyűlölte, amikor elment – úgy érezte, magára hagyták. Az anyakép hol pozitív, hol negatív, verseiben sokszor utal arra a kínzó magányra, melyet édesanyja hiánya keltett benne.
József Attila másik híres verse, a Kései sirató foglalja össze mindazt a fájdalmat, amelyet édesanyja elvesztése okozott.
József Attila: Kései sirató
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
„Nem volt még ennyi baj, mondotta, nem volt, ilyen gonosz a nép: mint mezei virágok nőttek s minden nemzedék egymás mellett s egymás után nyugodt derűvel ment meghalni” – vetette papírra lengyel számrazású édesanyja, Panyiczky Ilona gondolatiat Szabó Lőrinc, aki korán elhagyta a szülői házat. Ennek hiányára többször is visszautal önéletrajzában, a Tücsökzenében is.
Szabó Lőrinc: Az anyák
Csak egy voltak kivétel, az Anyák
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a nő szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem, előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve elrendelés:
ok a béke, a jóság, puhaság a földön,
a föltétlen szeretet…
Anyám, nyújtsd felém, öreg kezedet!
Márai Sándor műveit egy ideig betiltották, ennek ellenére korának egyik legjobb alkotójaként ismerték. Édesanyja Ratkovszky Margit volt, aki egész életében törekedett arra, hogy négy gyermeke a lehető legjobb nevelést kapja. Ennek köszönhetően Márai már kiskorában is felnőtteket meghazudtoló gondolkodású volt. Az Egy polgár vallomásai című művében részletesen leírja gyermekkorát, azt, hogy édesanyja az elit polgári értékrend szerint egyengette útjukat.
Márai Sándor: Anya
Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?
Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.
Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,
és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.
Kosztolányi Dezsőnek már a születése is különleges pillanat volt. A költő édesanyja, Brenner Eulália alig múlt 18 éves, mikor megszületett a huszadik századi magyar széppróza és líra egyik legkiemelkedőbb alkotója. Az érdekes történet 1885. március 29-én – Kosztolányi születésének napján –, virágvasárnap kezdődött, amikor a fiatal „Lálika” a templomba készült, de nem találta a férjétől kapott aranyórát. Sírni kezdett, melytől megindultak a szülési fájdalmai. Azóta Szabadkán, a költő szülőhelyén él egy mondás: „bárcsak nekem is ellopnák az aranyórámat, mint Brenner Lálikának!”
Kosztolányi Dezső: Anyuska régi képe
Jaj, de édes.
Itt oly fiatal még. Tizenhat éves.
Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.
De dús, komoly haján, bársonyruháján
titkos jövendők szenvedése rezg.
Keze ölében álmodozva nyugszik
karperecek, gyűrűk súlya alatt,
és könnyen az asztalra könyökölve,
feje előrebillen hallgatag.
Oly idegen így. Olyan ismeretlen.
Tündéri ábrándok menyasszonya.
Csak a szeme nevet rám ismerősen,
két mélabús, merengő viola.
Csak kék szemében ismerek magamra,
mely eljövendő álmoktól homályos
s rettegve a bús végtelenbe réved.
A lelkem már körötte szálldos.
Radnóti Miklós születését tragédia árnyékolta be: a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb költőjének világrajövetelét édesanyaj és nevet nem kapott fiú ikertestvére halála árnyékolta be. Radnóti sosem ismerhette édesanyját, ám apjának új felesége, az erdélyi zsidó származású Molnár Ilona úgy szerette őt, mint ha a saját gyermeke lett volna. Az ő gondoskodása teremtette meg azt a szeretetteljes családi légkört, amelyben így Radnóti Miklós nevelkedhetett. Bár szoros kapcsolat fűzte nevelőanyjához, költészetében többször emlékezik meg sosem ismert édesanyjáról is.
Radnóti Miklós: Huszonnyolc év
Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!*
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é? -
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nő,
komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én
Már kisgyermekként is kívülről tudjuk Petőfi Sándor Anyám tyúkja című versét, melynek középpontjában a költő édesanyja, Hrúz Mária áll. Szlovák anyanyelvű volt, a magyart csak asszonykorában kezdte tanulni, ezért is jegyezte meg Petőfi jó barátja, Arany János, hogy „nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte”. Mielőtt férjhez ment Petrovics Istvánhoz, mosónőként és cselédként dolgozott a maglódi evangélikus lelkésznél, Martiny Mihálynál. A kezdetben jó körülmények között nevelte fiát, aki az évek során egyre gyakrabban veszett össze szüleivel legnagyobb álma, a költői és színészi pályafutása miatt. Az idő múlásával egyre kevesebb pénzből kellett gazdálkodnia a családnak, így Petőfi kamaszkorában elköltözött a feszült hangulatú szülői házból. Hazalátogatását édesanyja mindig örömmel fogadta. Petőfi egy ilyen pillanatot elevenít fel egyik leghíresebb anya-verse, a Füstbement terv című költeményében.
Petőfi Sándor: Füstbe ment terv
Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:Ú
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
„Érmindszent nekem legeslegelőször is az édesanyámat jelenti” – írta Ady Endre, akit édesanyjához, Pásztor Máriához szoros kapcsolat fűzött. „A költő fiú és anyja úgy magyarázzák és világítják egymást, mint a fa és a virága” – írja Földessy Gyula Ady Endre Édesanyja című rövid írásában. Az anya egy papleány volt, aki féltő szívvel gondoskodott két fia neveléséről. Egy olyan eseményt kellett megélnie, amelyre egy anya sem készülhet fel: elvesztette fiát. Ady halála után Mária hosszú gyászidőszakot élt meg, melynek lejártával többször adott hangot büszkeségének, hogy az ő fia lehetett a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja.
Ady Endre: Az anyám és én
Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.
Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes.
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.
Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.
Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarrabb,
A legszomorubb fiút.
Ő szülje az átok sarját
Erre a bús magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.
Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.
Én kergettem a vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz-életével
Az ő szomoru fia.
Az anyai szeretet egyedülálló, az anya és gyermeke közötti kapcsolat pedig semmihez sem fogható. A magyar irodalom nem véletlenül bővelkedik szebbnél szebb anya-versekben és prózai szövegekben, de népdalainknak, balladáinknak is visszatérő motívuma az életet adó nő. Isten éltessen minden édesanyát!
CSAK SAJÁT
