Csípősek a reggelek, a nap viszont ragyog és az erdő színes foltként terül el a székelyföldi falvak felett – ilyen látványok és érzések kísérik az utazót, aki az idén a Gyergyószárhegyi Írótáborba tart. A kétévente megrendezett írótalálkozó különlegesen meghitt hangulata épp abból fakad, hogy ősszel rendezik: mintha ezek a hideg fuvallatok segítenének fókuszálni a közösség mellett minden tábor központi témájára is. Bár megszokottan szeptember végén tartják meg, az idén október 14. és 16. között zajlott a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művelődési Központban, illetve a Kastély panzióban – az esemény főszervezői Lövétei Lázár László és Fekete Vince költők, szerkesztők voltak.

Az írótalálkozó homlokterében ezúttal a nemzedékformáló antológiák álltak, a péntek esti összemelegedés után (szó szerint, hiszen körülbelül 4 és 2 fok között mozgott a hőmérséklet a teraszon) a szombati nap a szakmai tanácskozásé és az előadásoké volt. A szervezők évek óta figyelnek arra, hogy az egy-két generációval idősebb szerzők mellett mindig legyen utánpótlás fiatalokkal is, megismerhessék egymást, tanuljanak egymástól.

Antológiák népe lennénk?

Az Antológiák népe tábori elnevezés provokatív jellege abból indult ki, hogy a magyar nyelvterületen tetemes mennyiségű irodalmi antológia bukkant föl a huszadik század elejétől kezdve, és a század közepe táján csúcsosodott ki mennyiségileg, bár napjainkban is reneszánszukat élik ezek a könyvek. Erdélyben az antológiáknak különösen fontos szerepük volt nem csak a nemzedékformálás szempontjából, hanem bizonyos korszakok ideológiai vonatkozásaiban is, a társadalmi fellépés, eszmei összekovácsolódás (vagy központi hatalmi irányítású összekovácsolás) miatt.

Amint Markó Béla bevezető előadásában is kifejtette, műfaji és irányzatos antológiákról beszélhetünk legfőképpen, ami az erdélyi magyar irodalmat illeti. A legrelevánsabbak a generációs váltásokat közvetítő nemzedéki antológiák, amelyek debütként, kollektív első könyvként működnek. Előnyben általában a költők vannak, kevesebb a prózaírók gyűjteménye. Ezek mindig vita tárgyát képezik, hiszen stílusváltásokat, koncepcióváltásokat körvonalaznak, de egy idő után megszilárdulnak. Ilyen példák a Forrás-nemzedékek, amelyek erdélyi sajátosságok, és valamilyen módon mindig előbukkannak – összegezte.

Individualizmus vs. kollektivizmus

A bevezetőt követően három fontos korszak szöveggyűjteményei kerültek szóba. Sántha Attila a Tizenegyek antológiájáról (1923) adott elő, amely az idei Tamási Áron-emlékév kapcsán is fontos szemponttá vált, a két világháború közötti korszakhoz tartozó, Új arcvonal (1931) és Új erdélyi antológia (1937) című kötetekről pedig Zsidó Ferenc értekezett. Mindhárom könyv a poszttrianoni valósággal és eszméivel vetett számot valamilyen formában, azt megforgatva, illetve meghaladva.

Balázs Imre József két, a szovjet kollektivizálás mintájára épülő kultúrpolitikai törekvésből született romániai antológiát mutatott be: az 1950-es Fogj bátran tollat! és az 1953-as Hazánk magyar költői című instrumentalizált, és a korszak szellemiségében fogant szükségszerűen társadalmi relevanciájú, az individualizmussal leszámolni akaró kötetek a rövid időn belüli elitváltásról szóltak.

Az írótalálkozón bölcsészhallgatók előadásai is elhangzottak, Péter Blanka az 1967-es, fontos és korszakváltó Vitorlaénekről, Fazakas Réka pedig a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979), valamint a műhelyjellegű, képzőművészeket is felsorakoztató Ötödik évszak (1980) címűekről.

Demeter Zsuzsa irodalomtörténész a Markó Béla által szerkesztett Alapművelet (1985) és a Mózes Attila szerkesztésében létrejött, szintén ’85-ös Ajtók antológiákat ismertette, az előbbi líraszövegeket tartalmaz, az utóbbi prózákat – huszadik századi antológiák közül ez volt az egyetlen, amelynek nem volt precedense, ugyanis nehéz volt pályakezdő prózaírókat egy csokorba fogni. A nyolcvanas évek gyökértelenségét hivatott alátámasztani, hogy a Ceaușescu-korszak legvadabb időszakában ezekben az antológiákban a léttapasztalat zsákutcaként tűnik föl, az én-tudat és az individuum váltja a korábbi közösségiséget, mintha valamely kollektív, de különváló belső emigrációnak lehettünk volna szemtanúi.

Nemzedékváltások a rendszerváltás után

Teleki Réka két szokatlan antológiát mutatott be: a Szövegek és körülmények az 1971-72-ben végzettek filozófiai értekezéseit és esszéit tartalmazták, olyan szerzőket felvonultatva, mint Szilágyi N. Sándor vagy Tamás Gáspár Miklós, akik tágabb értelemben a korszak elméletíróiként párbeszédben álltak az élő irodalommal. Az 1991-es Tárlat című antológia azonban teljes szétesettséget mutat, s bár 1989-ben már megvoltak szerkesztési tervei, a rendszerváltás adta eszmetörténeti törés rányomta a bélyegét a kötet minőségére.

Az írótábor magyarországi vendége az idén Pál Sándor Attila költő volt, aki doktori értekezésében foglalkozott antológiákkal. „A nemzedékiség mindig utólagos konstrukció, amit a recepció süt rá a kötetekre. A kádári rendszer irtózott minden markáns arcéltől vagy csoportosulástól, és a központosított antológiák nem egységes nemzedékekről szólnak. Ezek egy pályakezdő szakmai életébe egy mesterséges szintet iktatott be, ami a debütálás folyóiratközlésektől az első kötetig tartó természetes folyamatába került.” – fejtette ki Pál az antológia-hagyomány magyarországi vonatkozásairól. Mint kiderült előadásából, az 1902-es Bokréta című debreceni kiadású kötet, valamint a modernség úttörő jellegű kiadványa, a Holnap (1908) antológia voltak az első gyűjteményes kötetek Magyarországon.

A rendszerváltás utáni antológiákról (Hétfejű zsákmány – 1998) Lövétei Lázár László, Fazakas Réka (A meghajlás művészete – 2008) illetve Kovács Péter Zoltán (Mozdonytűz – 2015), valamint a legfrissebbről, 2020-as Címtelen földről Tamás Dénes értekezett. Az utóbbi két kötet szövegein fokozottan érzékelhetővé vált a szociális érzékenység, a családtematika (apa-és anyaversek), traumafeldolgozás témavilága, szövegszinten pedig erős az intertextualitás, a szabadvers és a popkulturális utalások gyakorisága. Provokatív előadásában Tamás Dénes kifejtette, hogy a megváltozott és atomizálódott figyelem hogyan hatott jelen korszakunk szövegvilágára, és a digitalizáció mennyire befolyásolta a szerzői imázs kialakulását.

Kapcsolódó

Horváth Benji  és György Alida kapott Csiki László-díjat

13. alkalommal szervezték meg a Gyergyószárhegyi Írótábort.

Gyergyószárhegyi Írótábor erdélyi irodalom Horváth Benji György Alida

A kronologikus sorrend kedvezett az idei tábor központi témája szempontjából – szinte lehetetlen vállalkozás lett volna tematikus vagy eszmetörténeti szempontból vizsgálni ezeket a könyveket, olyan sokrétűek. Az elhangzottak alapján azt lehet mondani, hogy nehéz egyneműsíteni még retrospektíven is azokat az irodalmi törekvéseket, amelyek egyes korszakokban zajlottak, a szerzők között közös pontokat találni legalább olyan nehéz, mint eltérőket. Mégis, az irodalomtörténet számára fontosak ezek a konstrukciók, hiszen könnyebben befogadhatóvá válnak általuk bizonyos korszakok, törekvések és csoportosulások. Az előadásokat követően adták át a Csiki László-díjakat is.