A 28. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron került sor Nyáry Krisztián Így szerettek ők III. című vadonatúj könyvének ősbemutatójára. A szerzővel az új irodalomtörténeti kutatások eredményeiről, az olvasás fontos társadalmi szerepéről, olvasási szokásokról és utazásokról beszélgettünk.

– Néhány napja jelent meg Magyarországon új könyved, az Így szerettek ők 3, amely pontosan tíz évvel az első kötet után került a könyvesboltok polcaira. Miért gondoltad úgy, hogy folytatni kell ezt a sorozatot?

 – Amikor megjelent a második része az Így szerettek őknek, akkor azt mondtam, hogy egy darabig biztos nem lesz harmadik rész. Tíz év elteltével pedig mondhatjuk, hogy egy darabig tényleg nem volt. Lehet, hogy tíz év múlva lesz egy negyedik része, de addig biztosan nem. Történetek azok lennének bőven, de én sem akarnám megunni saját magamat. Egyébként a kiadóval egy évvel ezelőtt arról szólt a beszélgetés, hogy el kellene készíteni az első két rész javított kiadását, hisz nagyon sok minden történt a közelmúltban, ami érinti ezeknek a könyveknek a tartalmát. Megjelent például Gyarmati Fanni naplója, Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezése, de említhetjük Szabó Magda levelezését is, szóval rengeteg új adalékról beszélhetünk olyan szerzőkkel kapcsolatosan, akik szerepelnek az első két kötetben. A javított kiadások esetében helyenként belenyúltam a vonatkozó szövegekbe, vagy csak a források között, de valahogy megemlítem, hogy időközben kiegészült a tudásunk. A javított kiadások előkészítése során merült fel, hogy tíz év után jöhetne akár egy új rész, és tulajdonképpen így született az Így szerettek ők harmadik része.

Ez egy teljesen új könyv. Aki ismeri az első két részt, azt nyilván nem éri meglepetés, hogy miről szól. Annyiban más talán, hogy a most megírt történetek hosszabbak. Vagy azért, mert egy ismert szerzőről szól, de egy bonyolult helyzetről van szó, amit jobban el kell magyarázni, vagy egy kevéssé ismertről, és akkor azt is el kell mondani, hogy ki ő. Mondok egy példát: szerepel benne Ignácz Rózsa, akit ma már kevesen olvasnak, főleg Magyarországon, tehát azt jobban kontextusba kell helyezni, és azt olyan röviden nem tudtam megírni. De ezt leszámítva ezek ugyanolyan történetek magyar írók és költők párkapcsolatairól, szerelmeiről. Ráadásul – hogy legyen egy kis számmisztika is – ezzel százra egészült ki a történeteknek a száma, tehát már csak ezért sem írok most újat, mert ez így nagyon jól hangzik…

– Valóban kár lenne megbontani ezt az egységet… Visszatérve a könyvbemutatóra, több ízben is elhangzott a színpadon, hogy életmű és életrajz között esetenként fontos különbséget tenni, de nyilván nem is választható el teljes mértékben egymástól. Ezek az általad is említett, új kutatások eredményeiből kifolyólag némely szerző pályája és életműve is más megvilágításba kerül. Hogyan is működnek ezek a dolgok?

– Ami ezek nélkül a kutatások nélkül is igaz, hogy van egy ember, egy természetes személy, akinek van egy életrajza, és ha ő egyébként egy alkotó művész, akkor van egy életműve is. Karmestereknél nem szoktuk megkérdezni, hogy akkor azért vezényelt-e most ilyen méltóságteljesen lassan, mert nagyon szomorú volt aznap. Az írók esetében az van, hogy vagy van köze az életrajznak az életműhöz, vagy nincsen olyan szoros viszony. Ezeket érdemes elválasztani, ráadásul a magyar kultúrában mindig tapad ehhez valami morális megfontolás. Tehát, ha azt feltételezzük valakiről, hogy jó író volt – vagy mert így kanonizálódott, vagy mert tényleg az –, akkor szeretjük azt is gondolni, hogy ő remek ember is volt egyben, és mindig morálisan megkérdőjelezhetetlen döntéseket hozott akár a magánéletében, akár a közéletben. Nem szeretünk azzal szembesülni, hogy zseniális művészek is lehetnek gyarló emberek. Pedig ezt érdemes elválasztani egymástól. Ma amúgy is van egy olyan trend a világban, hogy az életrajzi adatok alapján döntenek arról, hogy ki az, aki méltó arra, hogy megmaradjon az életműve, és ki az, akié nem. Valahol ez az egész Amerikából jövő „cancel culture” is erről szól. De ez igazából minden irányból jön, pedig hát érdemes a kettőt – életművet és életrajzot – elválasztani. Ha azt mondanánk, hogy csak az lehet megőrzésre méltó, jó író, aki egyébként kiváló ember is volt, akkor elveszítenénk a magyar irodalom kétharmadát, háromnegyedét, mert hát miért lennének pont az írók másak, mint a karmesterek vagy a buszsofőrök. Köztük is van ilyen, meg olyan is.

Én életrajzokkal foglalkozom, ezekben a szövegekben maguknak az embereknek, a szerzőknek a sorsa érdekel, ezen belül is a párkapcsolataik. Ennek pedig vagy van köze ahhoz, hogy mit írtak, vagy nincs. Van, ahol ez nagyon szoros. Ha megnézzük mondjuk Krúdy Gyulát, akkor ő a magánéletében is olyan leveleket írt, meg úgy viszonyult a nőkhöz, mintha egy Krúdy-hős lett volna. De ez nem egy előírás. Vannak olyan szerzők, ahol egyáltalán nem ilyen szoros a korreláció. Arany János műveinek semmi köze ahhoz, hogy Arany János, mint magánember milyen volt. De valamit az időfaktor ezen is változtat, tehát bizonyos idő eltelte után fontos információ az, hogy ki írta és mit, milyen élethelyzetben, és mit csinált egyébként. Minél messzebb megyünk az időben, ez annál fontosabb, mert az értelmezéshez támpontot ad, vagy van, amikor ilyen életrajzi kontextus nélkül nem is igazán tudunk mit kezdeni egy szöveggel.

Például, ha egy norvég ember, tökéletes norvég fordításban elolvassa Radnóti Miklós Levél a hitveshez című versét, az kap egy szép verset, és ekként tudja értelmezni. De anélkül, hogy tudná, ki is volt Radnóti, hogy ezt a verset a halál torkában írta, mi történt akkor Magyarországon, ha nem is jelenthető ki, hogy félreértelmezi, de sokkal kevesebbet kap az illető szövegtől. Tehát akkor mégiscsak fontos az életrajzi információ. És ha fontos az életrajz, akkor már csak az a kérdés, hogy mi fontos belőle. Lehet amellett érvelni, hogy az a fontos, ami a tankönyvekben is van többnyire, hogy hova járt iskolába, meg más száraz életrajzi adatok. Én azt gondolom, hogy a magánélet meg a szerelem, az legalább olyan fontos egy ember életében, ha nem is fontosabb, de abban biztos vagyok, hogy legalábbis érdekesebb. Ha a középiskolás korosztályt nézzük, akkor ez őket biztosan jobban érdekli, mint az, hogy hova járt iskolába.

– Ha már középiskolás korosztályról beszélünk, megkérdezném, hogy ezekkel a könyveiddel van-e esetleg olyan célod is, hogy a mai fiatal generációkat közelebb hozd egy-egy szerzőhöz azáltal, hogy az emberi oldalukat mutatod meg olvasmányos történeteken keresztül?

– Bizonyos értelemben igen, bár óvok attól, hogy ezeket ilyen tankönyvpótlékként olvassák. A visszajelzések alapján viszont kiderült, hogy érdekesebbé tudják tenni egy szerző életét. És mivel a középiskolában vannak életrajzok, amúgy is tanulnak arról, hogy mint ember, mi történt az illető szerzővel, akkor jót tehet az, ha olyan dolgokat is elmondunk, amik ezt a korosztályt amúgy is érdeklik. Nekem nem volt eredetileg ilyen célom, de lett egyfajta olvasásnépszerűsítő funkciója ennek, mert elkezdett úgy működni, hogy érdekessé tette magát a szerzőt, és akkor kíváncsibbá lettek a műveire. Ha ez így működik, akkor én ennek örülök. És ezt nem én mondom, hanem olyanok, akik ehhez nálam jobban értenek, irodalomtanárok, könyvtárosok, akik azt tapasztalták, hogy ez kedvet tud csinálni, főleg ebben a középiskolás korosztályban.

Nyilvánvaló, nem ez az egyetlen módszer, de az biztos, hogy nagyon fontos, hogy ne essenek ki az irodalomból a fiatal olvasók, vagy lehetséges olvasók azért, mert az irodalom unalmas tantárggyá válik. Erre megvan sajnos minden esély, mert nehéz fölkelteni ennek a korosztálynak az érdeklődését, ezért ha bármilyen eszköze van a tanárnak, a családnak, aminek a segítségével a gyerek az irodalom felé fordul, akkor azt kell használni. Aki középiskolás korában abbahagyja az olvasást, az örökre abbahagyta. Az pedig nagyon nem jó, az egyenesen össztársadalmi kár, ha felnő egy olyan generáció, aki nem olvas. Nem csak azért, mert ez valamiféle közös műveltséget eredményez, hanem egyszerűen a napi olvasásnak a gyakorlata, az, hogy fókuszáltan egy irodalmi szövegben képes elmerülni valaki, meg tud érteni egy leírt történetet, meg tud érteni egy irodalmi szövegben leírt érzelmi szituációt, az a mindennapokban is hasznosítható. Mert empatikusabb lesz, mert végtére az irodalom nem más, mint a másvalaki bőrébe bújás képessége. Ha kereskedő vagyok, akkor is egy fontos képesség, hogy el tudom képzelni, hogy a másik mit akar. Aki sokat olvas, az ezekben a szituációkban jobban működik. Az irodalom arra is tanít, hogy vannak döntési helyzetek, ahol lehet másként dönteni, lehet újszerű módon megközelíteni problémákat. Itt a népmeséktől kezdve a szépirodalomig tulajdonképpen erre találta ezt föl az emberiség, és azt megfigyelhetjük, hogy azok, akik rendszeresen olvasnak szépirodalmat, azok kreatívabbak. A huszonegyedik században nem kell hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos. Hogy még egyet mondjak, az intelligencia, ami persze egy veleszületett tulajdonságunk, de az, hogy ebből mennyit aknázunk ki, abban nagyon sokat tud segíteni az olvasásnak a gyakorlata. Röviden, ha a fiatalok nem olvasnak, akkor nekik kevesebb lehetőségük van az életben a boldogulásra. Ezért kell az olvasás népszerűsítésére törekedni az összes létező segítő eszköz igénybevételével. Tulajdonképpen az államnak is ez lenne a dolga, de az oktatási intézményrendszernek mindenképpen.

– Köztudott tény, hogy a fiatalokat manapság már másfajta platformokon lehet elérni. Te is ezeket a történeteket eredetileg a Facebookon kezdted közzétenni. Segítő eszköznek tekinthető-e a közösségi média is, ami pedig a sztorikat illeti, ezek közül mostanra már minden bekerült valamelyik könyvedbe, vagy még mindig van olyan, amit csak Facebookon olvashatunk?

– Azt hiszem, van egy-kettő, amit nem írtam meg könyvben, de általában azért előbb-utóbb ezeket is valahogy felhasználom. Annyi biztos, hogy változott az elmúlt tíz évben, hogy ma már középiskolás fiatalt a Facebookon nem igazán találsz meg. Anyámat ott megtalálod, de ahogy a gyerekeim szokták mondani, az egy olyan „nagymamaplatform” lett. Viszont azokat a közösségimédia-platformokat, amelyeket meg ők használnak, ott igazából írott történeteket nem nagyon lehet átadni. Azok inkább rövid videók, vizuális formában megjelenő történetek. Egyébként a könyvkiadásban a TikTok például, ami alkalmatlan arra, hogy írott szöveget közvetítsünk, arra mindenképpen jó, hogy könyvekre felhívja a figyelmet. A könyvmarketingnek az egyik legerősebb felülete a TikTok, amihez én ugyan nem értek, de lehet látni azt, hogy fiatalok megtalálják itt, hogy milyen könyv érdekli őket, abban. Tehát ezeket sem becsülöm alá, de ott nem tudnék történeteket elmesélni, mert az már tulajdonképpen egy vizuális műfaj, aki ahhoz ért, az ott azon keresztül tud hatékonyan kommunikálni, sok mindenre lehet azt is használni. Viszont a Facebook volt szerintem az utolsó olyan felület, ami hosszabb szöveges tartalmak átadására is alkalmas.

–  Nemrég tértél vissza az Egyesült Államokból, ezért elsőként szeretnék rákérdezni, hogy vajon számíthatunk-e a közeljövőben egy olyan könyvre például, hogy híres amerikai magyarok?

– Nem, de ez egyébként nem rossz ötlet. Nem is kifejezetten csak a tengerentúli magyarokról, hanem úgy általában az emigráns magyarokról lehetne írni. Most viszont nem azért mentem oda, hanem kikapcsolódni, megnézni a világnak egy olyan részét, amit nem ismertem, vagy csak olvasmányokból ismertem. Szeretek így kizökkenni a saját környezetemből, és ha megtehetem, akkor megyek. Volt itt a könyvvásáron is egy beszélgetés az utazás és irodalom kapcsolatáról…

– A marosvásárhelyi rendezvény idei mottója: Könyvben utazunk. Egy nagyon szép gondolatot is megfogalmaztál ennek kapcsán…

– Más világok megismerésének egy nagyon egyszerű, és tulajdonképpen még mindig olcsó módja az olvasás, és én szeretek utazás közben is olvasni. Szeretek ugyanakkor az úticélul kitűzött ország, tájegység szépirodalmában is egy kicsit elmerülni. Egyébként szerintem kétféle utazás létezik: vannak olyan utazások, amikor otthon érzi magát az ember, mert ismeri annak a helynek a belső sajátosságait, szabályszerűségeit, topográfiáját, szokásait, és azért szeret oda menni, mert valami ismerőssel akar találkozni. Például én így jövök Erdélybe, de ez nem ugyanolyan utazás, mint amikor elutaztam Amerikába. Oda azért megy az ember, mert az ismeretlent akarja látni. Tehát a turistautazás az egy kicsit más. Én valahogy az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén érzem azt, hogy elmegyek egy városba Salzburgtól Munkácsig vagy Krakkótól Újvidékig, akkor az valamilyen módon ismerős, mert ugyanolyan a városszerkezet, ugyanúgy néz ki a vasútállomás, a színházat ugyanaz a tervező tervezte, és van egy postapalota, ami most már valószínűleg szálloda. Tehát nem érzem magam idegennek, mert ugyanaz a kulturális örökségünk minden különbség ellenére, ez pedig fokozottan igaz a magyar területek esetében.

Életemben talán hatodik-hetedik alkalommal vagyok Marosvásárhelyen, de nem érzem úgy, hogy idegen lennék. Egy ugyanekkora városban Amerikában pedig természetesen mindig idegen leszek, de még Franciaországban is, miközben valamennyire tudok franciául. Ezért érdemes mind a kétfajta utazást gyakorolni, mert mindenképp gazdagabban térünk haza. Ez teljesen másfajta utazás. Ha Erdélybe jövök, akkor egy kicsit mindig haza is jövök, pedig nem élnek itt rokonaim, de minden apróbb különbség ellenére közösek a kulturális hagyományaink, a családi tapasztalataink, ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanazokon a filmeken nőttünk fel. Máshol nem tudnék Kosztolányiról mesélni. Ez a közös kulturális talpazat, ez a közös könyvtár valójában közös hazát is jelent – a szó mindkét értelmében.