Utoljára játszották a vígszínházas művészek a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadást. A búcsúra a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, teltház előtt került sor. A színdarabot ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, szövegírója pedig Vecsei H. Miklós volt.

A magyar irodalmat vitathatatlanul meghatározza Arany János és Petőfi Sándor karaktere is, akik köztudottan jó barátok és bajtársak voltak. Bár természetük teljesen eltérő volt, mindketten írásaikon keresztül próbálták megszólítani a népet. Vecsei H. Miklós Arany János és Petőfi Sándor levelezéseiből, elbeszéléseiből, naplóbejegyzéseiből írta meg annak a vígszínházas előadásnak a szövegét, amelyet utoljára láthatott a nagyközönség, méghozzá a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon. A Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadást ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, zeneszerzője Kovács Adrián volt, aki egyben zongorán kísérte is a színészeket.

A szereplőgárda nagyrészét a Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályának diákjai tették ki, akik 2025-ben diplomáznak majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán, illetve maga Hegedűs D. Géza is színesítette az előadást. Eredetileg 2017-ben került először színpadra, a kolozsvári közönség azonban a harmadik szereposztással láthatta a darabot.

Egy olyan előadás temetése volt ez, amelyben kiválóan keveredik a népzene, a rap és akár az opera is, a lehető legtermészetesebb módon. Az ifjú színművészek úgy játszottak a nézőkkel, ahogyan csak akartak, nem egyszer interakcióra bírták őket: válaszoltak, ha kellett, vakut kapcsoltak, ha arra kérték őket, vagy akár a színpadon vívtak és műanyag tehenet cipeltek ki a nagyteremből, ha épp ez volt az instrukció. Arany és Petőfi nem holmi távoli nagy magyar hősökként, hanem valódi, már-már hétköznapi emberekként elevenedtek meg, akik fel sem fogták, hogy ők voltak saját koruk mozgatórugói, irodalomban és forradalomban egyaránt.

Az színdarab Arany János életét állítja reflektorfénybe, amelyen keresztül tökéletesen kirajzolható a reformkor nagyjainak (Madách, Gyulai, Kemény) kapcsolata és gondolatisága is. Arany barátsága Petőfivel megrendítően szép, annak ellenére, hogy teljesen más karakterek. Aranynak kissé melankolikus volt az egész életvitele, és szerinte „a toll a fegyver” a forradalom ellen. Ezzel szemben Petőfi egy forrófejű, lobbanékony fiatal volt, aki szentül hitte és vallotta, hogy „a versnek tetté kell válnia”, így aztán társaival többek között megírták a 12 pontot, ami a mai napig megállja a helyét, és példát statuálva harcolt a forradalmi csapat élén 1848-ban. 

Nagyon jót tett az előadás dinamikájának, hogy Hegedűs D. Géza a tanár úr szerepbe bújva narrálta a történéseket, így egy valódi egyetemi szituációt, tanár-diák viszonyt kapott köretként a néző a komoly gondolatokkal teli előadás mellé. A színművészetis diákok teljes természetességgel játszottak, felváltva alakítottak különböző szerepeket, így például Arany is több szűrőn keresztül volt bemutatva. A közönség láthatóan és hallgatóan odavolt az előadás minden pillanatáért, ha a színészek játszani hívták őket, belementek, így ők is az előadás fontos elemévé váltak. A színdarab végi hosszú percekig tartó taps pedig önmagáért beszélt. Nem csoda, hiszen a kolozsvári közönség számára nem idegen már ez a színházi nyelv: ezt az előasdást is ifj. Vidnyánszky-Vecsei H. alkotópárosnak köszönhetjük, mint az Ifjú barbárok és a Janovics-előadást. A jó hír pedig, hogy egy harmadik produkció is készül majd ugyanezzel az alkotócsoporttal.

Nem kell ahhoz nagy hazafinak lenni, hogy megérintsen a Kinek az ég alatt már senkije sincsen. Aki nem „mellveregetős magyar”, abban is felébred valami egészen különleges nemzeti öntudat. Nézőként odamennél Aranyhoz, hogy felrázd és azt mondd neki: szükségünk van rád, mondd ki azt, amire a nép annyira vár. De odamennél Petőfihez is, megkérdeznéd tőle: honnan ekkora lelkesedés és elköteleződés? Nekünk, mai embereknek pedig egyrészt az a szerepünk, hogy ne hagyjuk ezeket az alakokat feledésbe merülni, másrészt, hogy mi magunk is modern Aranyokká és Petőfikké váljunk.