A Munkácsy-díjas alkotó 70 éves, az utóbbi ötven év alkotásaiból nyílt kiállítás Szatmárnémetiben.

A közelgő Partiumi Magyar Napokhoz kapcsolódóan képzőművészeti kiállítást nyitottak meg szerdán a Szatmár Megyei Múzeum földszinti kiállítótermeiben. A PMN-t szervező Identitas Alapítvány szinte minden évben szervez kiállítást, amelyen egy-egy külföldön élő, de szatmári gyökerekkel rendelkező képzőművészt és alkotásait hozza haza. Idén Budaházi Tibor és alkotásai érkeztek haza, hiszen a Kőszegremetén született, Nagypeleskén nevelkedő és Szatmárnémetiben érettségiző alkotó közel ötven éve menekült Magyarországra.

A megnyitón Szőcs Péter Levente, a megyei múzeum aligazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, mesélve a „hazatérő koncepcióról”.

A folytatásban Fetykó Erika, a kiállítás kurátora beszélt Budaházi Tibor alkotásairól. „Van ebben a világban minden. Kockák tanulnak gurulni vagy éppen állják az idő vasfogát. Háromszögek hasítják a vásznat vagy ókeresztény motívumok vezetnek minket a megértés felé. A formák és színek látszólagos nyugtalansága mögött ott húzódik valami mély csend. Egy olyan csend, amely nem a hiányból születik, hanem a teljességből. Mintha a folytonos mozgásnak volna egy láthatatlan középpontja, egy nyugvópontja, ahová minden visszatér. A szem barangol a vásznakon, követi a vonalak útját, a formák ismétlődését, majd egyszer csak megpihen. Nem megáll, inkább megérkezik. Budaházi Tibor képeiben elemi erők munkálnak. Nem harsányan, nem követelőzően, hanem magától értetődő természetességgel vannak jelen. Mint a szél, amelyet nem látunk, mégis érezzük a mozgását” – mondta a művészettörténész.

Az alkotó a szatmári éveiről beszélt, a vidéket, ahonnan menekült és ahová visszavágyott. És a gyermekkori élményekről.

„Ahhoz, hogy én ezeket a munkáimat megcsináljam, itt kellett szülessek. Ott kellett születnem Remetén az Avasban, ott kellett nevelkednem Nagypeleskén, a peleskei nótárius falujában, és onnan kellett bekerülnöm a Zárda internátusba. A szülőhely meghatározza az ember életét, a sorsát, az irányultságát, és bizony olyan művészek éltek a faluban, ahol az én apám tanító volt, mint Rácz Péter vagy Mikola András. A nagybányai iskola szinte legnagyobbjai közé tartoztak. Édesapám ismerte őket, sokat mesélt róluk, én pedig néztem a munkáikat. És most látom, hogy milyen fontos volt, hogy én megérezzem azokban a festményekben a festék anyagát, figyeljem a tulajdonságait, hogy mit jelent az, hogy fölviszel vastagon a vászonra egy-egy festékfelületet, vagy épp áttetsző rétegekkel dolgozol” – mondta a művész.

A rendezvény zárásaként Muhi Sándor grafikusművész rendhagyó tárlatvezetést tartott, amelyben beszélt az absztraktról, a több mint 110 éve megszületett formáról, amely szakított az ábrázolás béklyóival. A tárlatot nagyon szép, nagyon egységes, nagyon játékos, nagyon kreatív anyagként határozta meg. Kiemelte az alkotásokon látható mértani testeket, térhatású mértani formákat, az ortodox ikonokra emlékeztető jeleket, amelyek nagyon sokszor pecsételve, sokszorosítva, megismételve kerülnek a vászonra. Izgalmasnak nevezte a képeken érzékelhető textúrákat is, amelyek alkalmanként lepréselt tojástartó felhasználásával jönnek létre.