Kézdivásárhely ismét a kortárs képzőművészet egyik fontos erdélyi találkozóhelyévé vált: vasárnap délben nyílt meg az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszaki kiállítótermében a 34. Incitato Képzőművészeti Alkotótábor zárókiállítása. A két héten át a kurtapataki Zonda Lovardában dolgozó huszonhárom alkotó ezúttal a tűzló motívumát járta körül, amely egyszerre jelentett mitológiai utalást, filozófiai kérdésfelvetést és személyes alkotói kihívást.

Az Incitato jóval több egyszerű művésztelepnél. Az immár harmincnégy éve működő alkotótábor olyan szellemi műhely, amely évről évre ugyanahhoz az ősi motívumhoz, a lóhoz tér vissza, miközben mindig új kérdéseket fogalmaz meg. A ló itt már régen nem zoológiai értelemben vett állat, hanem kulturális jel, amely az ember szabadságvágyát, erejét, félelmeit és belső küzdelmeit testesíti meg.

A megnyitón Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum vezetője emlékeztetett arra, hogy az Incitato egy baráti kezdeményezésből nőtte ki magát Erdély egyik legkitartóbb képzőművészeti alkotótáborává. A múzeum számára különös jelentőségű, hogy a tábor alkotásaiból az évek során olyan gyűjtemény született, amely nemcsak dokumentálja, hanem alakítja is a kortárs erdélyi képzőművészet egyik sajátos vonulatát.

A tűzló, mint alkotói kihívás

Az idei tematika első hallásra talán egzotikusnak tűnik. A tűzló a kínai asztrológiából ismert motívum, hiszen 2026 a Tűz Ló éve. Tomos Tünde művészeti vezető szerint azonban ennél jóval többről van szó. A ló és a tűz találkozása két olyan ősi erőt kapcsol össze, amelyek egyszerre jelképezik a szabadságot, az ösztönt, az alkotó energiát és az állandó változást. A tábor résztvevői nem egy előre meghatározott ikonográfiát kaptak feladatul. Senkinek sem kellett lángoló sörényű lovakat festenie. Sokkal inkább azt a kérdést kellett megválaszolniuk, mit jelent számukra az a belső energia, amely egyszerre képes teremteni és pusztítani. Éppen ezért a kiállításon ugyanúgy találkozhatunk realista lóábrázolásokkal, mint teljesen absztrakt kompozíciókkal. A közös nevezőt nem a forma, hanem a gondolat adja.

A tárlatot Szőllősi Tamás restaurátor nyitotta meg, aki nem hagyományos művészettörténeti elemzést mondott, hanem filozófiai esszévé emelte megnyitóját. Beszéde tulajdonképpen arról szólt, hogy mit kezd az ember azokkal az erőkkel, amelyeket soha nem birtokolhat teljesen.

A ló és a tűz szerinte ugyanannak a történetnek két szereplője. Mindkettőt megszelídítettük, mégsem tudjuk uralni. A tüzet kemencékbe zártuk, motorokba építettük, mégis elég egyetlen pillanat, hogy emlékeztessen valódi természetére. A lóval hasonló a helyzet: évezredeken át szolgálta az embert, mégis mindig megőrzött valamit vad szabadságából. Ezért válik különösen erős szimbólummá a Tűzló.

Szőllősi beszédében felidézte Phaethón történetét is, aki egyetlen napra megkapta a Napisten tüzes lovait, de nem tudta kézben tartani azokat, és bukása az egész világot veszélybe sodorta. A mítosz ma is aktuális figyelmeztetés: attól, hogy képesek vagyunk elindítani bizonyos folyamatokat, még nem biztos, hogy képesek vagyunk irányítani is azokat.

Ezzel szemben a magyar néphagyomány táltos paripája egészen más történetet mesél. A sovány gebe csak akkor mutatja meg valódi erejét, amikor parazsat kap enni. A tűz itt nem pusztít, hanem felszabadítja a benne rejlő lehetőségeket. A két történet között feszül az emberi létezés egyik alapvető dilemmája: mikor kell megfékezni az erőket, és mikor kell hagyni, hogy kibontakozzanak.

A restaurátor Platón fogathasonlatát is segítségül hívta. A lélek két lovát – az egyik fegyelmezettet, a másik ösztönöst – ugyanaz a hajtó vezeti. Egyik nélkül sem lehet előrejutni. A művészet is hasonló egyensúlyt kíván: technikát és ösztönt, fegyelmet és szabadságot egyszerre. Talán ezért volt különösen találó Szőllősi egyik gondolata: a képzőművészet feladata formát adni a testetlennek, és testet adni az energiának. Ennek a gondolatnak szinte minden alkotás a kiállításon saját válaszát adja meg.

A kiállításmegnyitó végén az ötletgazda néhai Tóth Ferenc legnagyobb lánya, a családi táborszervező örökséget tovább vivő Tóth Ildikó köszönte meg mindazoknak a segítségét, akik az idén is hozzájárultak az alkotóműhely sikeres lebonyolításához. A megnyitót kulturális műsor is színesítette: Fábián Enikő színművész verssel, míg Fábián Leila, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum hetedik osztályos tanulója fuvolajátékkal működött közre.

A tűzló arcai

A kiállításon végigsétálva hamar világossá válik, hogy a közös tematika nem egységes képi világot eredményezett, hanem egymástól markánsan eltérő alkotói válaszokat. A tűzló hol felismerhető figuraként, hol csupán sejtetett jelként, máskor pedig puszta színritmusként van jelen. Éppen ez a sokféleség teszi érzékelhetővé azt, amiről Szőllősi Tamás is beszélt megnyitójában: a művészet nem egy előre meghatározott motívum illusztrálása, hanem annak keresése, miként lehet formát adni a láthatatlan energiának.

Balla Móni Aranka Tűz–víz című festményén a hideg és meleg színek egymásnak feszülése teremti meg a kompozíció belső dinamikáját. A türkiz és mélykék felületekből kibontakozó, narancsos-vörös ecsetvonásokkal megformált lóalak egyszerre idézi fel a víz nyugalmát és a tűz elementáris erejét. A festmény nem a két elem ellentétét hangsúlyozza, hanem azt a pillanatot, amikor egymást erősítve új minőséget hoznak létre.

Kovács Imre alkotása szintén eltérő hangsúlyokat fogalmaz meg. A Várakozás című festményen a ló alakja szinte beleolvad a barna és okkerszínű tömegekbe, az íves ecsetvonások pedig inkább egy belső feszültséget, mintsem konkrét mozdulatot érzékeltetnek. A cím nyomán a néző nem egy nyugalmi állapotot, hanem egy olyan pillanatot olvas ki a képből, amelyet bármikor követhet a mozdulat kitörése.

Sárosi Csaba Happy End című grafikája játékos képi nyelvvel közelít ugyanahhoz a témához. A stilizált lóalakok és a szinte színházi díszletként értelmezhető háttér könnyed hangulatot sugallnak, miközben a cím finom iróniát hordoz. A kép nem egy lezárt történetet mesél el, hanem inkább azt a kérdést teszi fel, vajon létezik-e valódi befejezés, vagy minden lezárás egy új történet kezdete.

Tomos Tünde Erózió című festménye első pillantásra már elszakad a hagyományos lóábrázolástól. A vörös, fekete és fehér színmezők, valamint a felületet átszelő gesztusok inkább természeti folyamatokat idéznek, mint konkrét figurát. A cím azonban új értelmezési lehetőséget nyit. Az erózió nem hirtelen pusztítás, hanem lassú átalakulás, amelynek során a forma folyamatosan változik. Ebben az összefüggésben a Tűzló nem egy vágtató állatként jelenik meg, hanem olyan belső erőként, amely észrevétlenül, mégis állandóan alakítja környezetét.

A művek együtt azt mutatják meg, hogy ugyanaz a hívószó mennyire eltérő alkotói gondolkodást képes elindítani. Van, ahol a ló még felismerhető alak, máshol már csak ritmus, szín vagy gesztus. Egyes alkotók a kapcsolatot, mások a várakozást, a belső rezgést vagy az átalakulást helyezik előtérbe. A közös nevező mégsem maga a motívum, hanem az a törekvés, amelyről Szőllősi Tamás beszélt: a láthatatlan erők képpé formálása. A kiállítás így nem egyetlen választ ad arra, mit jelent a tűzló, hanem egymás mellé helyezett, különböző érvényű értelmezések sorát kínálja, amelyek együtt rajzolják ki az idei Incitato alkotótábor szellemi horizontját.