Hiánypótló tárlat várja a látogatókat a Csíki Székely Múzeumban, amely Nagy István születésének 150. évfordulója alkalmából tiszteleg a Csíkmindszentről származó festőóriás előtt. Az életmű-kiállítás azért is nagyon fontos, mert hasonló nagyszabású vállalkozásra Erdélyben utoljára Marosvásárhelyen került sor 1973-ban, a művész születésének centenáriumi évfordulóján. 

A mostani kiállítás anyaga mintegy 200 műalkotást tartalmaz, a vállalkozás különlegességét pedig az is tükrözi, hogy a szóban forgó műveket a kurátorok több múzeum gyűjteményéből, valamint magánszemélyektől kölcsönözték. Ez a feladat korántsem volt egyszerű, ugyanis Nagy István termékeny alkotó volt ugyan, viszont munkái nagyon gyorsan „önálló” üzemmódra váltottak, ami azt jelenti, hogy sok helyen szétszórva lelhetők fel, ami egyáltalán megmaradt, mivel például a második világháború alatt is semmisültek meg alkotásai. A tárlaton egyébként a Csíki Székely Múzeum időszakos kiállításoknak teret adó termein végig haladva, a látogató kronológiai sorrendben követheti végig ennek a kétségtelenül nem mindennapi művészi pályának a különböző korszakait és állomásait.

Nagy István erdélyi – ezen belül hangsúlyosan székely – festő, de ugyanakkor a 20. század első felének, európai viszonylatban is jelentős alkotója. A most kiállított munkáit megtekintve az érdeklődők átfogó képet kapnak mindarról, ami a művészt pályája különböző szakaszaiban jellemezte. Székely Sebestyén György, a kiállítás egyik kurátora a katalógus bevezető tanulmányában így ír róla:
„Nehéz róla úgy írni, hogy ne aggassuk rá mindazt, amit a huszadik század ráaggatott emberekre, földekre, határokra, nemzetekre és népekre, noha az egyik legegyetemesebb emberlátású művészünkről van szó. Senki más nem festette meg annyira előítélet-mentesen és olyan empátiával a székely, román és szerb parasztot, a városi munkást, az alföldi bérest, a cigány katonát, a gyerekkor nélküli gyereket, a fővárosba feljövő vidéki zsidót, a magyar grófot és a francia tábornokot, mint ő. Művészetét már csak az a tény is kiemelkedővé tenné, hogy a század emberpróbáló első évtizedeiben pártoskodás nélkül tudta látni és szűkszavú együttérzéssel megjeleníteni a körülötte élő embereket.” Találó szavak, annál is inkább, hogy a kiállított festményeket megtekintve a látogató szembesül ezekkel a stílusjegyekkel, amik a társadalom különböző rétegeiből származó emberek portréiról köszönnek vissza. Valóban furcsa érzés keríti hatalmába a nézőt, amikor a fölösleges díszítőelemeket teljes mértékben nélkülöző képekről visszanéznek rá azok az emberek, akiket Nagy István képei alanyául választott. Nem kevés az ilyen, mivel a festőnek szokása volt, hogy sokszor az utcán leállított embereket kért meg, hogy álljanak modellt neki, ennek tudatában pedig még hitelesebb ez a fajta ábrázolásmód. Ezek a portrék hatalmas mértékű expresszív töltetet hordoznak magukban, és a szikár ábrázolásmód ellenére gondolkodásra késztetik a nézőt: mit is árul el a kisfiú fény nélküli tekintete, mire gondolhatnak kemény vonásaik mögött a proletárok, vagy épp mi rejtőzik a székely favágó lelkében?

Nagy István portréi között különleges helyet foglalnak el a katonákról festett képei. A művész az első világháborúban a galíciai fronton teljesített szolgálatot, ahol mintegy 300 képet festett bajtársairól és a harctéri életről. Ezek többsége arckép, amelyek közül néhány ezen a kiállításon látható. Mivel különálló helyet foglalnak, mintegy kiemelkedve a többi kép közül, még inkább szembetűnő, hogy a festő rendkívül fejlett érzékkel rendelkezett a különböző érzelmi állapotok érzékletes ábrázolására. A megfestett katonák arca és tekintete mindent elárul a lövészárkokban uralkodó körülményekről. A halál folytonos közelsége miatt törődöttség és egyfajta belenyugvás sugárzik ezekből a képekből. Egy másik érdekes szempont, hogy ezeknek a fronton készült portréknak a többségének címei gyakorlatilag megegyeznek egymással: Pipázó katona napsütésben, Pipázó katona, Sebesült katona, Pihenő baka. Egy kivétel van, ami egy tisztet ábrázoló kép, amelynek címe Bíró Alajos. Nem tudom, hogy szándékos volt-e ez a Nagy István részéről, viszont ez azt sugallja, hogy a közönséges katonáknak a fronton nevük sincs, mert nem fontos, mivel ugyanúgy ágyútöltelékként végzik. Sajnos, annyi év elteltével is, aktuális üzenet. Ha pedig már a galíciai élményeknél tartunk, akkor a tárlat másik figyelemre méltó képe az 1916-ban festett Kézigránát-támadás. A vásznon ábrázolt kékes gránátfüstben, alig észrevehetően, néhány vonallal felvázolt, a szögesdrót-akadályok között suhanó katonák alakja is azt az üzenetet közvetíti, hogy a háborúban az egyéni identitás gyakorlatilag elveszti jelentőségét, viszont talán épp az volt a szándék az egyes katonák arcképének megörökítésével, hogy ezekből az egyéni vonásokból mégis megmaradjon valami az utókor számára.

Fontos hangsúlyozni, hogy Nagy István nem csak portrékat festett, bár mielőtt rátérnénk más jellegű munkáira, érdemes megemlíteni, hogy édesanyjáról is meglehetősen sok képet készített. Ez érthető is, hisz édesanyja volt az, aki minden igyekezetével támogatta, hogy fia tanuljon és gyakorlatilag elindította művészi pályáján. Édesanyjáról itt is több alkotás látható, amelyek között találunk szénrajzot és festményt is. Ami a szénrajzokat illeti, külön figyelmet érdemelnek a kiállítás egészében, annál is inkább, hogy megtekinthető az 1913-ban készült Kazlak c. alkotás is, amely a feljegyzések szerint a művész első olyan munkája volt, amelyet a Szépművészeti Múzeum megvásárolt tőle. Szénrajzokon elevenedik meg a csíki táj, de a fiumei kikötő is, és néhány portré is ezzel a technikával készült. Nagy István technikája, ahogy a fekete szín különböző árnyalataival operál, a maga nemében egyedülálló, egy sajátos hangulatú világot teremtve szénrajzaival. Életművében ugyanakkor fontos helyet foglal el a tájképfestészet is. Elsősorban szülőföldje tájait festette, például a Mindszenti táj, ami egy panorámakép a szülőfalujáról, de a Gyilkos-tó környéke, különös tekintettel a huszadik század elején épülő, a Békási-szorost átvágó út munkálatai is megjelennek vásznain. Pályája végén, amikor már nem tér haza, akkor emlékezetből festi az erdélyi tájakat.

Röviden összefoglalva, ez mindössze néhány benyomás a Nagy István 150. kiállításról, amely augusztus 31-ig látogatható a Csíki Székely Múzeumban. A kiállítás kurátorai, Túros Eszter és Székely Sebestyén György válogatásának és minden bizonnyal korántsem egyszerű munkájának köszönhetően, születése után másfél évszázaddal valóban „hazatért”. Ezért mindenképp ajánlott megtekinteni ezt a különleges tárlatot, mivel nem biztos, hogy ebben a formájában még valaha eljut a hazai közönséghez. Én nem vagyok művészettörténész, ezért csupán műkedvelő laikusként tudok hozzászólni ehhez a szakterülethez, viszont látogatóként elmondhatom, hogy nagy hatással volt rám a kiállítás és annak hangulatvilága. Fontos megjegyezni, hogy aki alaposabban el szeretne merülni ebben a különleges életműben, annak van erre lehetősége, mivel a kiállításhoz egy igényes katalógus is készült, ami a helyszínen és más erdélyi városok magyar könyvesboltjaiban is kapható. A kiadvány a Csíki Székely Múzeum és az Iskola Alapítvány közös gondozásában jelent meg, és az igényes külső, valamint a szakmailag igencsak alapos – a kurátorok által jegyzett – tanulmányokon kívül további erőssége, hogy az olvasó tárlatvezetésben is részesül általa.

Nagy István az első világháború lezárását követően egy ideig Kolozsváron tartózkodik, ahol aktív résztvevője lesz a város művészeti életének és sokak szerint itt bontakozik ki az életmű egyik legizgalmasabb korszaka. Egyik csodálója, Lucian Blaga így ír róla 1925-ben: „Egy nagy festő él közöttünk és nem ismerjük. Egy székely. Nagy István.” Ennél pontosabban talán most sem lehet ezt megfogalmazni, viszont számunkra különleges lehetőség áll nyitva még bő két hétig, hogy alaposabban megismerjük. Mindenképp megéri.