Két, a jelenlegi orosz-ukrán háború témája köré épülő dokumentum-és riportfilmet vetítettek a BBTE Média és Filmnapokon: Csuja László 2018-as, még a 2022-ben kiújuló konfliktus előtt, de a 2014-es háború kirobbanását követően létrejött Kilenc hónap háború-ját, valamint a PRIX CIRCOM nemzetközi televíziós fesztivál különdíját elnyerő Háborúban nincs jó búcsú-t, Keresztes Péter filmjét. Az alkotók jelenlétében beszélgetés is zajlott, a rendezőkkel Csibi László, a Magyar Film és Média Intézet vezetője beszélgetett.

Kilenc hónap háború

A magyar-katari 73 perces dokumentumfilm egy anya-fiú történetet mesél el az ukrán-orosz fegyveres konfliktus árnyékában. A magyar nemzetiségű Jani (24) félárva, egyke gyerek. Egy kárpátaljai kisvárosban, Beregszászon él. Elege van szülővárosa unalmas mindennapjaiból, fulladozik anyja, Erzsike szeretetétől. Amikor besorozzák az ukrán hadseregbe, megkéri kedvese, Zsani kezét. Elmenekülhetnének az országból, de Jani inkább az 1500 km-re lévő háborút választja. A film arra keresi a választ, hogy a katonaság tud-e egy fiúból férfit nevelni, ahogy azt Jani reméli. Két markáns vizuális világ jelenik meg a filmben: a szülőváros vidékies unalma és a háború szélsőségei. Jani az identitását keresi életének párhuzamos hadszínterein.” A film nemcsak a rendező és stábja, valamint a család szoros együttműködéséből létrejött felvételeket tartalmazza, hanem Jani hadszíntéren, laktanyán, vonaton és bajtársai között saját maga által felvett telefonos videóhívásait, netnaplóit is tartalmazza, ami rendkívüli intimitást kölcsönöz az alkotásnak.

Csuja László eredetileg úgy indult el Ukrajnába forgatni, hogy egy szellemekről szóló dokumentumfilmet készít egy faluban, ahol a megszólalók elmondásuk szerint szoros kapcsolatban vannak velük, de a 2014-es konfliktust követően úgy ítélte meg, hogy fontosabb lenne az aktuális kérdéssel foglalkozni. Ezt követően olyan személyeket keresett, akik önként vállalták a katonaságot, így bukkant rá Erzsikére, akinek a fia, Jani éppen katonai kiképzésen vett részt. Miután megbeszélte a családdal, hogy mit szeretne, különös barátság alakult ki a stáb és a család között. Jani önként vállalt bevonulását az ukrán hadseregbe Csuja kulcsfontosságú belépési momentumnak tartotta, s mint mondta, szereplője nem igazán tudta, hogy valójában mire vállalkozik – bátorsága ellenére ez mégsem egy számítógépes játékhoz hasonlító lövöldözős szórakozás, hanem szembenézés a bármelyik pillanatban bekövetkező sebesüléssel vagy halállal. A filmezés folyamatáról eleinte azt hitték (főként a fiatal szereplők), hogy ez majd valami szórakoztató dolog lesz, pár beszélgetéssel, haverkodás budapestiekkel – s bár kétségkívül ezek is megtörténtek, a kamera folyamatosan a jelenlétükben volt, és meg kellett szokniuk, hogy bizonyos nagyon intim pillanatokat is felvesznek. A család természetesen bármelyik pillanatban megkérhette a stábot, hogy kapcsolják ki a kamerát, amennyiben olyan helyzet állt fenn – egyszer ez meg is történt, amikor Jani vitatkozott az édesanyjával és nem szerette volna ezt viszontlátni. Csuja rámutatott: „mi sosem szereplőkként tekintettük rájuk, hanem alkotótársakra, ez egy közös munka, amit ők is alakítanak”. A filmre érkezett reakciók közül egyik arról szólt, hogy Janiék valahol „két lét között” maradtak, amelyre Csuja elmondta, hogy valóban a háború borzalmaitól megcsömörlött Jani már nem kívánkozott vissza a harctérre, de az otthoni, nehezen eltelő, nem kellőképpen stimuláló környezet sem volt már számára ideális. Mint említette, a nézők gyakran teszik fel a kérdést, hogy hogy van a család: Jani is, felesége, Zsani is jól vannak, gyerekeket nevelnek, külföldön élnek és mezőgazdaságban dolgoznak.

„Mindig nagy kérdés, hogy hol fejezzük be a dokumentumfilmet. Amikor már túl hosszú ideig tartott ez a két lét közötti válsághelyzet, egy idő után irritáló volt mindkét fél számára a kamera jelenléte, és úgy döntöttünk, hogy egy pár részlet elegendő megmutatni azt a drámát, ami az otthoni környezet és az elvágyódás között feszül.”

Csuja László számára meglepetés volt megtudni, hogy senki nem csinál dokumentumfilmet a kárpátaljai magyarságról – számukra a kisebbségi szemszög abból a szempontból volt inspiráló, hogy megmutassa, milyen viszonyban áll a család, és legfőképp Jani saját magyarságával és ukrán állampolgárságával, amikor önkéntesen vállalja a katonaságot. Filmje hiánypótlóvá vált, mert egy alapvetően orosz-ukrán konfliktusban miként vesz részt egy magyar anyanyelvű személy. A stáb próbálta helyzetbe hozni ezzel a témával kapcsolatban a családot, kérdezgették is Janit a témáról, de az derült ki számukra, hogy egész egyszerűen ez nem foglalkoztatja a családot, sőt, Jani felvételei alapján bajtársait sem, akik eleinte lehet, hogy meglepődnek, hogy Jani magyarul beszél az otthonmaradottakkal, de egyáltalán nem ellenségesek vele szemben. Csuja kihangsúlyozta, hogy a forgatási tapasztalat azt mutatta meg számukra, hogy az ukrán-magyar nyelvi kérdés politikailag generált konfliktus, ami a való élet mozzanatait kevéssé tükrözi, főleg Beregszászon, ahol történelmileg is többajkú, többnemzetiségű lakosság élt és él, és ahol sok ukrán magyarul is tud.

Háborúban nincs jó búcsú

Keresztes Péter a romániai Máltai Szeretetszolgálat önkénteseivel érkezett a temesvári TVR területi stúdiója magyar adásának munkatársaként előbb pár napra, majd egy hónappal később később egy hétre a máramarosszigeti ukrán-román határátkelőhöz 2022 februárjában, az orosz-ukrán háború második kitörése idején, amikor naponta legalább 2000 menekült lépte át a határt éjjel-nappal. Mint mondta, egy kis bőrönddel és kölcsön kapott kézikamerával, illetve telefonnal készítette el a tízperces riportfilmet, amelyben több menekülőt is sikerült megszólaltatnia, illetve sikerült felvennie a kapcsolatot olyan magyar személlyel is, aki Kárpátalján maradt.

„Amikor a sajtósok ilyen helyre mennek, akkor általában vastag bőrt növesztenek és felveszik a kívülálló szerepét, távolságtartóak. Ez egy normális, de kényelmes helyzet, az ember megcsinálja a riportot és hazamegy. Ebben az esetben viszony teljesen más volt. Nekem is kellett valamennyit önkénteskednem, húztam én is az ukránok bőröndjeit, segítettem tolmácskodni, főztem a teát-kávét, és pár óra alatt lehullott róla az a vastag bőr – olyannyira, hogy én éreztem egy idő után magam a legkisebbnek és jelentéktelennek. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem tudok valójában tenni semmit ezekért az emberekért és ez alig segítség, hogy tologatok és teszek-veszek.” – mesélte Keresztes Péter. Mire a folyamat végére ért és összevágta a filmet, látszik is rajta, hogy megviselték azok a napok, megfázott, a hangja is elment. „Az egész nagyon sokkoló volt” – tette hozzá. Olyan helyen laktak, ahol családok voltak elszállásolva és nem tudott felnézni sokszor a számítógép képernyője mögül, mert nem tudott a menekült gyerekek szemébe nézni, mivel saját családjára, gyerekeire emlékeztették őt.

Riportja néhol fontos etikai kérdéseket is fölvet, többek között azt is, hogy mennyire indokolt háború elől menekülőket interjúztatni – a filmben megszólalók közül mindenki pár nap elteltével, pihentebb állapotban nyilatkozott. Keresztes elmondta, nem szeretett volna fázó, fáradt, ijedt embereket azzal kínozni, hogy a határon beszéltesse őket a háborúról alkotott véleményükről több száz, esetleg ezer kilométer utazás, határon rostokolás és araszolás után. Egy hónapra rá azonban visszamentek a helyszínre, hogy megkérdezzenek embereket, akkor már kevesebben jöttek át, ugyanakkor a további riportsorozat célja az is, hogy ne váljon a háború a hétköznapjaink megszokott részévé, hanem legyünk tudatában annak, mennyire abnormális szomszédaink helyzete.