A kolozsvári színház Livingroom beszélgetéssorozatának tizennegyedik kiadására kerül sor pénteken, február 19-én este fél 10-től, A kétbalkezes varázsló című előadást követően az emeleti előcsarnokban. A beszélgetés meghívottja Kántor Melinda, akit Dimény Áron és Kali Andrea faggat majd.

Laczó Júlia, Orbán Attila és Albert Csilla ezúttal is ínyencségekkel kedveskednek a résztvevőknek. A zenéről pedig Bardocz Sándor, Bárdos Réka, Kostyák Alpár és Szép Gyula, azaz a Tarisznyás zenekar gondoskodik. 

Dimény Áron írja Kántor Melindáról:

„Tisztelt hölgyeim és uraim!

Képzeljenek el – azaz nem is, hiszen mindannyian ismerik... Akkor hát, hunyják be a szemüket, és képzeljék maguk elé ezt az aprócska, törékeny, mégis oly erős lényt. Megvan? Akkor most keressünk tereket köré: előbb a Törökvágás tövében a földszinti kétszobás lakást, pontosabban a konyhát. Most a színház emeleti előcsarnoka, közkeletű megnevezéssel: a büfé lehet a helyszín. Most kis nehezítés: a kolozsvári színpad – nem-nem, ez túl kézenfekvő, legyen inkább a földszinti öltözősor utolsó kabinja, az ajtó mögötti asztal. Most újra egy konyha (Vajon véletlen? Dehogy!), ezúttal a györgyfalvi házban... Vissza színpadra, mégsem lehet ettől elvonatkoztatni, a színpad újra meg újra helyszín, tér, élettér, hely. Az ő helye. Az a hely, ahol az ő helye van.

Szeretném, ha behunyt szemmel maradnának. Helyezzünk az eddigi képek mellé egy gesztust. Megpróbálom leírni: nagyon komoly, olykor akár szigorú gesztus ez (Színházban nem ismer tréfát!), mégis mintha hadonászna kissé – vagy inkább csak egyszerre ölel magához mindent és mindenkit, és terjeszti ki önmagát vissza, mifelénk. Valahogy így.

Hang: némi indulat, sok-sok nevetés (ez helyenként hangos is lehet), az empátia melegebb tónusai. És csend is – bár azért ritkábban. Vajon mit magyaráz? Miről beszél? Nagyjából egy eset lehetséges (ez persze nem teljesen igaz, sarkítok egy kicsit, mindjárt megértik, miért): színházról. Azaz: mindenről. (Színház az egész, mint tudjuk.) Mert a színházról beszélésben, színházban létezésben számára minden benne van: választott életformája, barátai, hivatása, hite és szenvedélye, Kolozsvára, valahogyan még a gyermekei is. Egyszóval: az egész világ.

A lányom nevezte el így: Tündérkeresztanyám, amikor csillogó-villogó Mamintiként meglátta a színpadon. Míg készültem megírni ezeket a sorokat, mindegyre így jutott eszembe. Tündérkeresztanyám. Tündérkeresztanyánk. Színész. Nő. Anya. Barát. Kántor Melinda.

Utóirat: Meluskám, egyszer azt mondtad, csak úgy érdemes csinálni a Livingroomokat, ha szabad élesen kérdezni. Ehhez tartjuk magunkat!”