Állunk a marosvásárhelyi Kultúrpalota előcsarnokában. Zsong a terem, a januári nap sugarai bekúsznak az ajtó résein. Éppen így kúsznak be 1913 óta minden januárban – ha a nap nem gubbaszt éppen magányosan a felhők mögött. Mintha állna az idő. Beléphetne most Bernády György, vagy éppen báró Kemény János…

Állunk egy koporsó körül. 

A Székely Színház hetven évvel ezelőtt mutatta be első előadását Marosvásárhelyen; itt, ahol most éppen búcsúzunk, koszorúk, csokrok, gyertyák között. 1946 március 10, első bemutató: Mosoly országa… A háború utáni korszak első jelentős pozitív eseménye volt ez a viharvert városban. Erdély sorsa még nem dőlt el, de a függöny már felment, és az ideiglenes bukaresti hatalom tettekkel bizonygatta, hogy jó barátja a kisebbségeknek. A Tompa Miklós, Kemény János, Pittner Olivér vezette teátrum nagy tervekkel vágott a színházépítésbe. Tervük egy egész Székelyföldet színházzal ellátó intézmény.  A társulat tagjai a négy égtáj minden irányából kerültek a Maros menti kisvárosba. Kolozsvár népszerű táncos-komikusa, Andrási Márton Kemény János hívására érkezett.  Andrási hozta magával élettársát, Szabó Idát. Szabó Ida, akiből később Szabó Duci lett,  25. életévét már a Kultúrpalotában, a vásárhelyi színház szolgálatában töltötte be. Most 95 évesen ugyanebből az épületből búcsúztatjuk, hogy innen végső nyughelyére, a kolozsvári Házsongárdi temetőbe vigyék.

Szabó Duci, számunkra Duci néni, most ott van a színészek külön mennyországában. Bizonyára találkozott már Tompa Miklóssal, Kovács Györggyel, Szabó Ernővel, Kőszegi Margittal, Csorba Andrással és sok más kellemes és kellemetlen volt kollégájával. Most már teljes a csapat, mind ott vannak.  Szabó Ducinak adatott meg utolsónak érkezni. Ilyenkor érzi azt az ember, vagy legalábbis szeretné azt érezni, hogy a becsületes, csendes, alázatos élet jutalma a sok-sok gyertya a születésnapi tortán.

Duci a hétköznapi életben jámbor, segítőkész ember, a kollégái között villámhárító is, a „béke titkos szigete” volt. Részese volt Harag György, Tompa Miklós, Kovács György legnagyobb rendezéseinek, de ezt sosem kérte ki magának, neki ez járt. Soha nem kuncsorgott szerepekért, soha egy rossz szót a partnereire nem mondott. Életrajzi könyvében meséli Nagy Miklós Kundnak, hogy egyszer bosszús volt, mikor 57 évesen nyugdíjazták. Aztán elmúlt, mert Harag egyik nap éjfél fele felment hozzá és megkérte: játsszon tovább…  Tehetséges, megbízható alapemberként folytatta. Talán ezért nem lett ünnepelt primadonna? Ki tudja? Sok talmi csillogás hunyt ki előle, mögüle, miközben ő maga megmaradt egyfajta mosolygó „Buddha-asszonynak”.  Egyik utolsó rendezője, Kincses Elemér mondta róla: a próbán fát lehetett vágni a hátán. Sajnos kevesen tanulták el tőle ezt a fajta szakmai hozzáállást.

Állunk a januári napfényben a koporsó körül és titokban arra gondolunk, hogy de jó lenne inkább egy kellemes otthonban, a 96 éves Duci nénit szeretettel körbevenni….  Még titkosabban magunknak is egy ilyen véget álmodunk. Békében, szeretettel övezve…

Már évtizedek óta nem volt színpadon. Rettenetesen hiányzik. Halála arra emlékeztet bennünket, még itt maradókat, hogy lassan-lassan fel kell dolgoznunk a múltat. Eljött az idő, hogy elbeszéljük az 1946-ban alakult színház valósághoz közeli történeteit is. Nem lesz könnyű. Sok legendával, helyi mítosszal kell szembenézni, sok felületes féligazságot kell kiegyenesíteni, és valamiféle objektív értékrendet felállítani.  Legalább most, legalább fejben gondolnunk kéne olyan nagyságainkra, akire régóta nem nyitottunk rá az ajtót. Milyen egyszerű lenne: Orosz Lujza, Elekes Emma, Csíki András és megannyi művészt, aki valamikor futószalagon szállította a teltházas sikert, megkérdezni: hogy vagy? Állunk…

Kedves, drága Duci, nyugodj békében és vigyázz ránk onnan fentről, habár a fent említett mennyországgal kapcsolatban nincsenek illúzióim.