Rendhagyó interjú a „három lovat megülő” Veress Albert színésszel
Rendhagyó interjúforma kitalálására sarkallt a Veress Alberttel való találkozásunk: egy olyan színészt ismertünk meg a Csíki Játékszín egyik közönségdíjasaként, akiben legalább három egyéniség lakik. Alapos zenei képzettséggel zeneprojektekben vesz részt, de fotográfusként is mozog a világban. Adta magát, hogy a Maszolnak mindhárom „nyelvén” válaszolhasson.
Megismerkedésünkkor mondtad, sűrű a nyár.
A Csíki Játékszín közönsége választott kedvenc színészének az elmúlt évadi teljesítményedért – milyen érzés ez?
Felemelő érzés pozitív visszajelzést kapni attól a közönségtől, akivel az évek során összenőttünk, megszoktuk egymást. Ugyanakkor, ha ezt párhuzamba állítom a közönség által megszavazott előadások sorrendjével, akkor rá kell jönnöm, hogy ízlésvilágunk, ha közeledett is egymáshoz, még mindig eléggé különbözik: a színes luftballonok még mindig nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint az élet mélyebb titkainak feltárására tett törekvések.
Milyen volt az elmúlt évad? Mi volt a legjobb benne? Van valami tanulsága is szakmailag az ebben eltelt időnek?
Nagyon sűrű évadunk volt, sokat dolgoztam - talán többet is, mint amennyit szerettem volna -, de nem bánom, mert jó előadásokat sikerült színpadra állítani, amelyek különböző formákban ugyan, de fontos kérdéseket feszegetnek.
A legjobb talán az volt, hogy ebben az évben minden eddiginél jobban éreztem, hogy milyen erős, összetartó csapatunk van. Ez lehet, hogy furcsán hangzik, de a színházi világban szerintem ritka ajándéknak számít. Nem csak kollégák vagyunk, hanem barátok is, sok időt töltünk együtt a színházon kívül is, és ilyen emberek közé jól esik bemenni dolgozni.
A tanulságok terén a legmarkánsabb mozzanat számomra egy mélypont volt. Ahhoz, hogy ezt a szakmát valaki kitartóan űzze, általában erős hitre van szüksége, de mivel sokan vagyunk és sokfélék, néha olyan emberekkel kell dolgoznunk, akik egészen másban hisznek, mint mi – ez pedig elkerülhetetlenül súrlódásokat okoz. Egy ilyen alkalommal rá kellett jönnöm, hogy sebezhetőbb vagyok, mint gondoltam, arra viszont máig sem jöttem rá, hogy ezt a hitet sok rugalmassággal hajlékonyabbá kell tenni, vagy inkább tűzzel-vassal ki kell tartani mellette…
Számodra miből állna egy „tökéletes” nap?
72 órából.
Van olyasmi, amiről régóta álmodozol már, hogy egyszer megcsinálod?
Igen. Egy jazz trió vagy kvartett.
Felfedeztük a képeidet. Kérlek, magyarázd el, milyen fontossága vannak ennek a szenvedélynek az életedben.
A fotózás egy régi szenvedélyem, amit diákkoromban abbahagytam, és kábé egy éve rajtaütés-szerűen ismét kitört rajtam. Gondolom, most jött el ismét az ideje. A fontossága számomra abban rejlik, hogy segít jobban összekapcsolódni a világgal, a jelennel és önmagammal, magányosabb műfaj, mint a színház és a zene. Mivel nagyon kezdő vagyok ezen a téren, és sokat kell gyakoroljak, beiratkoztam a csíkszeredai Művészeti Népiskola fotó kurzusára, idén kezdem a második évet Szabó Attila vezetésével.
Hallottalak a Ramm-brand(t) együttesben – ahol Kozma Attila színészkollégáddal és a fiúkkal zenéltek – billentyűnél is, és énekelni is. Feltűnt, hogy teljesen benne vagy, vagyis vadul benne. Hogy van ez egymás mellett, három kerek szenvedély együtt egy emberben? Mintha az „egy fenékkel három lovat nem lehet megülni” szabály ellenpéldája lennél. Hogyan működteted ezeket együtt?
Ezt már többen kérdezték, és én sem tudom pontosan. Az „egy fenékkel három lovat” nekem is sokszor eszembe jut. Tudom azt is, hogy a mai világban azok az igazán sikeresek, akik egy dologban jók, de abban nagyon. Én nem ilyen vagyok, túl sok minden érdekel – ez talán a szüleim „hibája" – gyerekkoromban nagyon sokféle foglalkozásra járattak, köztük zenére, fotóra, informatikára. Az angoloknak van is erre egy kifejezésük: jack-of-all-trades, master of none, ami kb. annyit tesz: mindennel foglalkozik, de semmihez sem ért igazán. Ez engem nem zavar, én örülök, hogy sokféleképpen tapasztalhatom meg a világot.
A zene, a fotó és a színház ki is egészítik egymást, hiszen a színházban is legalább annyira fontos a ritmus- és arányérzék, mint a zenében a pillanatnyi változásokra való reagálás, vagy a fényképezésben az emberi érzelmek, viszonyok és helyzetek felismerése.
Hogy hogy lehet mindezt megvalósítani? Először is egy olyan társra van szükség, mint az én feleségem – Dálnoky Csilla – aki szeret annyira, hogy nem csak elnézi, hanem támogatja is a törekvéseimet, és amellett, hogy ő is rengeteget dolgozik, egyensúlyban tartja a családi életünket. Ez után már tényleg csak arra a napi 72 órára van szükség.
Mi az, ami olyan komoly dolog szerinted, hogy nem szabad vele viccelni, már ha egyáltalán vannak ilyen dolgok?
Nincsenek ilyen dolgok! ... Nem, csak vicceltem: ott van például a színház. ...Csak hülyéskedek. ... De komolyra fordítva a szót: elég sok dolog van, amivel szerintem nem szabad viccelni, de azok általában annyira szomorúak, hogy inkább nem sorolnám fel őket.
„Minden csak játék.” – egyetértesz ezzel?
Nem. Ott van például a medve. Amúgy lehet, hogy csak az játék, amivel viccelni is szabad (de akkor a medve is játék).
Van személyes mottód, ami átvisz a mélypontokon?
Ide egy számot tennék be: Kenny Garrett:Sing a song of song.