Alexandr Ivanovics Vvegyenszkij „Ivanovék karácsonya” című darabját vajdasági alkotócsapat vitte színre a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A száz évvel ezelőtti orosz drámairodalom fenegyerekének, a szovjet államhatalom áldozatának avantgárd szövegét Gyarmati Kata dramaturg, Urbán András rendező és Antal Attila zeneszerző gyúrták átütő erejű produkcióvá. Az Ivanovék karácsonya kolozsvári bemutatója után a szabadkai rendező-zeneszerzővel beszélgettünk.

Az előadás során többször az volt az érzésem, hogy rockkoncerten vagyok. Mi a célod ezzel a nagyon erőteljes hangzással?

Felrázni, felkavarni és elgondolkodtatni. A jó színházi zene az, amely maga is önálló szereplővé válik, és aktív részeseként mozog együtt a darab mondanivalójával, hangulatával.

Van egy jól bevált munkamódszered?

Mindig az adott anyagból építkezem: az „alapanyag” alatt értem a szöveget, a színészeket, a vizuális elemeket, a rendezői utasításokat, egyszóval mindazt, amiből a produkció összeáll. Ehhez jön természetesen az a zenei világ, amely közel áll hozzám, és van egy jellegzetes alkotói kézjegye.

Az Ivanovék karácsonya már a hetedik közös munkád Urbán András rendezővel. Milyen volt a kolozsvári munkafolyamat számodra?

Mivel a zene nem egy „felülről rátett” dolog, hanem szerves része az előadásnak, fontos, hogy részt vegyek a próbákon, hogy lássam, milyen érzésekkel dolgozik a rendező a színészekkel, s a velük való interakcióban születnek meg bizonyos zenei ötletek, motívumok is, melyek aztán továbbfejlődve, sokszor az inspirációtól egészen távol találják meg magukat az előadás egészében. Ezért élő az alkotófolyamat. Andrással már ismerjük eléggé egymást ahhoz, hogy könnyen megtaláljuk a közös hangot, ahonnan már csak el kell dönteni, hogy a zene a színpadi eseményekhez képest háttérbe kerüljön, főszereplővé váljon vagy ellenpontozza az éppen lejátszódó gondolatokat-érzéseket.

Elsősorban rendezőnek tartod magad. Segít ez vagy hátráltat a zeneszerzésben, amikor más rendező utasításait kell követned?

Alapvetően segít, de persze sok függ a rendezőtől. Urbán Andrással már olajozottan megy a munka, általában elég gyorsan megtaláljuk a közös hangot. Amikor viszont egy produkciónak egy személyben rendezője is és zeneszerzője is vagyok, a zene valósággal szikraként hat az alkotásban. Segít, megihlet. Megtörténik, hogy hamarabb születik meg, és a segítségével hívom életre az előadást.

Az ember azt hihetné, hogy éppen fordítva történik…

Nálam nem. A zenét úgy élem meg, mint közvetlen kommunikációt.

Van olyan műfaj, ami különlegesen közel áll hozzád?

Szabadkán van egy együttesünk, a Secret Man, amelynek gitárosa, énekese, frontembere vagyok. Ha nagyon ragaszkodunk a meghatározásokhoz és behatárolásokhoz, azt mondanám, hogy elektronikus-indy-rockot játszunk, de ez a meghatározás hiányos, hiszen a zenei elemek széles skáláját használjuk, s mi is állandó átalakulásokon megyünk keresztül, egyedül talán a vidámabb zenei vizekre nem merészkedtünk még soha. Az előadások zenei világa mégis más, sokszor olyan utak nyílnak meg, amerre nem megyünk el az együttessel. Az Ivanovék karácsonya hangzásvilága például keveréke a karácsonyi békességnek és az apokaliptikus rendszerrombolásnak. Inspirációként elég sok punk zenét hallgattam.

Szét tudod vagy akarod választani ezt a két alkotói világot?

Nem feltétlenül. Persze a színházi zenének más követelményeknek kell megfelelnie: más szöveg alá zenét írni, amely akármilyen erős, a szöveget nem nyomhatja el. De az nagyon fontos számomra, hogy a színpadra komponált zeném is olyan legyen, amit szívesen hallgatnék az előadáson kívül is. Ami aztán nagyon tetszik, és beleillik a repertoárunkba, azt az együttessel is zenéljük, és így kipróbálhatjuk, egy új kontextusba átültetve él-e a dolog.