Horvát rendező vitte színre a Kolozsvári Állami Magyar Színház Léda című produkcióját. Sorra megélte, milyen volt Jugoszlávia, majd Horvátország, most pedig az Európai Unió állampolgárának lenni, nagyanyja viszont az Osztrák-Magyar Monarchia nosztalgiáját oltotta belé. Robert Raponját a Léda bemutatója apropóján kérdeztük – nem csak színházról.

Már mondhatni hazajön Kolozsvárra: harmadik alkalommal rendez a magyar színházban. Hogy érez a város iránt?

Úgy érzem, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház az én „anyaszínházam” is lett. Ahányszor idejövök, elragad az új előadások varázsa. Most is ez történt. Lévén, hogy már harmadszorra jöttem ide rendezni, sikerült gyakorlatilag az egész repertoárt megnéztem. El vagyok ragadtatva az előadásoktól, ugyanakkor megnövelik bennem a felelősségérzetet. Hihetetlenül tehetségesek itt a színészek, és én olyan előadást akartam létrehozni, amely autentikus és a lelkemből beszél. Ha az ember együttműködik egy adott színházzal, az nemcsak arra kötelezi, hogy a lehető legbecsületesebben dolgozzon, hanem hogy új tereket nyisson magában a kreatív meglepetések számára. Ez a hosszantartó együttműködés sajátos színházi kísérletezésre sarkall: nem egy kész előadással érkezem a fejemben, hanem a kreatív együttműködésre való nyitottsággal. Ebben a színházban pedig nagyon együttműködő partnerként fogad mindenki, a színészek, a koreográfus és a díszlet-jelmeztervező is. Ez ugyanannyira az ő előadásuk is, mint az enyém.

Azt mondja, végignézte a teljes kolozsvári repertoárt. Van kedvence az előadások között?

Nem egy van, hanem jónéhány. Rendszeresen megnézem, amikor itt vagyok, a Visszaszületést: feltölt érzelmileg. Nagyon meglepett idén Silviu Purcărete Viktor, avagy a gyermekuralom című előadása. Érzelmileg az Andrei Şerban-rendezte darabok állnak hozzám a legközelebb: a Ványa bácsi, a Hedda Gabler. A Születésnap nagyon felkavart. Tompa Gábor Leonce és Lénájában azt szeretem, ahogy fejlődik, nő, az idő nem használta el, éppen ellenkezőleg.

Említette, hogy a Léda szerzője, Miroslav Krleža egész életében nosztalgiát érzett az Osztrák-Magyar Monarchia iránt, amelyhez mindannyiunk felmenői tartoztak. Én viszont valami mélyebb, általánosabb nosztalgiát érzek az előadásban, amely ma egész Európát belengi: vágyódást egy egyszerűbb, tisztább világ iránt. Jól érzem?

Igen. Mi mindannyian egy kicsit nosztalgikusak vagyunk. Emlékezünk a fiatal éveinkre. Nagyanyám, aki ugyanazon a helyen négy különböző államban élt, mindig azt mondta, hogy a Monarchia idején volt a legjobb. Én úgy képzeltem, ezt csak azért mondja, mert akkor volt fiatal. Én magam is különböző országokban éltem a történelem viszontagságai folytán, éltem Jugoszláviában, amelynek a szétesése a politikai történések logikus folyománya volt; most meg az európai integráció szereplője és szemlélője vagyok.

Nosztalgiát érez Jugoszlávia iránt?

El kell fogadnunk a változásokat. Az ember lényege, és az én lételemem is a változás, a mozgás. Az időt úgysem tudjuk megállítani, a változásokat úgy kell felfogni, mint ami megerősít minket. A múlt szép emlékeit viszont nem lehet és nem is kell kitörölni. Nekem Jugoszlávia volt az az ország, amelyben a fiatal éveimet töltöttem, Horvátországban éltem meg az érett kort, és remélem, hogy Európában fogom leélni a bölcsesség korát.

Ön már régóta jár Romániába, nyomon követhette a romániai színjátszás evolúcióját a csatlakozás óta. Mit gondol, jót tett az integráció a színháznak? És ennek fényében hogy látja az idén csatlakozott Horvátország színházi életének jövőjét?

A romániai színjátszás rendkívül izgalmas. Nemcsak formai, hanem a legmélyebb tartalmi értelemben is emberközpontú. Talán itt láttam életemben a legjobb előadásokat, a szebeni és kolozsvári produkciók világszínvonalúak, semmivel sem maradnak el az olaszországi, francia, lengyelországi vagy éppenséggel Moszkvában szerzett színházi élményeim mögött. Nem csoda, hogy annyi fesztiválra hívják őket szerte a világon. Ez is arra kényszerít, hogy nagyon felelősségteljes munkát végezzek itt. Ami a csatlakozást illeti: úgy látom, hogy a csatlakozás az alkotó emberek számára a leghasznosabb. A nyitás más népek, más közösségek felé nagyon jót tesz az eredetiségnek. Az autentikussághoz hozzátartozik a körülöttünk élők megismerése. Úgy gondolom, most Horvátország kapja azt az „injekciót”, amelyet annak idején Románia is kapott, és amitől autentikusabbá válik.

Krleža trilógiája a Glembay családról szól, és azt hiszem, a színházban ez a leghálásabb téma: bekukkantani egy család életébe, még akkor is, ha korunkban ez az intézmény a válságát éli az egész nyugati világban.

Krleža egy degenerált, de nagy hatalommal rendelkező család szétesését írja le trilógiájában. A Glembay annak a famíliának a típusa, amely bűnökkel alapozta meg társadalmi, politikai és gazdasági erejét: gyilkosságok, csalások révén lett belőlük úr, miközben nagyon sok embert szerencsétlenné tettek. Az idegenek beházasodása nyomán azonban született néhány művész is a családba: érzékeny emberek, akik felismerik famíliájuk romlottságát és szenvednek tőle.  A családunk az ünneplő szobánk, de ugyanúgy a börtönünk is lehet. Mindannyian hordozzunk magunkban a genetikai örökséget, és mi, művészek is sokszor a saját családunk tükre vagyunk. Ahogy idősödöm, egyre többet gondolkodom a családomon. A félreértésekről, amelyek sebet ütnek rajtunk. A kötődéseinkről, az elköteleződéseinkről. Az ember számára nagyon fontos a családdal és más családokkal történő érintkezés. Amióta független állammá vált, Horvátországban is megjelentek ezek a famíliák, amelyek egyre erősebbek, egyre nagyobb hatalmat birtokolnak: ők az új Glembayok. Glembayok minden társadalomban léteznek. Végigkísértem Horvátország új Glambayainak a felemelkedését, és úgy gondolom, Krleža trilógiája intő jel lehet ezeknek a famíliáknak.

A Léda első két felvonása nagyon erotikus, mégis az volt a benyomásom, hogy ön rendezőként a darab egyik hősét sem szereti igazán…

Tulajdonképpen mindegyik figurát imádom! (nevet). A Léda cselekménye egy karneváli éjszakán történik, ahol mindenki visel a karneváli maszkon kívül egy társadalmi álarcot is. Az előadás második részében azonban lefoszlanak ezek a maszkok, és teret adnak a belső drámának. A szereplők a válság pillanatában felismerik a maszkok hiábavalóságát. Mindenki, aki álarc mögé bújik, megérdemli, hogy kinevessék. És mindenki, akiről egyszer lehullott a maszk, megérdemli, hogy megértsük. Ez velünk is gyakran megesik: nevetségessé válunk, ha maszk mögé bújunk azért, mert meg akarunk maradni egy adott közösségben. És egy idő után mi magunk is elhisszük, hogy mások vagyunk.

Három dimenzióban szemlélünk egy embert: az ember azt gondolja magáról, hogy…, mások úgy látják, mint… és a harmadik: én tulajdonképpen az vagyok… - ez utóbbi az a dimenzió, ami az embert egyedivé teszi. E a három dimenzió figyelembe vételével építi fel Krleža  a viszonyokat (szex előtt és szex után) férfi-nő, férfi-férfi, nő-nő között. Krleža szereplői dekadens személyek, szexualitásuk is dekadens, de a végén az igazi, valós szerelem megdicsőül. Ez a darab a megtisztulás komédiája. Oliver Urban az utolsó polgár, cinikus és kritikus, értékrend nélküli ember, akinek el kell hagynia ezt a világot. A szerző a szöveg regényváltozatában azt írja, hogy Urban „eltűnt az északi ködökben”. A Léda a Glembay-ciklus vége, de ez a vég a trilógiát átszövő intrikák ellenére sem szakítja el az Aurel és Klara közötti erős szerelmi szálat. Krleža arról beszél, hogy az emberek nagyon sokszor játszanak szexuális kapcsolataikkal, és gyakran túlzásokba esnek. A darab során felmerül a kérdés, hogy kinek fáj jobban a megcsalás: annak, aki csalt, vagy annak, akit megcsaltak?

Azt mondta, hogy a tökéletes szereposztást találta meg Kolozsváron ehhez a darabhoz…

Igen. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban kiváló színészek vannak minden korosztályban. Nagyon szerencsés felismerés volt, hogy Szűcs Ervin van most a művészi erőnek és fejlődésnek abban a fázisában, amikor eljátszhatja ezt a szaloni oroszlánt, Oliver Urbant, aki volt diplomata, filmszínész, táncos és most képzőművészeti kritikus. Ervin férfiassága és mentális készenléte, szellemi és fizikai kondíciója egyaránt a legalkalmasabbá tették erre a szerepre.

Az élete delén, a negyvenes éveinek válságán átmenő ember figuráját Bogdán Zsoltra bíztam, neki kell eljátszania az érzelmi krízist és a megfiatalodásért zajló belső küzdelmet. Klanfar réteges karakterét, a gazdag családfőt és nagy hatalommal bíró politikust abban a pillanatában ismerjük meg, amikor sebezhető, mert éppen meghalt az anyja. A karakter árnyalatait fenomenálisan hozza Hatházi András.

A női szereplők is nagyon találóak: Györgyjakab Enikő (Melita) az a színésznő, akinek a pályája most szédítően ível fölfelé. Próbáról-próbára meglepett a fejlődése, ráadásul kiváló komikai adottságai vannak. A darabban Klara egykor ünnepelt operaénekesnő, aki elvesztette a hangját: Kató Emőke a maga belső érzékenységével, kifejező erejével és csodálatos zenei képességeivel ideális ennek a karakternek a megformálására. A többi szereplő – a járókelők, éjszakai pillangók, festők – Krleža mikrokozmoszát testesítik meg.

Azt hiszem, még nagyon sok drámai szöveg van, amelyről úgy érezheti, hogy Kolozsváron megtalálta rá a tökéletes szereposztást. Készül még rendezni itt?

Igen, Tompa Gábor igazgatóval már tervezzük, hogy 2016-ban itt rendezem meg Draga Jančarja "Briliáns valcer" (Veliki briljantni valček) című darabját. Cselekménye egy szanatóriumban zajlik, amelynek neve: „A szabadság felszabadít”. Ebben a szanatóriumban megváltoznak a személyiségstruktúrák, mert aki valami nagy dolgot hozott létre a valódi társadalomban, kitört az átlagosságból, azt ide zárják be, hogy átlagossá tegyék. A darab azt a kérdést feszegeti, hogy ki lehet-e ölni belőlünk a különbözőséget? A kérdés nyitva marad, de ettől nagyon érdekes és provokatív a darab.