Ír zenétől a bányában kivirágzó sikerig: Székely Csaba Kolozsváron
Erdély legsikeresebb kortárs drámaírója, Székely Csaba közismert Bánya-trilógiájáról, valamint kevésbé közismert „pályakezdéseiről”, ír zenéhez való vonzódásáról, Mihai Viteazulról és még sok minden másról beszélgetett szerda este Balázs Imre József, a Korunk folyóirat szerkesztője a szerzővel Kolozsváron. A Minerva Házban zajló beszélgetésre megtöltötték a Cs. Gyimesi Éva termet a kíváncsiak, akik között – a könyvbemutatókra egyáltalán nem jellemző módon – ezúttal többségben voltak a fiatalok.
A Bányavidék-trilógiáról, a színre vitt előadásokról már sokat és sokfelé írtak, mondta Balázs Imre József, akinek mégis sikerült eddig kevesek által ismert részletekről faggatni a sokinterjús szerzőt. Megtudtuk például, hogy Székely Csabát nagyon foglalkoztatja az ír kultúra, annak mítoszaival, meséivel és zenéjével együtt, és az államvizsga dolgozatát is ebből írta. 2004-ben, Székely Csaba első kötete (Írók a ketrecben) megjelenésének évében egy CD is napvilágot látott, amelyen az író furulyázik és dobol egy nagyváradi, ír zenét játszó zenekarban. Székely Csaba a Bányavidék kötet végén is egy ír szerzőnek, Martin McDonagh-nak köszöni meg, hogy (Csehov és az erdélyi valóság mellett) forrást szolgáltatott a trilógia megírásához.
„Vonzódom a perem-műfajokhoz, akár irodalomról, akár filmről, akár zenéről legyen szó” – mondta Székely Csaba, akit ezért is „atipikusként” jellemzett beszélgetőpartnere. De nem csak ezért: Székely Csaba angol nyelvű íróként is kipróbálta magát, amit nem sok erdélyi magyar szerző mondhat el magáról. A „Szeretik a banánt, elvtársak?” című darabot egy, a BBC által meghirdetett drámapályázatra írta meg, eredetileg angol nyelven. A szöveg egy fiatal felnőtt visszaemlékezése gyerekkorára, amely a Ceausescu-diktatúrában telt, magas rangú párthivatalnok apja, neurotikus anyja és terrorizáló bátyja nyomasztó társaságában. A humorban oldott keserűség célba talált a brit bírálóbizottságnál, a darab és a belőle készült rádiójáték elnyerte a BBC díját. Az indoklás jól elmesélt történetként jellemezte a „Szeretik a banánt, elvtársak?”-at, amely, noha Kelet-Európában történik, nagyon jól érthető a brit közönség számára is. „Forrest Gump, erdélyi változatban” – vélte a műről a Korunk szerkesztője. „Hasonlít, csak sötétebb, mert ezt egy elmegyógyintézet parkjában meséli a főhős” – pontosított a szerző.
A darabot közben lefordították magyarra, Székely Csaba pedig már a fordítást „pofozta át” monodrámává, amelyet Sebestyén Aba marosvásárhelyi színész fog első ízben előadni. A Yorick Stúdió produkcióját Sorin Militaru rendezi.
A Bánya-trilógiának második és harmadik darabjából – a Bányavakságból és a Bányavízből – a kolozsvári színművészeti szakos hallgatók tanárukkal, Szilágyi-Palkó Csabával adtak elő egy-egy jelenetet felolvasószínház formájában, úgy, hogy a szerzői utasításokat maga Székely Csaba szúrta közbe.
„A Bányavirág alapjául a Ványa bácsi szolgált, erre rímel a Bánya. Szükség volt a darab megírása során egy munkahelyre, amely megélhetést biztosít a közösségnek, és amelyet ha kiveszünk az egyenletből, az egész közösség pusztulásnak indul. Ez lehetett volna egy vasöntöde is, csakhogy címben nem nézett volna ki túl jól az, hogy Vasöntödevirág” – viccelődött a szerző arra a kérdésre, hogy „Miért pont bánya?”
Én úgy olvastam, olvasom ezeket a blaszfém tragédiákat, mint egy dialóg-regényt, mint valami abszurd, Kárpát-medencei balladát, szerethető és viszolyogtató alsócsehovi hősökkel, akik a hagyomány, az édeserdélység lerabolt, bezárt tárnáival a talpuk alatt, az elvágyódás meddő igyekezetében „békaszarrá” isszák magukat – hisz „nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.” Sötét, illúziótlan, ezért felszabadító művek ezek, az író minden mondata a részvét pallóján, sírás és nevetés határán egyensúlyoz, azon félfényes-félhomályos emberi vidéken, ahol mindannyian, székelyek, magyarok, oroszok, írek, hottentották, esendő utazók vagyunk. – írja Parti Nagy Lajos a Bányavidék kötet hátlapján.
Székely Csaba a trilógia után meglepő irányba lépett ki a Bányák már-már fenyegető skatulyájából: történelmi drámát írt Mihai Viteazul fejedelemről, de itt is felhasználva jól bevált stilisztikai eszközét, a humort. „Nem akartam ellenszenves hőst kreálni” – mondta a szerző, aki szerint Shakespeare Macbeth-jének szerkezetét követi drámájában az a fejlődéstörténeti szál, ahogy a hős felemelkedik, majd elbukik. Elmesélte, munkáját számos történeti munkára alapozta, ami már azért sem volt könnyű, mert a román és a magyar forrásokat összevetve ellentmondásokra bukkan a kutató. „Piszkálta a csőrömet, hogy mit keresett ez a Mihály itt Erdély trónján, hogy is volt az, hogy egymás ellen uszította a székelyeket és a magyarokat? Fontos pont ez, mert Románia egész modernkori történelmét erre alapozzák. A magyar források viszont kalandorként állítják be, akinek éppen szerencséje volt, ezért elfoglalta Erdélyt is…” – foglalta össze a szerző, aki meglepődéssel bukkant rá annak bizonyítékára, hogy amit a román források a nagy egyesítésnek neveznek, vagyis hogy Mihály havasalföldi vajdaként elfoglalta Erdélyt és Moldvát, megelőzte egy írásban rögzített egyesítés: Erdély fejedelme vazallusává tette a két román tartomány vajdáját, akik királyuknak ismerték el a mindenkori erdélyi uralkodót.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a napokban mutatta be Alkésztisz című darabját, amelyhez Székely Csaba gyúrta maivá Euripidész szövegét. „Még soha nem álltam ilyen közel a posztdramatikus színházhoz” – vallotta a drámaíró a munkáról, hozzátéve: érdekes volt úgy előadásszöveget (és nem drámát!) írni, hogy félre kellett tennie saját koncepcióját.