Új összecsapások kibontakozására és a jelenlegi konfliktusos helyzetek további éleződésére is számíthatunk 2026-ban. Mihálovics Zoltán politológus, a budapesti Makronóm Intézet geopolitikai elemzője a Maszolnak elmondta: Ukrajna mellett Venezuela és Irán is már az éve elején megjelent a konfliktusok térképén, az amerikai Council on Foreign Relations éves konfliktuskockázat-értékelése pedig harminc potenciális konfliktust nevezett meg. A szakértőt az ukrajnai békeesélyekről, s a magyarországi választások geopolitikai jelentőségéről is kérdeztük.  

– Közhelyes kérdés, de megkerülhetetlen: lesz-e béke Ukrajnában 2026-ban?

– Mióta Donald Trump tavaly év elején hivatalba lépett az Egyesült Államok 47. elnökeként, jól láthatóan egy realista megközelítés költözött a Fehér Házba, amit leginkább Ronald Reagan realista alapokon nyugvó erőpolitikájához tudnék hasonlítani, ugyanakkor attól mégis számos pontban eltér. Már az elnökválasztási kampány fő kérdése is az ukrajnai béke volt. Trump második ciklusa alatt a diplomáciai csatornák valósággal felrobbantak: több egyeztetés zajlott az ukrán féllel, és augusztusban Alaszkában az amerikai elnök Vlagyimir Putyinnal is találkozott. Mégis azt kell mondanom, hogy nehéz dolga lesz Donald Trumpnak, mivel szemmel láthatóan az orosz és az ukrán álláspontok a kardinális kérdésekben még mindig nagyon távol állnak egymástól.

Azonban az amerikai elnököt szorítja az idő, mivel novemberben 3-án félidős választásokat tartanak az Egyesült Államokban, amely során megújítják a felsőházi mandátumok (szenátus) egyharmadát és az alsóház (képviselőház) egészét. A 2024-es győzelem óta mindkét házban az elnök pártja, azaz a republikánusok vannak többségben, így Trumpnak novemberig maximum a párton belüli ellenétek kiéleződésétől kell tartania. Azonban ha elveszíti legalább az egyik kamara többségét, onnantól kezdve a mozgástere az elnöki rendszer ellenére is sokkal korlátozottabb lesz. Ha megnézzük a jelenlegi közvélemény-kutatási adatokat, arra van a legnagyobb esély, hogy a republikánusok szűken elveszítik az alsóházat, míg a szenátusban megtartják a többségüket. Ez nem lenne meglepő, mivel a modern amerikai történelemben csak három olyan eset volt (Franklin D. Roosevelt, Bill Clinton, George W. Bush), amikor a regnáló elnök pártja nem veszítette el legalább az egyik kamarában a többségét.

Így ha Donald Trump békét szeretne, akkor azt novemberig kell tető alá hoznia, máskülönben onnantól – ha hiszünk a felméréseknek – egy nehezített pályán kell kormányoznia. Azonban addig még nem egész 10 hónap van, de a kompromisszum elérése nem lesz egyszerű. Többnyire két kérdésben nem tudnak napirendre jutni a felek. Az egyik a területi problémák: az ukránok nem akarnak belemenni semmilyen területvesztésbe, sőt olykor a Krímet is visszakövetelik, míg az oroszok a frontvonalbeli realitások figyelembevételével hajlandók csak kompromisszumot kötni, ami azt jelentené, hogy lényegében az egész, ásványkincsekben gazdag Donbász hozzájuk kerülne Harkiv, Szumi és Dnyipropetrovszk mellett. A legfontosabb ezek közül egyértelműen Donbász jövője, ugyanis ez a terület adta a háború előtt az ukrán gazdasági teljesítmény jelentős hányadát. Ha megnézzük a 2022 előtti adatokat, ez a régió biztosította az ukrán nyersanyagok 90 és az ipari termelés 25 százalékát, ami nem meglepő, hiszen a terület gazdaságát a nehézipar (szénbányászat, kohászat) hajtja: a térségben található Ukrajna legnagyobb becsült szénkészlete (60 milliárd tonna), és a régió magában foglalja az 53 ezer négyzetkilométernyi Donyeck és Luhanszk megyét, amit az oroszok jelenleg közel egészében megszállás alatt tartanak. 

Kapcsolódó

Amerika kiütötte Kínát Venezuelából

Maduro egy klasszikus szocialista diktátor volt, aki az ország nyersanyagait a saját hatalmának konszolidálására használta fel.

Benkő Erika vélemény

A másik kritikus pont a zaporizzsjai erőmű irányításának kérdése: a terület nagy részét az oroszok már elfoglalták, de a létesítmény irányításáról nem tudtak megállapodni, azt mindkét fél magának szeretné megszerezni. A frontvonalbeli helyzet sem a gyors békének kedvez: az ukránok csak apróbb sikereket tudnak elérni, mivel az oroszoknak jóval nagyobb humán erőforrásbeli tartalékaik vannak, akik viszont minden egyes támadásnál óriási veszteségeket szenvednek el, és az sem segíti a helyzetüket, hogy olyan – 2014 óta tudatosan megerősített – ukrán erődvárosokkal állnak szemben, mint Kramatorszk. A béke tehát közelebbnek tűnik, mint a Biden-adminisztráció alatt, de ezt meg kell előznie egy tűzszüneti megállapodásnak, ám ahhoz is komoly kompromisszumokra lesz szükség 

– Mire számíthatunk a kiszámíthatatlannak tűnő Donald Trumptól a világpolitikában?

– Az amerikai elnök lépései kiszámíthatatlanabbak a 2016 és 2020 közti első elnöki ciklusához képest. Igaz, most úgy tűnik, hogy a vámtarifákkal való váratlan fenyegetések háttérbe szorultak, más területeken viszont még lehet meglepetésekre számítani. Ebből a szempontból érdemes tanulmányozni az új amerikai nemzetbiztonsági stratégiát, amelynek a publikus, 33 oldalas változatát tavaly év végén hozták nyilvánosságra. A dokumentum is azt tükrözi, hogy az USA nem izolacionista irányt vesz, hanem elsődlegesen a saját érdekeit tartja szem előtt az „America First” szellemében. A stratégiában kitűnt, hogy Trump nem egységes partnerként, blokként tekint az Európai Unióra, hanem 27 nemzetállamként, nem véletlenül emelte ki a politikai értelemben hozzá közelebb álló országokat, így Magyarország mellett Olaszországot, Lengyelországot, valamint azt az Ausztriát, ahol a Trump-szövetséges Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) toronymagasan vezeti a felméréseket. Ezeket az országokat Washington vélhetően megpróbálja közelebb húzni magához, ezzel egy pragmatikus kapcsolati hálót kiépítve..

Beavatkozási terület a nyugati félteke

A másik figyelemre méltó elem a Monroe-elv (Amerika az amerikaiaké) újrakalibrálása. Ez lényegében annyit jelent, hogy a Trump-adminisztráció elsősleges beavatkozási területként tekint a nyugati féltekére, azaz az egész amerikai kontinensre. Kifejezetten erős ennek az áthallása Latin-Amerikára vonatkozóan, ahol az elmúlt években Kína és Oroszország erős hídfőállást épített ki, sőt több országnak Peking az első számú kereskedelmi partnere lett. Ezek közé tartozik Venezuela, ahol az amerikai beavatkozás már meg is történt, Kuba, Nicaragua és Kolumbia. Ha mindezekből indulunk ki, akkor Trump filozófiája mögött a Reagan-féle nyers erőpolitika húzódik meg, amellyel stabilitást kíván elérni a közvetlen környezetében: ha Washington érdekei úgy diktálják, nem fél beavatkozni, ahogy történt ez Iránban és Venezuelában is.

Éppen ezért érdekes feltenni azt a kérdést, hogy mi lesz Grönlanddal, amelyről Trump több ízben kijelentette, hogy meg kívánja szerezni. Ugyanez a helyzet a Panama-csatorna ellenőrzésével, a potenciális mexikói és kolumbiai beavatkozással, Kubáról nem is beszélve. Mindez abba az irányba mutat, hogy a kialakulófélben lévő, vélhetően multipoláris világrendnek a részét fogja képezni a befolyási övezetek visszatérése, így törekedve a stabilitás elérésére. Amire Trumptól biztosan számíthatunk, hogy nem fogja hagyni, hogy Latin-Amerikában tartós hídfőállást alakítsanak ki legfőbb geopolitikai ellenfelei, főként Kína. Peking egyébként a régióban a Panama-csatornát készül megkerülni az ún. transzkontinentális vasút kiépítésével, amely a brazil belső régiókból indulna, keresztül az amazonasi övezeteken és a kontinens közepén, majd Peru nyugati partja felé tartana, ahol kikötők révén gyors összeköttetést biztosítana Ázsia felé. Ez azonban nyilvánvaló amerikai érdeket sért.

– A venezuelai fejlemények kapcsán megfogalmazott reagálások ismételten megmutatták az Európai Unió megosztottságát, bizonytalanságát, súlytalanságát. Mélyülhet az EU válsága 2026-ban?

– Semmi jel nem mutatja ennek az ellenkezőjét: 2025-ben az Európai Unió tovább veszített világgazdasági és világpolitikai súlyából az első számú versenytársaival, az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. Európa biztonsági értelemben továbbra is erősen függ Washingtontól, gazdasági fronton pedig Kínától és Oroszországtól. Az EU válságát több tényező együttesen okozza: Európa egyszerre küzd versenyképességi, vezetői és politikai válsággal. A versenyképességi válságot elsősorban a Kínával szembeni lemaradás, a korábbi európai bástya, a járműipar primátusának elvesztése és az olcsó orosz nyersanyagokról, energiáról való leválás okozza. Kína az elmúlt években az elektromos járművek tekintetében betört az európai piacra, a német járműgyártás és a prémiummárkák pedig negatív rekordokat döntenek. Európában érzékelték a járműipar körüli problémákat, így egyre inkább a hadiipartól és a fegyverkezéstől várnak valamiféle gazdasági növekedést, ezzel pörgetve a saját gazdaságukat. Az európai és főként a német gazdaság gyengélkedése, a szinte nulla gazdasági növekedés, stagnálás Magyarország számára is rossz hír, hiszen a régió gazdasági prosperitása nagyban függ a német gazdasági teljesítménytől: kis, nyitott gazdaságként, igencsak integráltan az európai gazdaságba, aligha elképzelhető érdemi gazdasági növekedés a német ipar gyengélkedésével. Ráadásul Európa korábban úgy tudott versenyben maradni Washingtonnal és Pekinggel szemben, hogy támaszkodhatott a Moszkvából származó olcsó energiára, azaz az európai, illetve főként a német technológia kooperált az olcsó orosz nyersanyagokkal. Ehhez képest jelen állás szerint az Európai Unió 2027-re teljesen ki akarja vezetni az orosz energiát az európai piacról, ami jogi aggályokat is felvet, miután az uniós alapító szerződések egyértelműen fogalmaznak: minden tagállam maga dönthet a saját energiamixéről, valamint arról, hogy honnan kívánja az energiát beszerezni.

Ezek a problémák párosulnak egy vezetői válsággal: igaz, hogy az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen mögötti támogatás megingathatatlan, hiszen magabiztos többséget tudhat maga mögött az Európai Parlamentben többek közt az Európai Néppárt (EPP), a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (S&D), a Liberálisok (Renew), a Zöldek, valamint részben az Európai Konzervatívok és Reformisták Szövetségének (ECR) támogatását élvezve. Ennek ellenére többször előfordult, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtottak be ellene, amelyek bukása bár borítékolható volt, jelzésértékűek voltak, emellett az elnök helyzetét azt sem segíti, hogy folyamatosan korrupciós botrányokra derül fény a közvetlen munkakörnyezetében. Ehhez kapcsolódik az Európai Unió politikai válsága, amely a 2024-es EP-választáson kristályosodott ki, amikor az Európai Parlament erőteljesen jobbra tolódott. Az EPP-től jobbra álló politikai erők szerte Európában előretörtek, megerősödtek, sőt voltak olyan országok, ahol azóta is vezetik a közvélemény-kutatásokat (Franciaország, Ausztria, Olaszország). Ha megnézzük a politikai palettát, felbomlott a korábbi Identitás és Demokrácia (ID) frakció, és erős magyar közreműködéssel megalakult a Patrióták Európáért (PfE), amely rövid időn belül az Európai Parlament harmadik legnagyobb képviselőcsoportjává nőtte ki magát, és jelenleg 86 képviselőt tömörít 13 különböző országból. Emellett megalakult a Szuverén Nemzetek Európája (ESN) az AfD vezetésével, amely a legkisebb önálló frakció.  Ezzel az ECR mellett létrejött további két, az EPP-től jobbra álló képviselőcsoport, amely az EP-mandátumok 26,3 százalékát ellenőrzi, 189 képviselővel, így meghaladva az EPP-t, amely a legnagyobb frakció. Jól látható tehát, hogy az európai választók a hagyományos politikai erőktől egyre inkább elfordulnak, vélhetően azért, mert azt érzékelik, hogy azok nem tudnak választ adni a jelenkori kihívásokra. A több oldalról közelítő, sőt mélyülő válságtünetek nem abba az irányba mutatnak, hogy Európa kifelé jönne a válságból.

Kapcsolódó

Trump senkit nem tűr meg az Egyesült Államok „hátsó udvarában” 

Az Európai Unió eszközök és hang nélkül szemléli egy olyan világrend átalakulását, amelynek sorsáról nélküle döntenek.

Venezuela Donald Trump Nicolas Maduro Kína

– Már az év elején óriási a nemzetközi érdeklődés a magyarországi parlamenti választásokkal kapcsolatban. Több külföldi elemző az év egyik legjelentősebb eseményeként határozza meg a megmérettetést. Külpolitikai, geopolitikai szempontból mit jelenthet az áprilisi magyar választás?

– Európát nézve leginkább a V4-en keresztül fogható meg a kérdés. A visegrádi együttműködés (V4), hasonló más ilyen jellegű formációkhoz, amelyek elsődlegesen politikai alapon szerveződnek, ebből adódóan az ellentétes színezetű kormányok egyidejű regnálása esetén időnként veszítenek a jelentőségükből. Az orosz–ukrán háború kirobbanása óta ez igaz a V4-ekre is: Csehországban kormányváltás volt 2021 októberében, és Andrej Babiš, aki a magyar kormánnyal kifejezetten jó kapcsolatokat ápolt, távozott a miniszterelnöki székből, és csak a tavaly októberi választást követően tért vissza. 

Szlovákiában 2023-ban Robert Fico pártja, a Smer nyert, és azóta pragmatikus együttműködés figyelhető meg a magyar és a szlovák kormány között, igaz, a közbeszédet most átpolitizálja az ún. némaságtörvény, ami hátrányosan érinti a felvidéki magyarságot, ugyanis Szlovákia december végén módosította a büntető törvénykönyvét, és hatályba lépett egy olyan rendelkezés, amely bűncselekménnyé teszi a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését vagy kritikáját. Ez azt jelenti, hogy aki nyilvánosan kételkedik ezek jogszerűségében vagy igazságosságában, akár fél évig terjedő szabadságvesztéssel is sújtható.

Budapest egyaránt jó viszonyt alakított ki Washingtonnal, Moszkvával és Pekinggel

Lengyelország a történelmi múlt és a földrajzi közelség miatt a kezdetektől fogva hevesen reagált az orosz támadásra, ráadásul 2023-ban leváltották a 2015 óta hivatalban lévő Jog és Igazságosság (PiS) pártot, amellyel a magyar kormány szintén kiemelten jó kapcsolatokat ápolt az orosz–ukrán háború kirobbanásáig, a kormányváltás után azonban elhidegültek a kapcsolatok. A 2025-ös lengyel elnökválasztáson viszont a PiS meg tudta tartani az elnöki széket, és Karol Nawrocki követte elődjét, Andrzej Dudát (a lengyel elnök csak egyszer választható újra, így Duda nem indulhatott újra), így Lengyelországban továbbra is megosztott a végrehajtó hatalom: a parlamenti ellenzék vezető ereje adja az elnököt, ami azért fontos, mert a lengyel félelnöki berendezkedés miatt az elnöki hatalom fajsúlyosabb a miniszterelnökinél. Így Magyarország nem hidegült el végérvényesen Lengyelországtól – ahol 2027-ben lesznek parlamenti választások –, hacsak a problémákkal terhelt kormánykoalíció addig fel nem bomlik. Az Európai Tanács legutóbbi ülésén már jól látható volt az ún. V3-formáció, azaz a magyar–cseh–szlovák kormányfő egymásra támaszkodó szövetségesekként jelent meg Közép-Európából. Az április magyar parlamenti választás eredménye így a visegrádi együttműködés újbóli megerősítése szempontjából sem lesz mellékes. 

Másfelől a magyar kormány a külkapcsolatait a konnektivitás stratégiájára építi, ami összefoglalható azzal, hogy a nemzetközi kapcsolatok minden szereplőjével kölcsönös tiszteleten alapuló pragmatikus együttműködésre törekszik. Ennek köszönhető, hogy Budapest egyaránt jó viszonyt alakított ki Washingtonnal, Moszkvával és Pekinggel, ami lehetőséget teremt arra, hogy Magyarország a Kelet és a Nyugat közti összekötő pontként aposztrofálja magát, ahol egyidejűleg találkozhat a keleti és a nyugati technológia is. Ehhez Magyarország elhelyezkedése Európa szívében helyzeti előnyt jelent, áprilisban tehát ennek a folytatásáról is döntés születik.

– Ugorjunk odébb egyet. Lép-e Kína Tajvan ügyében 2026-ban?

– Érzékeny kérdés, amit főként a félvezetőgyártás indokol. Az elmúlt évben is folyamatos volt a kínai nyomásgyakorlás Tajvanra, egyfelől a diplomácia és a retorika eszközeivel, másfelől hadgyakorlatok formájában. Én azt gondolom, hogy Donald Trump év eleji beavatkozását Venezuelában Kína érdeklődéssel figyelte, éppen Tajvan miatt. Ugyanis Pekingnek ez az incidens két kaput is kinyitott: Trump akciója precedenst teremthet a nemzetközi politikában, és Venezuelához hasonlóan feljogosíthatja Kínát, hogy beavatkozzon Tajvanon, másfelől ez lehetőség is Pekingnek, hogy megmutassa a nemzetközi közösség előtt a korábbi Amerika-centrikus világrend visszásságait és kettős mércéjét. Legnagyobb ellenfele beavatkozását nem ítéli el a Nyugat, míg Oroszországét igen, sőt ellene több szankcióscsomagot is kivetettek. 

Véleményem szerint nem kell attól tartani, hogy Kína beavatkozik Tajvanon, mint ahogy Trump Venezuelában, holott Kína sem nézi jó szemmel, hogy be van szorítva a szárazföldjére egy elsődleges és másodlagos szigetlánc mögé, mint ahogy Washington sem örül ellenfelei térnyerésének Latin-Amerikában. A beavatkozás elleni fő érvek a szokásos félvezetőipar mellett Kína történelmében rejlenek: Peking több ezer éves civilizációt tudhat maga mögött, és a kínai gondolkodásra nem jellemző a sietség, inkább kivárnak a megfelelő alkalomra. Az ő szemszögükből sokkal logikusabb, hogy – ahogy korábban említettem – a Trump-féle beavatkozást követően rá tudnak világítani a kettős mércére. Másfelől, ha megnézzük a tajvani politikai helyzetet, egy megosztott képet kapunk: a Kína-barát Kuomintang az érdemi parlamenti jelenlétével meg tudja bénítani az ellenétes pártszínezetű elnök munkáját, ami így társadalmi elégedetlenséget is szülhet. Vagyis Peking kivárhatja, amíg a Kuomintang javára alakul a politikai helyzet Tajvanon, és a szigetország fordul Kína felé.

– Számíthatunk-e új konfliktusok kibontakozására, konfliktusos helyzetek eszkalációjára a világban, és ha igen, hol?

Igen, ha csak abból indulunk ki, hogy egyből egy amerikai beavatkozással kezdődött az év Venezuelában, emellett pedig Iránban hetek óta tömegtüntetések vannak, amik könnyen megrengethetik a rezsim alapjait, ha rövid időn belül nem tudnak úrrá lenni a helyzeten. Így első körben ezt a két országot biztosan mondanám Ukrajna mellett. Nem eltávolodva Latin-Amerikától, lehet egy potenciális amerikai beavatkozás Kolumbiában vagy Kubában is, és ha megnézzük az elmúlt hetek nyilatkozatait, Grönlandot sem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen jól láthatóan Donald Trump nem tett le a sziget megszerzéséről. Az amerikai Council on Foreign Relations éves konfliktuskockázat-értékelése 30 potenciális konfliktust nevezett meg, amely 2026-ban a legjelentősebb hatással lehet az Egyesült Államokra. Anélkül, hogy felsorolnám mind a 30-at, el lehet mondani, hogy ezek nagy része a Közel-Kelethez (Izrael–Irán-háború kiújulása), Afrikához (Száhil övezeti konfliktusok) és Latin-Amerikához (Venezuela, Mexikó) köthetők. Így továbbra is változatlan a tavalyi, példátlanul magas szintű aggodalom a világban a növekvő erőszakos konfliktusok kockázata miatt.