Hidegrázósan vicces tanmese a manipulációról – Brit bohóctréfa a 7. PulzArton

Csak utólag, miután jól kinevette önmagát és világát, kapott az ember a szívéhez a színházterem előcsarnokban, hogy „jesszusom, alaposan kibabráltak velem, s még élveztem is” – így hatott a sepsiszentgyörgyi 7. PulzArt fesztiválon a nagy-britanniai Pickled Image társulat két színészének produkciója, amely Kulrofóbia (Bohócfóbia) címmel a manipuláció színházi nyelvre lefordított „mesterkurzusa” volt. Igazából, amikor beültem, sokkal szelídebb játékra számítottam, amolyan finoman magvasra. Azt hiszem, erre mondják azt nagyon plasztikusan, hogy „na ja!” Mert nem ilyen volt.

Szóval a „magvas” igaz volt belőle, a „finom” viszont annyira nem, hogy a brit előadás sepsiszentgyörgyi nézőjeként azon is kezdtem morfondírozni kijövet, hogy akkor én ezentúl félek-e vagy sem a bohócoktól? Továbbpörgetve a produkció hatásmechanizmusát: megpróbáltam bemérni, hogy a továbbiakban vajon hányszor fogok diszkréten és nőiesen felvisítani, amikor hároméves lányom univerzumában előfordulnak majd ezek a(z egyáltalán nem) „szelíd” és (egyáltalán nem) „kedves” lények. S bár ők általában pajkosan szokták felvidítani ártalmatlan kis tréfáikkal közönségüket, én ezután ezt egyáltalán nem fogom elhinni nekik (mint aki már negyvenévesen, tehát idejekorán tudja, hogy nincs is Mikulás).

Ha a brit produkcióra ezzel a kulturálisan kalibrált pajkos-ártalmatlan bohócképpel ültünk be – márpedig mi mással rendelkezhetnénk? –, akkor nem lehettünk egyebek, mint a lehető legkönnyebb prédák a kezdetben szimpatikusnak tűnő két vicces bohócféle fickónak a karmai között. Ők aztán a legvitriolosabb gúnyba mártva minket úgy „száműztek” a nézőtérről, hogy meg se álljunk a természetrajz múzeumig, hiszen kiválóan alkalmassá váltunk immár annak pontos szemléltetésére: milyen anatómiai elváltozásokat idéz elő a homo sapiensen egy-egy mesterien kifundált manipulációs folyamat?

Pedig kezdetekkor csupán egy sejtelmesen megvilágított, meleg, barnás árnyalatú kartonépítménybe érkeztünk, amely egyfelől zsúfoltnak és improvizáltnak tűnik, másfelől viszont puhának és játékosnak. Ebben a közegben mutatkozik be a brit angolt artikuláltan beszélő két bohóc, Adam és Dik (mondjuk, ez a nyomatékosítás alkalmasint illik is a játékukhoz), akikről egy idő után kiderül, hogy menekülnének abból a kartonvilágból, amelyben éppen látjuk őket. Ők azonban még nem találták meg az „angolos távozás” nyitját, így inkább egy amolyan „bohóc-brexithez” hasonlít az egész, mint valódi meneküléshez: sokat beszélnek róla, több változatot is feltérképeznek, azonban valamely felettük lebegő autoritás visszatartja őket. Még nem tudjuk, hogy mi is, ki is az…

A megoldáskereséseik tele vannak pótcselekvésekkel. Ezekből kerekedik ki a színpadi történet és játék: bohóctréfákat űznek, különböző szituációs játékokat találnak ki, amelybe bevonják a közönséget is. Mire a nem túl könnyed tréfáik végére érnek, már alig marad kicsit meg nem taposott, színpadra nem ráncigált, műanyag labdával meg nem dobált, vagy különböző poénok elcsattintására ki nem pécézett néző. Itt mindenki potenciális „áldozat”. És mindez, így elmondva csupán annak tűnhet kissé durvának, aki nem vett részt a produkcióban (amelyet két alkalommal is játszottak a PulzArton), amelyet mindvégig a felhőtlen és hangos nevetés uralt. Na jó, és egy enyhe félelem is, hogy „vajon én leszek-e a következő kiszemelt botcsinálta fellépő?”

A bohóctréfák között volt „menekülős” játék, amely a tele nézőtér széktámláin való spontán lépdelésben öltött formát, továbbá volt improvizált, csipogós műanyagjátékokból szerveződő, ad hoc zenekari játék, és ezzel együtt a színpadon kialakított fodrászszalon, volt még koktélparti és vadnyugati jelenet, illetve párizsi gyertyafényes, romantikus vacsora… A közönség soraiból pedig olyannyira nyitottan ugrottak bele a játékba a kiszemelt, kényszerűség szülte „színészek” vagy „játszótársak”, mintha beépített résztvevői lettek volna ennek a végeérhetetlennek tűnő tréfának.

De a színpadi történet legérdekesebb fordulata talán az, amikor a két bohóc által emlegetett „autoritás” – aki miatt ők nem mernek lelépni onnan, kilépni a nyomasztó kartonvilágból – fizikai valójában is megelevenedik a színen. Már amennyire az alig egy méteres, ugyancsak bohóc küllemű, gonosz báb „megelevenedhet”…

De furamód tényleg életre kel. Az eleven gonoszsága által lesz teljesen hiteles és életszerű lény ez az aprócska figura, és hajtja igába a szemünk láttára azokat, akiknek a hozzájárulása nélkül ő sehol és semmi nem lenne, legfeljebb egy élettelen baba egy elfelejtett sarokban. Számomra ez volt a brit bohóctréfa legfájdalmasabban magvas mondandója, amelyen talán sokan és mélyen elgondolkodhatunk: az általunk és félelmeink által kreált körülmények fura összjátéka révén kerülhetnek olyan magasan fölénk azok a nagyon kicsi és lényegtelen figurák, akik aztán átveszik a vezetést az életünk fölött. Mindezt meg azért, mert megengedjük nekik, hogy így tegyenek. És a produkcióban látható szédületes bábjátékból az derül ki: nemcsak átveszi a vezetést, hanem az életükre is tör, a két szereplőt jelképező bábok nyakát is kitekeri ez az aprócska gonosz. Persze ez az egész itt csak játék…

A két bohóc tudja, hogy a szabadulás csak akkor lehetséges, ha beszerveznek maguk helyett más bohócokat – és szó szerint azt is fabrikálnak a színre beráncigált két nézőből –, hiszen a bohócvilág nem maradhat bohóctalanul, ez „szabály”, sőt, mi több: „törvényszerűség”.

A bohóccá tett nézők jelmezbe öltöztetése révén az eredeti bohócok ott állnak teljesen meztelenül a színen, csak a bohócarcuk, -sminkjük, -orruk, a vicces zoknijuk és bohóccipőjük marad. Nekünk meg az, hogy egy olyan manipulációs hadjáratnak lettünk alávetve, amelyben olyan gyorsan pörögtek az események, hogy szabályszerűen alkalmunk sem volt átgondolni a szerepünket a szédületesen kibontakozó játékokban, sem azt, hogy – azon túl, hogy jegyet váltottunk, és ez már eleve a beleegyezésünk jelzi – mennyire mélyen megyünk bele ebbe a játékba. Ezen utólag is csak nevetünk, na és egy kicsit a hideg is ráz odabenn.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?