Gy. Szabó Béla népszerű fametszeteivel égett bele az erdélyi köztudatba a magyar családok rendszerváltás előtti gyűjteményébe szinte kötelező módon bekerülő albumai miatt, a kolozsvári Quadro Galéria azonban most a grafikus korai, „külvárosi éjben” edzett, ismeretlen arcát mutatja meg.

A Liber miserorum című kiállítás szerencsés egybeesés eredménye, tudtuk meg a szerda esti megnyitón: Székely Sebestyén György művészettörténész, a galéria vezetője kollegáival régóta gondolkodott azon, hogy milyen kiállítást szervezhetne a két világháború közötti gazdasági világválság művészeti lecsapódásáról, amikor Ferenczy Miklós, a Gy. Szabó Béla hagyaték őrzője és jogutódja megmutatta neki azt az 1931 és 1935 között készült pasztell- és szénrajz-sorozatot, amelyet a kolozsvári mester 120-nál is több posztumusz kiállításán még nem tártak nagyközönség elé. A művészettörténész rögtön tudta, hogy ez az, amit a Knut Hamsun-regény nyomán elnevezett Éhség-projekt kapcsán keresett.A sorozatot, amely szociális témában erdélyi és romániai viszonylatban az egyik legkiterjedtebb, a Quadro Galéria fiatal munkatársa, Vécsei Hunor művészettörténész dolgozta fel, és közel 50 grafikát (néhány színes pasztell, a többi fekete-fehér szénrajz, illetve szén és pasztell keveréke) válogatott ki a kiállításra, és helyezte őket művészet- és társadalomtörténeti kontextusba a katalógusban közölt tanulmányában. Ebből kiderül, hogy bár Erdélyben a két világháború között alkottak még társadalmilag érzékeny képzőművészek (Podlipny Gyula, Leon Alex, Buday György, Vida Géza, Kazár László), Gy. Szabó Béla grafikái szokatlanul hathattak első nyilvános szereplésükön, a Károli Gáspár Református Irodalmi Társaság 1932-es karácsonyi képzőművészeti csoportkiállításán, ahol Thorma János, Dóczyné Berde Amál és Gruzda János klasszikusabb, nagybányai hagyományokat követő festményei mellett állították ki őket.

A „külvárosi éj”

Gy. Szabó Béla 1905. augusztus 26-án született Gyulafehérváron (innen a Gy.), Budapesten szerzett gépészmérnöki diplomát 1927-ben. Ezután 1931-ig munkanélküli volt, majd Kolozsvárra került, ahol az Energia Villamossági Gépgyár alkalmazta. A vasútállomás környékén lakott, munkája miatt főleg esti fényben látta a külvárost, és így kezdte foglalkoztatni a lámpák által megvilágított arcok dinamikája, vallja a katalógusban közölt 1934-es interjúban.A lámpák fénye a perifériára szorultakra, lecsúszottakra vetül, a képeken munkanélkülieket, fegyenceket, prostituáltakat, a mélyszegénység nyomait viselő torz arcokat látunk, ez József Attila Külvárosi éj című verseskötetének proletárvilága, mutat rá tanulmányában Vécsei Hunor. A kötet egyébként 1932-ben jelent meg, éppen akkor, amikor Gy. Szabó azt a Lámpaoltást rajzolta, amely láttán rácsodálkozhatunk, hogy több mint húsz évvel az elektromos áram bevezetése után még dolgozott lámpagyújtogató Kolozsváron.A témaválasztásban szerepet játszott az is, hogy 1933-ban a grafikus elveszti mérnöki állását, nem sokkal később meg is szűnik a gyár, ahol dolgozott. „Reménytelenül és komor hangulatban jártam az utcákon és ekkor ragadták meg figyelmem azok az emberi figurák, akiknek nagy részük hozzám hasonlóan, reménytelenül és nehéz viszonyok között jártak meggörnyedve a gondok alatt. Ez volt a romantikus korszakom, amikor impresszionista módon szociális témákat rajzoltam meg” – emlékezik a már említett interjúban Gy. Szabó.

„Fiatalember, maga miért nem mászik fára?”

A festőien elsatírozott, impresszionisztikus grafikákat Gy. Szabó Béla egy idő után néhány vonalra egyszerűsített fametszetekre cserélte. A szén- és pasztell „nyugtalanító, ködös hangulata” helyett itt a dúc gyér vésésével elért vékony vonalrajzzal ér el feszültséget, világít rá Vécsei Hunor. A grafikus külvárosi tapasztalatainak összegzése volt az 1935-ben a Minervánál megjelent Liber miserorum (Szegények könyve - innen a kiállítás címe), amely Öröm, Munka, Pihenés és Szomorúság című fejezetekben mutatta meg a város peremén élők mindennapjait.

„Fiatalember, maga miért nem mászik fára?” – kérdezte a legenda szerint Kós Károly a fiatal grafikustól, arra célozva, hogy ki kellene próbálnia a fametszést, amivel sikeresen folytathatná már elkezdett könyvillusztrátori munkát – 1933-ban ugyanis az Erdélyi Szépmíves Céh két kiadványát, Nyírő József Kopjafák és Dsida Jenő Nagycsütörtök című könyvét illusztrálta. Kós Károlynak egyébként is nagy szerepe volt abban, hogy a fiatal mérnök művészi életpályát választott, ő hívta meg az első csoportos kiállításra, és ő nyitotta meg első egyéni kiállítását, amelyet Szervátiusz Jenővel és Vásárhelyi Ziegler Emillel közösen rendezett meg.

„Olcsó nyomor-romantika”

A fenti jelzős szerkezetet Korvin Sándor vágta Gy. Szabó Béla fejéhez egyebek mellett a Korunk folyóirat hasábjain a Liber miserorum kötet kapcsán, szembefordulva Dsida Jenő korábbi pozitív recenziójával is.A grafikus évekkel később, 1978-ban beszélt arról egy interjúban Murádin Jenő művészettörténésznek, hogy a kritika azért is fájt neki különösen, mert éppen abban a folyóiratban jelent meg, amely azt a baloldali értékrendet képviselte, amellyel ő maga is rokonszenvezett. „Nagyon közel álltam a baloldalhoz. A kisujjukat kellett volna, hogy felém nyújtsák, de nem nyújtották, hanem ököllel ütöttek az arcomba” – idézi a kéziratban olvasható interjút Vécsei Hunor. Az írás annyira elkedvetlenítette Gy. Szabót, hogy a szociális témák helyett a természet felé fordult, így alakult ki a ma sokkal inkább ismert arca. Ha ez a váltás nem történik meg, ma többek között a kolozsvári prostituáltak mindennapjairól szóló Éjszaka könyvét is lapozhatnánk.