Régi templomok vakolatrétegei alatt szoktak felfedezni művészettörténészek olyan alig kivehető képmásokat (angyalok? ördögök? szentek? – mire elér minket tekintetük, sokszor már teljesen egyformán néznek minket), mint amilyeneket Kudor-Duka István egy újraértelmezett változatban elénk tár a „Portré” címet viselő kiállításán. Az időtlen arcok időtlen történeteket is mesélnek, nem tudhatjuk róluk, hogy száz avagy ezer évesek, sem azt, hogy férfiak-e vagy nők, idősek-e vagy fiatalok. Azt azonban mindenki megérzi, hogy szomorúság, bölcsesség, béke vagy nyugtalanság árad-e felénk egyik-másik arcból.  Kudor-Duka Istvánnak mindenképpen drámai hatásokat sikerül elérnie a hagyományos műfaj dekonstrukciója által. A tárlatmegnyitón jártunk a kolozsvári Művészeti Múzeumban.

Kudor-Duka  István portréi a torinói lepel arclenyomata és  Foucaultnak A tudás archeológiájában leírt homokba rajzolt emberi arcai között helyezkednek el, ahol az idő, akár a tenger vize elmossa a vonásokat, csak a legmélyebbek, legfontosabbak maradnak meg.  De ez elég is, mert kiolvasható belőlük egy sors, egy történet. Aurel Codoban professzor mondta ezt  Kudor-Duka István kiállításának megnyitóján, a kolozsvári Művészeti Múzeumban, ahol a portré műfaját régóta  kedvelő művész a maga teljes komplexitásában mutatkozott be a közönség előtt.

Amikor beléptem az első terembe, akkor elsőre csak fény-  és színzuhatagokat láttam, erőteljes konstrukciók, óriás méretű festmények tornyosultak előttem, és egyáltalán nem a portréval, az arcképfestéssel hoztam volna kapcsolatba a munkákat. Absztrakt művészet ez a javából, ez volt az érzésem. Percekbe telt, amíg az egyik vásznat megfejtettem. Ott volt az Arc elrejtve a színek és vonalak közé, megvolt a portré, csak a zöldek, sárgák, pirosak és kékek eltakarták a szemem elől, amely először a színek örömére, azoknak tobzódására reagált.

Egyébként eddig sose láttam Kudor-portrékat élőben. Márton Evelin írónő – az első, akivel találkozom a kiállítás termeiben – meséli, hogy valamikor a Bulgakov Kávéház egyik termében sokáig kint volt egy jellegzetes Kudor István alkotás, de az olyan hosszan ott volt, hogy már azok sem emlékeznek rá, akik naponta ott fordultak meg. Nevetünk ezen az abszurdon, majd Evelin  bemutatja nekem a kiállító művészt, akit én eddig csak egy novellából ismertem, Ferenczi Szilárd Peremről mederbe című írásából. Ebben a szerző a már említett Bulgakovban megrendezett kiállítás kapcsán néhány ecsetvonással olyan, ma már befutott, nemzetközi, európai színvonalon is fontossá vált fiatal festők „portréját” rajzolja meg, mint Berszán Zsolt, Betuker István és „Kudor Pityu”.

Ferenczi ezt írja:  „Kudor Duka István nosztalgiát kínál annak, aki megfelelően érzékeny a felidézésre. Alakjai egyszerre küzdenek az idővel és az anyaggal. Részletgazdagság és részletezésre váró szegénység jellemzi mindannyiunk emlékkufferét, legyünk bár szemtelenül fiatalok vagy szemérmesen idősek. Egy emlék felidézésekor pedig, tudjuk mindannyian, mekkora erőfeszítésbe kerül a pontosság. Gyakorlatilag lehetetlen. És Pityu ezennel őszintén bevallja, neki sem sikerült. Az emlékfoszlányok mégis görcsösen igyekeznek megmutatkozni az idő távoli sorompói mögül. A múltból a jelenbe tartó alagút végén néha igencsak hiányosan bukkannak elő. Amiből viszont mindig erőt merítünk, az márványba mártottan, elcsukló realizmussal hajtja fejét ragaszkodásunk puha vállára.”

Szóval mindössze ezzel a leírással felszerelkezve és az első teremben rám zúduló látvány után fogtam kezet a művésszel, aki elmondta, hogy ezt a hatalmas kiállítást másfél év alatt csinálta meg. Minden új. Kivéve egyetlen festményt, amelyet a kurátor, Ioan Sbârciu tanácsára állított ki, hogy a pályájának ismerői láthassák honnan indult és hova ért. Elváltunk, de volt időm megnézni  a megnyitó beszédek előtt az említett munkát.

Megállásra kényszerített, mert egyértelműen az örök arcot, a krisztusi tekintetet örökítette meg ezen a dupla vásznon Kudor István. A szenvedő embert, aki  a szenvedésen túl, egyfajta örök igazság birtokában nézett rám. Én meg rá. Láttuk egymást, kommunikáltunk, beszélgettünk, szavak nélkül. Éreztem, hogy a művész ezzel a munkával akarja jelezni az utat, amelyet megtett azóta, hogy eldöntötte, színekre és vonalakra bontja az emberi arcot. A lélek tükrét. És ebben a tükörben megtörik a fény, árnyék vetül a szemre, szájra, a köntűr felbomlik, és csak az időtlen ráncok mutatják, hogy ember az, aki ránk néz. Akire mi visszanézünk.

„Itt vagyok. Látok. Ti láttok engem?”  – Márton Evelin író  kérdése, amellyel elkezdődött a tárlatot értékelő, elemző hozzászólások sora, igazolta azt, amit ezen az első tárlatsétám során megéreztem Kudor-Duka István festményeinek nyitját keresve. „ Nyomainkat itt hagyjuk a földön és már az égben is. Hogy mennyivel élnek túl minket, nem tudhatjuk. Élj a mának! – harsogják körülöttünk hangok és feliratok. Az ember nem tud csak a mában élni. Meghatároz minket a tegnap, a tegnapelőtt, a múlt, átnyúl a jövőbe az, amit teszünk. Egy kiállítás képeit nézzük most, és gondolunk, amit gondolunk. Számomra ez a kiállítás olyan, mint a Dukák lelke: egyszerű, komplikált, érthető és titokzatos ” – mondta Márton Evelin, aki nemcsak az értő művész jogán szólalt fel, hanem amiatt is, mert rokoni szálak fűzik Kudor-Duka Istvánhoz.

A Dukák lelkét, amint fogalmazott, önmagában is érzi, és ennek a az egyszerű bonyolultságnak a kisebb-nagyobb vásznakra való vetítése, a színekben és vonalakban való megfogalmazása rá is hatással volt, van, amióta figyeli unokabátyja hihetetlen vállalását: az emberi arc rejtelmeit úgy festeni meg ezerféleképpen, hogy mindegyik munkája egyebet, de valami lényegeset mondjon el arról, amik és amilyenek vagyunk. Máló arcok a múlt és jövő határán.

Az emberiség legfontosabb kérdését szögezik nekünk ezek a munkák – folyatta a gondolatmenetet  Aurel Codoban filozófus, egyetemi tanár –  azt, hogy kik is vagyunk mi, és milyenek vagyunk mi? Mi marad meg belünk?   A folyamatosan ránk zuhogó idő, amely egyfajta színes esőként jelenik meg Kudor-Duka István munkáiban első tekintre eltörölni igyekszik az arcot. Holott értelmezhetnénk másként is. Csak az él túl, csak az marad meg, ami igazán fontos.

A kiállítás kurátora, a Kudor-Duka István által nagyrabecsült Ioan Sbârciu festőművész, egyetemi tanár Kudornak a művészi pályafutását foglalta össze és azt a generációt idézte fel, amelynek a kiállító alkotó is tagja. A Kolozsvári Iskola, ahogy a kritikusok és a gyűjtők emlegetik és ismerik, azért fontos és megkerülhetetlen immár nemzetközi tekintetben is, mert évszázados klasszikus hagyományokra alapozva, a mesterségbeli tudáson túl sikerül megadnia tanítványainak azt a teljes alkotási szabadságot, a kísérletezés és a saját művészi út megtalálásának a lehetőségét, amelyre kevés műhely képes. Ez a kombináció biztosít lehetőséget arra, hogy generációnként kitűnő művészek emelekedjenek ki egy amúgy magas színvonalat képviselő iskolából  – értékelte a kurátor Kudor-Duka István munkásságát, és azt az alkotói közeget, amelybe a művész nemcsak festőként, hanem aktív egyetemi oktatóként is beletartozik.

Először jelentkezik Kudor-Duka István a Művészeti Múzeumban egyéni kiálítással – hívta fel a figyelmünket Dan Breaz művészettörténész, a múzeum munkatársa. Természetesen a híres Kudor-portrékat, különböző stádiumaiban a művész meglátásának már több tárlaton láthatta a közönség. A Kolozsvári Rádió előterében 2014-ben rendeztek kisebb kiállítást a munkáiból. Annak előtte Pécsre vitte el az arcképeit. De tagja volt több csoportos bemutatkozásnak is. Viszont az, ami most a kolozsvári Művészeti Múzeumban látható, az elmúlt másfél év munkája, és egy érett, tudatos alkotó áll ki a közönség elé. Ez a kiállítás már nem az út kereséséről szól, hanem az út megtalálásáról, és a művész magabiztosan vezet be minket abba a világba, amelynek rejtelmeit meg akarja mutatni nekünk. „Itt vagyok. Látok. Ti láttok engem?”

Kudort – amint a fentebb felsorolt kiállítások bizonyítják – hosszú évek óta foglalkoztatja a portréfestés, ennek ellenére úgy érzi, hogy még bőven van mondanivalója ebben a műfajban. Természetesen minden munka egy új kihívás, ismeri be a művész. Az üres papírlaptól a kibontakozó arcig, amely néz, amellyel beszélgetni kell, mert nem hagy békén; amelyhez mindig hozzá kell tenni valamit, vagy el kell venni belőle. Az öt évvel ezelőtt készült festmény, a torinói lepel hangulatát megidéző portré előtt beszélgetünk, és a megnyitó izgalmain túleső művész örömmel mesélt arról, hogy igen, nehéz is, de elsősorban öröm elővenni napról napra a fehér papírlapot vagy vásznat, és föltenni ugyanazt a kérdést, remélve, hogy egy új, másik felelet kerekedik ki belőle, mire véget ér a munka.

A címek pedig mindig utána születnek, nem előtte, nem közben, hisz az utolsó ecsetvonásig ő maga sem tudja, hogy mit fog mondani az arc. Számára is mindig talány, hogy mi lesz a végeredmény. De talán éppen ez a húzóerő, amely mindig ugyanoda viszi vissza. A portréhoz. Nem beszélgetünk hosszasan, hisz rengetegen várnak arra, hogy gratuláljanak, kérdezzenek. A művész megy, mutat, magyaráz, mosolyog. „... láttok engem?”

Gondolkodó arcok egyik-másik festmény előtt. Látom, hogy mindenki próbálja megfejteni a titkot, amely ott van mindegyik arc tekintetében, vonallá vékonyodott száján, hullámokká szelídült homlokráncaiban. Mit mondanak ezek az arcok? A mi arcaink. Örök tekintetek, amelyeknek a kutató pillantását állni kell, hisz mindegyik arc egy kicsit a saját arcunk is, a saját tekintetünk, a saját keserű vagy megbékélt, borús, gyászos, mindent látó, mindent tudó alter egónk.  És amikor ezzel szembesülünk, akkor tudjuk, hogy ez az arc annak az arca, aki a saját képmására teremtett minket.

Kudor Duka István 1974-ben született Bánffyhunyadon, középiskolai és felsőfokú (alapképzés, mesteri és doktori) iskoláit Kolozsváron végezte.  Jelenleg Kolozsváron él, alkot és tanít, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem tanáraként.  A 2014-ben megrendezett 153+1 címet viselő kiállítása kapcsán írta Márton Evelin, hogy "az itt látható képek nem is portrék. És mégis azok. Egy arctalan arc számtalan formája, melyben mindannyiunk arca felismerhető. Bárkié. Azé, akit beleképzelünk. Vagy éppenséggel azé, akitől félünk. De lehet egy olyan ember arca is, akit szeretünk. Talán titokban. Ilyen az arca annak, aki rejtőzködik. És mégis jelen van." Számos más egyéni és csoportos kiállítása volt szerte a nagyvilágban (Románia, Magyarország, Szerbia, Olaszország, Anglia, Spanyolország, Lengyelország, Luxemburg), a legnagyobb azonban mindenképpen a kolozsvári Művészeti Múzeumban látható „Portré” címet viselő tárlat, amely augusztus 4-ig látogatható.