Megszólalt a héten a Balk Magazinban Zsemberi János topolyai vállalkozó és elmondta, hogyan jutott el egy egyszerű földműves családból és a konyhakertészi tervektől odáig, hogy mára mintegy kétszázmillió euróra becsült vagyona legyen. Az üzletember, aki egykor tevéken szállított műholdvevőket a sivatagban, ma pedig a délvidéki magyarok legtehetősebbjévé lett, elárulta azt is, hogy azért épített vállalatbirodalmat, futballklubot, amit a megszűnés széléről az európai kupaporondra vitt és akadémiát Topolyán, mert számára a legfontosabb a bölcsőhely parancsa, azaz ott élni és boldogulni, ahonnan elindult.

„Az üzletember a Sat Trakt internetes és kábeltévés cég tulajdonosa, aki vállalatával nem csak szülővárosát, Topolyát szolgálja ki, hanem a Tisza menti vajdasági magyar településeket is. "Falusi konzervatív és szorgalmas szlovák-magyar családból származom, sokat dolgoztam édesapámmal, paprikát kapáltunk és közben nézegettem a jó kocsikat, és arra gondoltam, hogy vajon mikor lehet ilyenem" - vallotta egyik interjújában az üzletember. Bár Újvidéken és Gödöllőn mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, a Belgrád elleni ENSZ-szankciók eltörlése után telekommunikációs eszközöket és műholdvevőket kezdett forgalmazni. Boszniában, Macedóniában és Montenegróban is vannak cégei, ott is kábeltévé-hálózatok fejlesztésével foglalkozik. A 400 embernek munkát adó Zsemberi Topolyán tagja a helyi önkormányzatnak, s ő az elnöke a topolyai és a bajsai labdarúgó klubnak is.”

Majd’ tíz esztendeje, 2017 januárjában a HVG egy cikksorozatban mutatta be a Kárpát-medence erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyar milliárdosait, az idézett portré pedig a Vajdaságban akkor a második leggazdagabbnak tartott Zsemberi János vállalkozóról készült.

Azóta a Szerbia-szerte, de annak határain is túl immár telefonszolgáltatóként is vezető szerephez jutott üzletember, akinek nevéhez elsősorban a régióban komoly optikai hálózatok kiépítése kötődik, különösen a kisebb magyar lakta települések elérését segítve, és emellett a cége nemzetközi adatátviteli és nagykereskedelmi távközlési szolgáltatásokat is nyújt – nagyot lépett előre.

Nemcsak a telekommunikációs világban jutott az élvonalba, hanem sikereket ért el más területeken is. Ma tizennyolc másik vállalkozás tulajdonosa, érdekeltségei pedig az agráriumtól az informatikán és ingatlanokon át a vendéglátásig terjednek.

Az, hogy miként jutott el az alig 12 ezres magyar többségű észak-bácskai Topolyát nemzetközi hírűvé tevő, az egykor csak „kábeltévés” Zsemberiként emlegetett menedzser az elmúlt 33 év során oda, hogy ma Délvidéken a leggazdagabb magyar legyen, az abból a vele készített nagyinterjúból derül ki, melyben a beszélgetőpartnere Tómó Margaréta volt. A Balk Magazinban Nem vagyok oligarcha – Zsemberi János pénzről, hatalomról és a szerb futballról címmel most megjelent dialógusra nemcsak azért kívánom ezúttal az olvasó figyelmét felhívni, mert abban megismerkedhetünk azzal, miként jutott el a tevekaravántól a hárommilliárd dináros vállalkozásig egy önerőből felemelkedett vajdasági honfitársunk, aki saját tehetségére, szorgalmára és munkájára támaszkodva ért el sikert, vagyont, hírnevet.

Meggyőződésem, hogy annak okán is indokolt népszerűsítenem ezt az interjút, mert szívet-lelket melengető az, ahogyan abból megismerhető a saját közösségéhez ragaszkodó, annak elkötelezett Zsemberi János, aki azért tanult külföldön, hogy a megszerzett tudását otthon kamatoztassa. Amikor pedig eljut olyan tehetőségi csúcsra, ami csak nagyon keveseknek adatik meg, nemes egyszerűséggel így sommáz krédót: mit is ér a vagyon, ha az ember közben elfelejti, honnan indult?

Lássuk mindenekelőtt azt, hogy ki volt Zsemberi János 1993 előtt, mielőtt vállalkozó lett? Arról, hogy milyen volt a gyerekkora, honnan indult ekképp szól a konfessziója:

„Itt születtem Topolyán, édesanyám topolyai, édesapám bajsai. Bajsán nevelkedtem. A szüleim földművesek voltak, édesapám szlovák, anyukám magyar. Otthon állandóan két nyelven beszéltünk. Magyar iskolába jártam, a szüleimnek pedig nagyon sokat segítettem gyermekkoromban.

Konyhakertész család voltunk, állandóan kint kellett lenni a szántóföldön. Paprika, káposzta, zöldség, karfiol, karalábé – minden volt. Ezt szerettem volna továbbvinni, konyhakertész szerettem volna lenni. Ezért is döntöttem úgy, hogy ezt tanulom tovább. Beiratkoztam Budapestre és a gödöllői Agrártudományi Egyetemre is. Gödöllőn kötöttem ki, ott diplomáztam 1994-ben.

Voltam Erasmusszal Németországban, jártam vadgazdálkodási karra is. De haza akartam jönni, és vállalkozni kezdtem. Akkor olyan korszak volt, amikor telekommunikációs eszközökből nagy hiány volt. Hogy hogyan keveredtem ebbe, nem tudom. A mezőgazdaságot viszont sosem hanyagoltam el: ha volt egy kis felesleges pénzem, besegítettem édesapámnak, vettem a földjeihez hozzá, és most is van valamennyi földem. Nem adtam ki a földeket, épp az előbb szaladtam ki megnézni a traktorokat. Ez most a hobbim.”

Zsemberi harminchárom éve indította el a távközlési vállalatát, a Sat-Traktot. Arra a kérdésre, hogy mi volt az a döntés, amely nélkül ma nem lenne közel hárommilliárd dináros éves bevételű a vállalkozás, elmondja, cégét lépésről lépésre fejlesztette ki. Először csak eszközökkel kereskedett, majd azután kezdett szolgáltatni Szerbiában, hogy a szükséges eszközöket legyártatta Kínában és Indiában.

Amit ehhez hozzátett, azért idézem szöveghűen, mert a szavaiból kirajzolódik, hogy mi volt sikerének sine qua non-ja:

„A kulcs azt hiszem az, hogy sosem hoztam elhamarkodott döntéseket. Mindig türelmesnek kellett lenni. Nagyon sok barátom akart többet egy adott pillanatban annál, mint amit akkor el lehetett volna érni. Gyorsabban akart célba érni, mint ahogy az lehetséges lett volna. Én nem mertem soha nagy hiteleket felvenni.

Ez a szívós, kitartó, egy kicsit konzervatív hozzáállás hozta meg az eredményt. Mindig hosszú távon gondolkodtam. Meg jó időben voltam jó helyen. Mi voltunk az a generáció, amelynek megadatott a lehetőség, a mai fiataloknak ez nem adatik meg. De nekik van más: az AI-ban tudnak nagyot alkotni. A mi generációnknak nagy lehetősége adódott, ellentétben az előző generációkkal.”

A folytatásban arra kapunk választ, hogy mikor keresett életében először annyi pénzt, hogy azt gondolta: ebből komoly vállalkozás lehet. Feleletében tisztázza ezt és persze a bevezetőben felemlegetett tevés fuvarozás történetét is:

„Amikor feloldották az embargót 1995-ben és először be tudtam hozni egy kamion műholdvevő antennát, akkor azzal annyi pénzt kerestem, hogy azt hittem, nagyon gazdag vagyok. – mondja el, majd hozzáteszi: Tízezer márkáról beszéltünk akkor, de nekem az akkor többet jelentett, mint ma egymillió euró talán.”

Ezután jöttek a különböző kisebb vállalkozásai. Szintet akkor lépett, amikor Gödöllőn líbiai egyetemistákkal ismerkedett meg, akik szintén műholdvevőket szállítottak Líbiába. Egy amerikai cégnek lettek a képviselői, a sivatagon keresztül pedig a szomszédos országból tevékkel vittek be más területekre az antennákat. Ekkor sikerült megkeresni az első milliót – árulta el.

Innen sikerült a nagyobb léptékű előbbre jutás, amit így elevenít fel:

„Aztán amikor megindult Szerbiában a kábeltévé építés, és mi láttuk el őket eszközökkel, azon tudtunk egy nagyot haladni. Később, amikor kihúztuk az optikai kábelt Belgrádtól a magyar határig, nagy lépés volt, ezt eladtuk a Yettelnek. De mi húztuk ki a független optikát Szarajevótól Budapestig. Ezek milliós üzletek voltak, magasabb szintre dobtak bennünket.”

A folytatásában meggyőződhetünk arról, hogy tehetsége, szorgalma és jó üzleti érzéke mellett Zsemberinek egyéb, szintén csak megsüvegelhető erényei is vannak. Ennek bizonyítéka az, amit így rögzíthetett a cikkszerzőnk: „Én az egész vállalkozásomat, minden alkalmazottat úgy élek meg, mint családtagot. Egy nagy család vagyunk, és én az egész vállalkozást tulajdonképpen miattuk tartom még, mert nekem már megvan a betevőm. Amikor küzdök a vállalatomért, valójában az ő munkahelyükért is küzdök.”

Az interjúban ezt követően terítékre kerül a hogyan tovább kérdése is. Ennek kapcsán kiderül: a szülőföld szeretete, az otthon boldogulás szándéka a Zsemberi családban magától értetődő. Hogy ez a hozzáállás mennyire szilárd alapokon áll, arról szól az a vallomásrészlet, amely választ ad a felvetésre: ki fogja majd átvenni a cégcsoportot?

„Szeretném a családomnak átadni. Négy gyermekem van. A fiam, miután befejezte a mestertanulmányait az Imperial Londonon, hazajött, és három éve velem dolgozik. A lányom a Corvinus után a Business Schoolon végezte a mesterképzését. Ő most is Londonban van, az Európai Fejlesztési Banknál dolgozik. Őt is szeretném hazacsábítani. Nem könnyű, mert ő is szeretne bizonyítani, de nem adom fel.

Fontos ez, mert az együtt gondolkodás egyben tartja a családot. Ellenkező esetben mindenki megy a maga dolga után, elmennek a családtagok egymás mellett. Én reménykedem benne, hogy a kisebb lányaim is látnak majd ebben fantáziát, és őket is itt tudom tartani Topolyán.”

Meg nem kerülhető volt a beszélgetés során annak tisztázása is, ami azokhoz a nagy értékű magyarországi gazdaságfejlesztési támogatásokhoz kapcsolódott, melyeknek egyik kedvezményezettje Zsemberi volt, és amiért kapott hideget-meleget. Ez ügyben leginkább sokatmondónak azt tartom, miként válaszol a következő kérdésre: „Mit mond azoknak, akik szerint a vajdasági magyar gazdaságfejlesztési pénzekből egy szűk, a VMSZ-hez közel álló vállalkozói kör, az oligarchák, különösen sok támogatáshoz jutottak?”

Ez a felelet pedig így hangzik:

„Először is engem az a szó, hogy oligarcha idegesít. Mert én nem vagyok oligarcha. Én egyszerű földműves szülőknek a gyereke vagyok, aki ugyanúgy megküzd a mindennapjaiért, meg megküzdött, meg a nulláról kezdte, és úgy valósította meg, amit megvalósított. Én nem vagyok a 100 leggazdagabb szerbiai között. Talán az ezerben igen, de ha benne is lennék, akkor is normális emberként próbálok élni, és normális emberként viselkedni.

Itt élek Topolyán, és nem Budapesten vagy Belgrádban. Úgyhogy az oligarcha kifejezést elutasítanám. Egyébként úgy gondolom, hogy azoknak lehet nagy támogatást adni, akik abból meg tudnak valósítani valamit, akik utána ezt a közösségnek vissza tudják adni, és még hozzá tudnak tenni. Nekem ahhoz a támogatáshoz, akár mekkora pénzekről is beszélünk, még sokkal többet hozzá kellett tenni, hogy valami megvalósuljon, és hogy a vállalkozásom nőni tudjon, hogy az embereknek munkát tudjon adni.”

Tómó Margaréta Zsemberi Jánossal a Topolyai Sport Club, az általa nemzetközi hírűvé tett labdarúgó egyesület, a TLC akadémiáján beszélgetett el a legnagyobb kedvencről, a futballról is.

Zsemberi 2005-ben vette át a nehéz helyzetbe került topolyai futballklubot. Mint mondja, „nem az volt a célja, hogy nagy klubot építsen, hanem hogy legyen egy hely, ahol a környék gyerekei focizhatnak. Egy szabályhoz azóta is ragaszkodik: a gyerekeknek nem kell fizetniük az edzésekért, mert szerinte „a labdarúgás a szegény gyerekek sportja”. Ennek elérése érdekében tett nem is keveset. „Eddig is adtam huszonvalahány milliót – euróban a tíz év alatt. Évente továbbra is tudok adni 1-2-3 millió eurót, de nincs is lehetőségem többre.” – fogalmaz. Amit ehhez hozzátesz, az nem kevésbé biztatóan hangzik. Ugyanis elárulja: a napokban tényekkel és adatokkal felszerelkezve megkereste Kollai István helyettes államtitkárt, akivel a fociakadémia jövőjét illetően hasznos egyeztetést folytatott. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy ami neki köszönhetően úgymond „csak” közösségépítésnek indult, az mára a nemzetközi porondon is teljesítő futballcsapattá nemesedett. És álljon itt még egy adalék a focimecénásról: ő évek óta a Szerb Labdarúgó-szövetség alelnöke.

A nagylélegzetű interjúban az eddig elmondottak mellett számos más kérdés is terítékre került, melyek mindegyikének bemutatására sajnos nem vállalkozhatom a terjedelmi korlátok miatt. Viszont azt nem tehetem meg, hogy kihagyjak egy olyan gondolatfüzért, amelyik Zsemberinek a közélethez való viszonyulásról szólt, pontosabban arról, hogy miért ment be annak idején a politikába, és később miért szállt ki belőle?

„Először is megmondom, hogy miért léptem be. Azért léptem be, mert itt a városvezetésben eluralkodott az apátia. Nagyon mezőváros voltunk, ahol semmi se történt, ahol mindenki meg volt elégedve azzal, ami van. Úgy láttam, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, a magyar önkormányzat meg fog csúszni. Úgy gondoltam, hogy a vállalkozói mentalitásomból kifolyólag, megpróbálok valamit változtatni, beviszek egy vállalkozói felfogást, hogy ezt a kereket megfordítsuk, és a városért tegyünk valamit.

A gazdaságot is, a mezőgazdaságot is, a sportot is vittem, és úgy álltam bele, hogy segítsek a városnak. (…)

Sikerült Topolyán behozni fiatal embereket, szintén hasonlóan gondolkozó embereket. Nekünk van talán az egyik legfiatalabb polgármesterünk. Sikerült egy jó csapatot felépíteni, és utána én ebből az egészből is kivonultam, miután úgy gondoltam, hogy ez a szemlélet valahol megvalósult, és a projektek beindultak. Szerintem jó városvezetésünk van.”