Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban Tóth Mihály alkotmányjogász, az UMDSZ tiszteletbeli elnöke, volt parlamenti képviselő, a Szolyvai Emlékbizottság alapító elnöke és annak kapcsán, hogy több mint nyolcvan évvel a tragikus események, valamint több mint három évtizeddel az első kárpátaljai magyar kezdeményezések után az ukrán törvényhozás most hivatalosan is elítélte a Kárpátalján 1944 és 1946 között végrehajtott szovjet megtorlásokat, elmondta: „a parlamenti döntés erkölcsi elégtételt jelent, és megnyithatja az utat ahhoz, hogy a málenkij robot története az egész ukrajnai társadalom történelmi emlékezetének részévé váljon.”

„Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Szolyvai Emlékparkbizottság üdvözlik Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának azon, 2026. szeptember 3-án elfogadott, történelmi jelentőségű döntését, amely hivatalosan elismeri és elítéli a szovjet hatóságok által 1944–1946 között Kárpátalja magyar és német lakosságával szemben elkövetett bűncselekményeket, jogsértéseket és kollektív megtorlásokat.

Álláspontunk szerint ez a döntés fontos lépés a történelmi igazság feltárása, az áldozatok emlékének megőrzése és a múlt traumáinak társadalmi feldolgozása terén. Különösen nagy jelentőséggel bír a kárpátaljai magyar és német közösség számára, amelynek tagjai a második világháború végén nem egyéni felelősségük alapján, hanem nemzeti hovatartozásuk miatt váltak üldöztetés, deportálás, internálás, kényszermunka és más súlyos jogsértések áldozataivá.”

Az idézet abból a nyilatkozatból származik, melyet azután tett közzé az UMDSZ és kárpátaljai Szolyvában 1944 novemberében létesített egykori kényszermunka és elosztó-tábor áldozatainak, az ún.  „málenkij robot” elszenvedőinek, illetve tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror áldozatainak emléket állító emlékparkot létrehozó és gondozó testület, hogy a kijevi parlament elfogadta azt a történelmi jelentőségű nyilatkozatot, amelyben elismeri és elítéli a szovjet katonai közigazgatás 1944–1946 között Kárpátalján elkövetett tömeges jogsértéseit és elnyomó intézkedéseit.

Hogy miért nem túlzás történelmi jelentőségűnek minősíteni ezt a 261 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadott határozatot, mely a kommunista totalitárius rendszer bűncselekményeinek minősíti a civil lakosság elleni tömeges megtorlásokat, így a magyar és német nemzetiségű lakosság deportálását, valamint a kárpátaljai magyarokat sújtó málenkij robotot, annak tükrében érdemes tekinteni és értelmezni, hogy a 20. századi történelmünk egyik sokáig elhallgatott, máig nem kellően ismert tragédiájáról van szó. A málenkij robot, vagyis a kárpátaljai polgári lakosok tömeges elhurcolása kényszermunkára ugyanis évtizedeken át tabutéma volt az érintettek szülőföldjén. Az is tény: amikor már lehetett róla beszélni, akkor se következett be a kollektív büntetés miatt az állami bocsánatkérés.

A hivatkozott nyilatkozat azt is leszögezi, hogy „Különösen fontosnak tartjuk, hogy Ukrajna állami szinten is kimondja: az ártatlan emberek nemzeti vagy etnikai hovatartozásuk alapján történő üldözése és kollektív megbüntetése elfogadhatatlan, és nem igazolható semmilyen politikai vagy ideológiai megfontolással.

Meggyőződésünk, hogy a történelmi igazság elismerése nem a nemzetek és népek szembeállítását szolgálja, hanem éppen ellenkezőleg: hozzájárulhat az ukrán, magyar, német és más kárpátaljai közösségek közötti kölcsönös megértés és bizalom erősítéséhez.”

Tagadhatatlan, hogy ez az erkölcsi jóvátétel nem következhetett volna be, – és erre is kitér a dokumentum – ha ez ügyben hosszú évtizedeken keresztül magyar civil szervezetek és a parlamenti képviselők beadványaik révén nem tettek volna tőlük minden megtehetőt, hogy előkészítsék a döntést. Mindenekelőtt nekik jár a köszönet a sziszifuszi munkáért, fogalmaz a nyilatkozat, amelynek szerzői arról sem feledkeznek meg, hogy a méltánylás megilleti a mostani döntés kezdeményezőjét, Ruszlan Sztefancsuk parlamenti elnököt és az ügy elkötelezett lobbistáját, Fegyir Sándor budapesti ukrán nagykövetet is.

Azok között, akik a legtöbbet tették azért, hogy Ukrajna végre most elítélte a kárpátaljai magyarok elleni szovjet megtorlásokat első helyen kell megemlíteni az olvasóim számára régóta ismert Tóth Mihály kárpátaljai magyar politikust, a nemzeti kisebbségi jogok tekintélyes szakértőjét. Vele a kijevi Legfelsőbb Tanács, a Verhovna Rada határozatának jelentőségéről, több évtizedes előzményeiről és várható következményeiről a Kárpáti Igaz Szó e heti számában beszélgetett el Szabó Sándor, a hetilap főszerkesztője.

A dialógusuk nyitányából kiderül: Tóth Mihály a döntést személyes sikerként is megéli. A kérdéssel rögtön azt követően foglalkozni kezdett, hogy 1990-ben az első szabad választások alkalmával a megyei tanács képviselőjévé, majd a magyar frakció vezetőjévé megválasztották. Később pedig parlamenti képviselőként kezdeményezte is az elhurcoltak állami rehabilitációját. Mint mondja: „Egy több mint harmincöt éves tevékenység bizonyos értelemben vett termésének beéréseként éltem meg ezt a döntést. Egy régóta óhajtott, folyamatosan és következetesen kért, követelt okmány született meg”.

Ezt követően nemcsak azt tudjuk meg, hogy 1994–1998 közötti parlamenti képviselősége idején elsőként kezdeményezte, hogy az 1944-ben kollektív alapon elhurcolt magyar és német civilekre is terjesszék ki a politikai megtorlások áldozatainak rehabilitációjáról szóló törvényt. Arról is beszámol, hogy utódai a kijevi törvényhozásban, így Kovács Miklós, Gajdos István és Brenzovics László is folytatta a küzdelmet a jogi rehabilitációért és a tragédia állami szintű elismeréséért.

Miközben az ukrán parlament ezeket a próbálkozásokat elutasította, helyi szinten hamarabb történt meg az áttörés: 2004-ben, a magyar frakció kezdeményezésére a Kárpátaljai Megyei Tanács politikai megtorlásnak minősítette a málenkij robotot, sőt az országos rehabilitáció érdekében Kijevhez fordult. Ez az akció viszont nem hozott eredményt.

A folytatásban Tóth Mihály elmondja: képviselőként nem külön törvényt tartott szükségesnek, hanem az 1991-ben elfogadott, a politikai megtorlások áldozatainak rehabilitációjáról szóló jogszabály hatályát kívánta kiterjeszteni az elhurcolt magyar és német civilekre.

„Ennek komoly gyakorlati jelentősége lett volna, hiszen a törvény már meghatározta az üldözötteket megillető jogokat és kompenzációs lehetőségeket.” – fogalmazott. Mivel pedig az embereket politikai döntés nyomán, kollektív alapon vitték el, ezért az egyenkénti jogi rehabilitáció értelemszerűen sem kínált megfelelő megoldást. Szerinte az igazságtételnek egyetlen útja mutatkozott: „Ahogy kollektív volt a megtorlás, úgy kollektív rehabilitációra lett volna szükség” –foglalta össze.

Ezt követően elmagyarázza, távolról sem csak politikai okokra vezethető vissza az állami ellenállás, mert az esetleges rehabilitációnak lett volna egy másik vonzata is. Hogy ez miben állt, arról szól a következő idézet:

„Egy ilyen döntésnek ugyanakkor jelentős anyagi következményei is lehettek volna. Ha az állam jóvátételt biztosít a több tízezer kárpátaljai magyar áldozatnak, hasonló igény merülhetett volna fel a szovjet megtorlások által ugyancsak sújtott ukrajnai német lakosság esetében is.

Harminc-harmincöt évvel ezelőtt mindennek még közvetlen gyakorlati jelentősége volt. Sok egykori elhurcolt életben volt, a fogságban és kényszermunkán eltöltött négy-öt évet pedig nem számították be a munkaviszonyukba. Egy teljes körű rehabilitáció így nemcsak erkölcsi, hanem kézzelfogható szociális és anyagi jóvátételt is jelenthetett volna.”

Arra a kérdésre, hogy miért kellett az állami elismerésre több mint harminc évet várni, Tóth Mihály szerint nincs egyetlen válasz. Visszatekintésében így köszönnek vissza az elszabotálás mozzanatai:

„A kilencvenes években az ukrán parlament erős baloldali erői jelentették az egyik fő akadályt. Megítélése szerint attól tartottak, hogy a történtek hivatalos elítélése a győztes szovjet hadsereg történelmi megítélését is sértené.

Később, amikor ez a politikai befolyás visszaszorult, más szempontok kerültek előtérbe, az elmúlt évtizedben pedig az ukrán–magyar kapcsolatok megromlása is jelentősen szűkítette egy magyar vonatkozású ügy kedvező fogadtatásának esélyét.”

Ezután felidőződik egy olyan magyarországi gesztus, amit Kijev sajnos nem akart honorálni:

„Amikor 2003-ban a magyar parlament az elsők között ismerte el emberiség elleni bűncselekményként az 1932–1933-as ukrajnai nagy éhínséget, vagyis a Holodomort, Kárpátalján azt remélték, hogy az ukrán törvényhozás hasonló gesztussal viszonyul majd a magyarokat ért szovjet megtorlásokhoz. Ez azonban akkor nem történt meg.”

Az előzmények ismeretében feltűnő a mostani eljárás gyorsasága, hiszen a több évtizedes eredménytelen próbálkozások után alig néhány nap alatt lezajlott a parlamenti folyamat: a határozati javaslatot szeptember 1-jén jegyezték be, szeptember 3-án azt már pozitívan véleményezte az illetékes bizottság, aznap már napirendre került és el is fogadták.

A Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke ezt a meglepő igyekezetet diplomatikusan, a körülmények „szerencsés együttállásaként” értékeli.

A parlamenti határozat legfontosabb közvetlen eredményét Tóth Mihály az erkölcsi elégtételben látja, mert ezzel az ukrán állam hivatalosan elismerte a megtorlások tényét, és a kommunista diktatúra bűncselekményeinek minősítette azokat. „Ezt az erkölcsi elégtételt megkapja az egész közösség, megkapja a magyarság, és megkapja az a személy vagy annak hozzátartozója is, aki ebben személyesen érintett volt” – mondta.

Viszont a döntés jogi következményeit illetően visszafogottabban nyilatkozik. Szerinte ugyanis elképzelhető, hogy az érintettek vagy leszármazottaik anyagi igénnyel próbálkozzanak, a határozat azonban önmagában nem teremt erre közvetlen jogalapot. „A dokumentum nem állapítja meg az ukrán állam anyagi felelősségét, ezért abból automatikusan sem kárpótlási kötelezettség, sem egyéni rehabilitációs eljárás nem következik.”– mondja.

Jogászként arra is felhívta a figyelmet, hogy a Szovjetunió jogutódlásának kérdése nem szűkíthető le arra, hogy valamennyi történelmi felelősséget kizárólag Oroszország viselne. Értelmezése szerint Ukrajna is a Szovjetunió egyik jogutódállama, a mostani dokumentum azonban ezt a kérdést nem rendezi.

Amit ehhez hozzátesz, az önmagáért beszél:

„Közjogi szempontból lényegében az ukrán állam megtette azt, ami a kötelessége: elismerte és elítélte a történteket. A magánjogi, kárpótlási kérdés viszont nincs megnyitva, és attól tartok, hogy nem is lesz.

Ebből a szempontból az állami elégtétel későn érkezett. Az áldozatok túlnyomó többsége már nincs életben, így az a személyes rehabilitáció és anyagi jóvátétel, amelynek három évtizeddel ezelőtt még valódi jelentősége lehetett volna, mára nagyrészt elvesztette realitását.”

Ezzel együtt tesz még egy olyan megjegyzést, aminek jelentőségét dőreség lenne alábecsülni, és amiért a döntés akár úttörő jelentőségűnek is nevezhető. Nem nevesíti ugyan a Beneš-dekrétumokat, de arra hívja fel a figyelmet, a második világháborút követő, nemzetiségi alapon végrehajtott megtorlások és kitelepítések több európai ország történelmében máig rendezetlen kérdések: „Ha ebből a szempontból vizsgáljuk ezt az okmányt, akkor azt is mondhatjuk, hogy nem késett el, hiszen mások még itt sem tartanak” – mondta.

A beszélgetés záró részében a kijevi döntés jelentőségét Tóth Mihály mindenekelőtt a történelmi emlékezet, a kutatás és az oktatás szempontjából látja. Az tény, hogy a málenkij robot a kárpátaljai magyarság kollektív emlékezetében már régóta elfoglalta a helyét, ezen az állami elismerés önmagában nem változtat, – viszont úgy véli, a történettudomány és különösen a hivatalos történelemoktatás számára új lehetőségeket nyit.

Úgy látja: „a parlamenti határozat erős érvet ad azokkal szemben is, akik a már feltárt dokumentumok ellenére igyekeztek eljelentékteleníteni vagy megkérdőjelezni a történteket, és új alapot adhat a levéltári, dokumentációs és névfeltáró munka folytatásához.” Azt se hallgatja el, nagyon bízik abban, hogy ez bekerül a hivatalos történelemoktatásba. „Hogy a gyerekek ne csak odahaza, a családi hagyományból vagy tudományos konferenciákon találkozzanak ezzel a kérdéssel, hanem a tankönyvekben is” – hangsúlyozta.  Megítélése szerint „ettől válhat a tragédia valóban társadalmilag elfogadott történelmi ténnyé: nem csupán a magyar közösség ügye maradna, hanem előbb Kárpátalja, később lehetőség szerint egész Ukrajna kollektív történelmi tudatának részévé válhatna.”

Végül hadd térjek ki arra, amit a kárpátaljai magyarság „Siratófalával”, az áldozatok szolyvai emlékművével kapcsolatosan mondott el Tóth Mihály:

„A döntés a több évtizede folyó kutatómunkának is új hátteret ad. Az idei szolyvai megemlékezésre az emlékpark több mint 1500 újonnan azonosított névvel bővül. A nevek jelentős része a kutatók által feldolgozott fogolykartonokból került elő, az új emléktáblák felavatása pedig az idei megemlékezés egyik fontos eseménye lehet. A több mint másfélezer új név önmagában is jelzi, hogy az áldozatok feltárása több mint nyolcvan évvel a tragédia után sem tekinthető lezártnak.”

Kapcsolódó

Magyar Péter konkrét lépéseket vár Ukrajnától

A magyar miniszterelnök szerint a megállapodásban vállalt konkrét intézkedéseket az ukrán fél egyelőre nem hajtotta végre.

kárpátaljai magyarok Kárpátalja Magyar Péter Ukrajna